sex hikaye

A tizedes meg a többiek (1965)

Keleti Márton

2004. május 12. - filmhu
A tizedes meg a többiek a magyar film 1945 utáni korszakának legnépszerűbb vígjátéka. És ezt a félévszázados szűkítést is csupán a harmincas évek fehér telefonos mozidarabjai, a Hyppolit, a lakáj és a Meseautó indokolják: azok, ha lehet, még több, és emlékeiket még jobban őrző nemzedékek kultuszfilmként kerültek be a magyar néző virtuális filmmúzeumába.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
Hyppoliték halhatatlanságára talán nem is kell magyarázat: mégiscsak a hangosfilmes korszak nyitódarabjairól van szó, és Kabos Gyula első filmszínházi remekléseiről. A tizedes meg a többiek esete más: hosszú életű sikerét nem könnyű megfejteni. Ilyesmire valószínűleg alkotói sem számítottak, már csak azért sem, mert a film eredetileg  nem is vígjátéknak készült. A Dobozy Imre-féle forgatókönyvek általában pártos, politikus darabok voltak, és a visszaemlékezések szerint eredetileg A tizedes meg a többiek is halálosan komoly partizánfilm meséje lett volna, amiből tizenkettő egy tucat a térségben, bár Magyarországnak, szomszédjaival szemben határozott lemaradása van ebből a filmfajtából még a hatvanas évek derekán is. Nincs ugyanis magyarázat arra, miért nem készültek második világháborús tematikájú filmek 1945 után Magyarországon, majdnem egy évtizedig. Körös-körül mindenütt partizán-történetek sorozatával emlékeztettek lelkes filmcsinálók a megszállt országok szenvedéseire és érdemeire, de a csatlósok, sőt maguk a németek is keresnek és találnak merítenivalót az ellenálló- vagy partizán tematikából.  Hogy Magyarországon mindez hiányzik, arra biztosan nem a hatalom történelemhamisítással kapcsolatos finnyássága a magyarázat, elvégre ezek mégiscsak a szabotázs-filmek, a munkaverseny-operettek évei a hazai filmtörténetben. Valamit tehát mégis túlságosan provokatívnak, veszélyesnek, pihentetnivalónak tarthattak a kultúrpolitika döntéshozói, ha egyszer a téma-tabu feltörésére az ötvennégyes esztendőnél korábbi időpont nem találtatott alkalmasnak. 1954-ben azután két világháborús film is készült: rögtön egy remekmű, Máriássy Félix Budapesti tavasza, és egy feledhető darab, a Fel a fejjel című zenés vígjáték, benne néhány izgalmasabb Latabár Kálmán magánszámmal. Ez a film valóban zavarba ejtően korán jött: aligha talált magának közönséget, mely ekkor az 1944-es esztendőt bohózatban óhajtotta volna viszontlátni. Ezután a magyar film is visszakozott, pontosabban beállt a sorba: néhány érdektelen ellenálló-filmmel letudni vélte a háborút, emlékeivel, következményeivel, és a szovjet hadsereggel az országban.

Jancsó Miklós Így jöttem-je az első film, mely erre az életveszélyesnek tűnő tematikus körről komoly (és először komolyan gondolt) filmes állításokat mer fogalmazni, és remekművét – mintha csak az egy évtizeddel korábbi konstelláció ismétlődne, egy vígjáték kíséri: ez volna A tizedes meg a többiek.

Csak ezúttal a vígjátéknak is sikere van. Mintha bizony az Így jöttem bizonyos rokonszenves mellékszereplői keverednének egy komikus történetbe, azok, akikről ott csak annyit tudunk, hogy élni akarnak. A film sikere nyilván elképzelhetetlen volna, ha az ország ezzel a konszolidációs pragmatizmussal nem értene teljesen egyet, vagy legalábbis nem volnának milliós tömegek, akik egyre kevésbé találnak benne kifogásolni valót.

Ez a jég hátán is megélni képes tizedes, mint valóságos Kádár-korszakbéli emblémafigura, ugyan a film végén az oroszokat segítő botcsinálta partizánkülönítményhez csatlakozik, úgymond önként, de a kortárs néző ezt a nyilvánvaló jellemkozmetikázást könnyedén elnézi neki: hiszen egyébként annyira hasonlít saját eszményképéhez, amennyiben a hatvanas évek közepén a magyar ember az egyszerű túlélőből csinál ideált, és ezt a túlélőt a magyar film külön megrendelt kampány nélkül is segít népszerűsíteni. Népszerűsítheti akár „pártos bölcs” változatban, mint amilyen Igazgató Jóska, a Húsz óra Tsz-elnöke, vagy minden hájjal megkent változatában, mint amilyen a Tizedes, Sinkovits Imre előadásában. Amúgy nehéz megmondani, milyen sikere lett volna ugyanennek a filmnek nélküle, illetve más szereposztással. Sinkovits nem egyszerűen jól játszotta a tizedest, hanem hosszú időre összenőtt szerepével, és azzal a funkcióval is, hogy a kor követelménye szerint amolyan népfrontos csapatot irányítson a pusztulás kelős közepén. Ezért kell egy naiv, kissé doktriner kommunista a Tizedes csapatába, Pálos György alakításában, kell Darvas Iván, mint dekadens értelmiségi, kell Major Tamás, a kispolgár, és kell a dörzsölt melós, egyrészt, mint az ideológia szerint is vezetésre hívatott munkásosztály, másrészt, mint a konszolidációs pragmatista, melynek vezető szerepét már nem az eszme, hanem valóban a közvélekedés hitelesíti. Ez utóbbi, ami A tizedes meg a többieket sikervígjátékká tette. Keleti Márton, a biztos kezű rendező, éppen csak megadta hozzá a profi foglalatot.
Akár látta előre az eredményt, akár nem, jó munkát végzett.
 
Szerző: Hirsch Tibor




Rendező Jancsó Miklós
Szereplők Madaras József (Magyardolmányos)
Őze Lajos (vallató)
Latinovits Zoltán (Veszelka)
Kozák András (ifj. Kabai)
Koltai János (Varjú Béla)

nka emblema 2012