Ház a sziklák alatt
1958
Agitátorok (1969)
Magyar Dezső
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján, a magyar filmtörténet nehezen kitapintható korszakhatárán a politikailag és poétikailag egyaránt elkötelezett látásmód korszerű filmes megfogalmazásának szinte katalógusát nyújtja Magyar Dezső első játékfilmje.
Az 1969-ben készült Agitátorok látványos korszakhatárt jelenthetett volna, betiltása miatt azonban (az 1971-ben külföldre távozó Magyar Dezsővel együtt) egyszerűen kihullott a magyar filmtörténetből. A csak szűk szakmai körben ismertté vált alkotás azonban így is nagy hatású volt, és pontosan jelezte, hogy az évtized fordulóján milyen új irányba indulhatott volna el a magyar filmművészet. A betiltás ugyanakkor a korszak kultúrpolitikájáról is vallott, hiszen a Tanácsköztársaság 50. évfordulójára kiírt főiskolai pályázat nyertes műve azzal, hogy 1919 forradalmi ideológiáját összekapcsolta 1968-cal, a baloldaliság kontinuitásának lehetőségét kereste.
Az Agitátorok mindenekelőtt a történelmi tematikát felülíró aktuális gondolatisággal, s az ezt felerősítő esszéjelleggel hívta fel magára a figyelmet. A Tanácsköztársaság konkrét eseményeit idéző képek fésületlenek, látszólag szerkesztetlenek, spontának; a történet-elemek kidolgozása vázlatos, sok a kihagyás, nincsenek érzelmi azonosulásra hívó (fő)szereplők. A film a Tanácsköztársaságot az ún. “ideológiai csoport” tevékenységének szemszögéből követi nyomon, aminek következtében az események bemutatását a beszéd helyettesíti (illetve archív felvételek pótolják), a főbb szerepekben pedig a profi színészek mellett a korabeli avantgárd művészvilág és értelmiségi kör “amatőr”, “politikailag nem kívánatos” szereplői tűnnek fel. A Sinkó Ervin dokumentumregényére (Optimisták), valamint Lukács György, Lengyel József és mások visszaemlékezéseire épülő forgatókönyv, amelyet az egyik főszerepet is alakító Bódy Gábor és a rendező közösen írt, inkább politikai és filozófiai eszmefuttatásokat, vitákat, beszédeket, semmint dialógusokat tartalmaz. Az Agitátorok ily módon nem a Tanácsköztársaság történetét vagy történelmi szerepét idézi fel, hanem a forradalmi terror és a szabadság összefüggéséről vagy összeférhetetlenségéről vitatkozó, az elmélet oldaláról rövid ideig a gyakorlat oldalára sodródott forradalmár-értelmiségiek szenvedélyes vitáit folytatja.
Az Agitátorok mindenekelőtt a történelmi tematikát felülíró aktuális gondolatisággal, s az ezt felerősítő esszéjelleggel hívta fel magára a figyelmet. A Tanácsköztársaság konkrét eseményeit idéző képek fésületlenek, látszólag szerkesztetlenek, spontának; a történet-elemek kidolgozása vázlatos, sok a kihagyás, nincsenek érzelmi azonosulásra hívó (fő)szereplők. A film a Tanácsköztársaságot az ún. “ideológiai csoport” tevékenységének szemszögéből követi nyomon, aminek következtében az események bemutatását a beszéd helyettesíti (illetve archív felvételek pótolják), a főbb szerepekben pedig a profi színészek mellett a korabeli avantgárd művészvilág és értelmiségi kör “amatőr”, “politikailag nem kívánatos” szereplői tűnnek fel. A Sinkó Ervin dokumentumregényére (Optimisták), valamint Lukács György, Lengyel József és mások visszaemlékezéseire épülő forgatókönyv, amelyet az egyik főszerepet is alakító Bódy Gábor és a rendező közösen írt, inkább politikai és filozófiai eszmefuttatásokat, vitákat, beszédeket, semmint dialógusokat tartalmaz. Az Agitátorok ily módon nem a Tanácsköztársaság történetét vagy történelmi szerepét idézi fel, hanem a forradalmi terror és a szabadság összefüggéséről vagy összeférhetetlenségéről vitatkozó, az elmélet oldaláról rövid ideig a gyakorlat oldalára sodródott forradalmár-értelmiségiek szenvedélyes vitáit folytatja.
Szerző: Gelencsér Gábor
