kostenlos porno deutsch porno free porn titten porno gratis porno porno

Mindez komolynak szánt kosztümös életrajzi filmekre, komornak szánt szabotázs-történetekre ugyanúgy vonatkozik, mint a könnyedebb darabokra. Valójában igazi műfaji filmek híján, ebben a korszakban – 1949 és 1953 között - nincs értelme vígjátékokról beszélni. A forgatás jelenében játszódó filmek meséi két cselekmény-motívumot variálva épülnek föl: az egyik a szabotázs-motívum, másik a munkaverseny-motívum. Amelyikben a szabotázs-motívum a meghatározó, gyilkosság vagy valamiféle bűnügyi szál lelhető föl, az a film közelít leginkább a mai forgalmazók besorolási kategóriájaként ismerős „filmdrámához.” Ahol a munkaverseny-motívum az erősebb, és persze nem hal meg senki, az közelít leginkább ahhoz a filmtípushoz, melyet - negyvenkilenc előtt, és ötvenhárom után szerencsére ismét – filmvígjátéknak neveztünk. A szabotázsfilm a maga tematikus hamissága miatt a mai nézőnek eleve nevetséges, a szánalmas nyomozati fordulatokról nem is beszélve.  A munkaversenyfilmnek a hamisan, hiteltelenül (munkaversenyre) motivált figurák miatt ugyancsak csekély esélye volt arra, hogy belőle érték szülessék, de ezt legalább nem lehetett teljesen kizárni. A régi, tekintélyes vígjáték-zsonglőr, Gertler Viktor filmjének e tekintetben két titka van. Az egyik: megfordítja, feje tetejére állítja a munkaverseny-motívumot.  Az áruházban nem a dolgozók – úgyis mint kereskedők – versenyeznek, hanem a vásárlók. Mármint a rémhíreknek bedőlő múlt rendszerből itt maradt élősdiek, akik nem termelnek, de fogyasztanak, sőt, a film csúcspontján egyenesen a fogyasztásban versenyeznek, miközben a „Verseny” – mint párt-jelszó és korparancs mindenki másnál a termelésre vonatkozik. Vagyis, míg a „termelő-versenyzőkön” aligha poénkodhatott volna korabeli magyar film, a „fogyasztó-versenyzőket” gúny tárgyává tenni nagyon is dicséretes volt, ebben a legéberebb cenzúra sem talált semmi kivetnivalót.  Noha a lényeg a filmben mégiscsak a nevetségessé tett verseny, az értelmetlen tülekedés, a lázas, nem minőséget, csak mennyiséget célzó kampány és roham, melyet akármennyire is a reakció embereihez rendel a forgatókönyv, a kortárs néző is átérezhette benne az általában vett „Verseny” hangulatát, és büntetlenül nevethetett rajta. Természetesen nem arról van szó, hogy az Állami Áruház különösen rafinált rendszer-kritikus allegória lett volna, mely tudatosan csapja be a cenzúrát. Mégis, ahogy vidám történetbe foglalja nem csupán a kor mindenkire kötelező értékvilágát, de túlpörgetett, „bohózati” ritmusát is, mégis valami lázítót sugall  - tudatosan vagy sem – a korról, melyben a fim megszületik.

Az Állami Áruház ennyiben nem a „csak akkor és csak ott” létező műfaj reprezentánsa: vagyis nem egy a munkaversenyfilmek közül, hanem ma is létező műfajba sorolandó mozidarab – vagyis bohózat. Ráadásul ebben a bohózatban, ha nem is igazi szatirikus tartalmak keverednek (a magyar filmszatíra majd a hatvanas évektől kap zöld utat), de legalább szatirikus felhangok és hangulatok, amivel a kortárs néző akkor is tudott mit kezdeni, ha nem azonosította feltétlenül a bírálat tárgyát. Csupán vicces paradoxon, hogy az áruház mestereladójának a nagy reakciós roham kivételével kötelezően vissza kell fogni képességeit, mert rábeszélő tehetségét használva mindent elad, ezzel a vásárlót - a „dolgozót”, úgyis, mint uralkodó osztályt rosszul szolgálná, közvetve megkárosítaná. Az tehát a jó eladó, aki a maga szakmájában nem versenyez, egyedül minden más elvtársi dolgozó rekordhajhászása közepette. Ez alól csak akkor kap felmentést, amikor az ellenség „vásárlási versenyt” hirdet. Egyik is, másik is bohózati elem, de így együtt, egyben „szatirikus felhangok” hordozója.

További értéke az Állami Áruháznak, hogy ez avatta Latabár Kálmánt igazán az új, a kora-szocialista filmkorszak Kabos-utódjává. Természetesen vitatható értékű utódlás ez, ahol a személyiség derűs-humoros kisugárzását akrobatikus kvalitások, bohóc-mimika, kabarészínész stílus váltja föl. Nem értéktelen jegyek, de mégis a korhoz, és a közönséghez alkalmazkodnak. A harsány bohóctréfa -- anélkül, hogy nevén nevezné -- sok mindent feledtet, ami odakint történik a világban.  Ez a közönség haszna belőle. Ami harsány, abba ugyanakkor nem fér bele semmi kétértelmű. Ez viszont a cenzúra érdeke. Végül: ami harsány, az – ha tehetséges művészek állnak mögötte - értékké teheti azt, ami primitív, ami didaktikus. Mert hogy a bohóctréfa minden köré idézőjelet ír. Ez volna a filmtörténet haszna. Az Állami Áruház – Latabár Kálmán színészi segítségével, továbbá néhány valódi pesti hangulatot idéző politika-mentes képsorral, és nem utolsó sorban Fényes Szabolcs slágereivel éppen erre képes. Nagy, derűs idézőjellé tud válni, mely hiteles apróságokat és nagyobbacska agitprop hazugságokat együtt keretez be, és ha a mai néző nagyon fülel, még azoknak a szatirikus felhangoknak is örülhet. És ha mégsem hallja, az sem baj. Túl vagyunk rajta.