Álmodozások kora (1964)
Szabó István
A hatvanas évek elejét akár a magyar film saját „álmodozások korának” is nevezhetnénk: egy nagy generáció, fontos filmkészítői karrierek indulásának ideje ez. Közülük is az egyik legjelentősebb Szabó Istváné, aki 1964-ben az Álmodozások korával az évtized fontos filmtrilógiájának (Álmodozások kora, Apa, Szerelmesfilm) első darabját készíti el.
E trilógia darabjait szorosra fűzik a visszatérő motívumok, a konkrét utalások, a főhős figurája (mindhárom filmben Bálint András alakítja a főszerepet, amolyan rendezői alteregóként), és a közös vezérszál, amit minden esetben a háború után felnőtté váló nemzedék identitáskeresése alkot. E keresés társadalmi szinten a történelem megértésére irányuló szándékban, a szakmai karrierért folytatott küzdelemben, a magánéletben pedig az apamodellek és a szerelem keresésében nyilvánul meg.
Az Álmodozások korában a szakmai karrier és a szerelem problémakörei hangsúlyosak. Főhősei frissen végzett elektrotechnikai mérnökök, akik mindenek fölött hisznek a barátság és a csapatszellem erejében, ezek segítségével remélik áttörni az öregek és tehetségtelenek falát. A fiatalos ideák és az illúziómentes realitás csatájából azonban úgy tűnik, az utóbbi kerül ki győztesen, a baráti társaság felbomlik, közös világmegváltó terveik elenyésznek, s ami újra összehozza őket, a halál rögvalósága: az egyik fiú betegsége és halála kapcsán találkoznak újra.
A főhős számára a szerelem keresése is hasonlóképpen válik az illúziók és a realitás összecsapásának áldozatává. Kalandok és futó kapcsolatok után úgy tűnik, rátalál az ideális, inspiráló nőre (Béres Ilona alakítása), akit a film elején egy televíziós közvetítésben látott nyilatkozni, s akinek szépsége és intellektusa egyaránt lenyűgözte. Azonban ez a látszólag valóra vált álom is szükségszerű ébredéssel zárul: szembe kell nézniük azzal, hogy a realitások kegyetlen próbáit kapcsolatuk nem képes kiállni.
Szabó filmjének könnyed, lírai stílusa leginkább Truffaut világát idézi, a Négyszáz csapás és a Jules és Jim egyszerre játékos és szomorkás hangulatát. Bálint András figurája és a rendezővel való tartós együttműködése is emlékeztet a francia rendezőnek a színész Jean-Pierre Léaud-val közös munkáira: az Antoine Doinel-sorozatra. (A filmben a Négyszáz csapás konkrétan is megjelenik, többször feltűnik egy moziplakát, ami Truffaut filmjét hirdeti.)
A személyesség, a könnyed humor, mely vizuális játékossággal társul (a lassításos jelenetek, a rajzfilmbetét) a korszak nemzetközi filmművészetének meghatározó generációs darabjaihoz is hasonlóvá teszi a filmet, elég ha csak a szintén 1964-es Egy nehéz nap éjszakája című Beatles-film vizuális megoldásaira és hangulatára gondolunk. Az Álmodozások korának ilyen fajta stilizáltsága – ami a generációs kérdéseket és az identitáskeresést szimbolikus erejűvé sűríti – teszi képessé Szabó filmjét arra, hogy klasszikussá nemesülve máig érvényesen szóljon a felnőtté válásról filmnézők új és új generációihoz.
Az Álmodozások korában a szakmai karrier és a szerelem problémakörei hangsúlyosak. Főhősei frissen végzett elektrotechnikai mérnökök, akik mindenek fölött hisznek a barátság és a csapatszellem erejében, ezek segítségével remélik áttörni az öregek és tehetségtelenek falát. A fiatalos ideák és az illúziómentes realitás csatájából azonban úgy tűnik, az utóbbi kerül ki győztesen, a baráti társaság felbomlik, közös világmegváltó terveik elenyésznek, s ami újra összehozza őket, a halál rögvalósága: az egyik fiú betegsége és halála kapcsán találkoznak újra.
A főhős számára a szerelem keresése is hasonlóképpen válik az illúziók és a realitás összecsapásának áldozatává. Kalandok és futó kapcsolatok után úgy tűnik, rátalál az ideális, inspiráló nőre (Béres Ilona alakítása), akit a film elején egy televíziós közvetítésben látott nyilatkozni, s akinek szépsége és intellektusa egyaránt lenyűgözte. Azonban ez a látszólag valóra vált álom is szükségszerű ébredéssel zárul: szembe kell nézniük azzal, hogy a realitások kegyetlen próbáit kapcsolatuk nem képes kiállni.
Szabó filmjének könnyed, lírai stílusa leginkább Truffaut világát idézi, a Négyszáz csapás és a Jules és Jim egyszerre játékos és szomorkás hangulatát. Bálint András figurája és a rendezővel való tartós együttműködése is emlékeztet a francia rendezőnek a színész Jean-Pierre Léaud-val közös munkáira: az Antoine Doinel-sorozatra. (A filmben a Négyszáz csapás konkrétan is megjelenik, többször feltűnik egy moziplakát, ami Truffaut filmjét hirdeti.)
A személyesség, a könnyed humor, mely vizuális játékossággal társul (a lassításos jelenetek, a rajzfilmbetét) a korszak nemzetközi filmművészetének meghatározó generációs darabjaihoz is hasonlóvá teszi a filmet, elég ha csak a szintén 1964-es Egy nehéz nap éjszakája című Beatles-film vizuális megoldásaira és hangulatára gondolunk. Az Álmodozások korának ilyen fajta stilizáltsága – ami a generációs kérdéseket és az identitáskeresést szimbolikus erejűvé sűríti – teszi képessé Szabó filmjét arra, hogy klasszikussá nemesülve máig érvényesen szóljon a felnőtté válásról filmnézők új és új generációihoz.
