Eldorádó
1988
Apa (1966)
Szabó István
A hatvanas évek közepén járunk. Szabó István már rövidfilmjeivel (Te; Koncert; Zongora) meghódította a magyar film megújulását váró nézőket. Az Álmodozások kora nem sokkal később megint elismerő mosolyt, bólintó biztatást váltott ki a korabeli nézőkben és kritikusokban. Szabó elsőként vállalkozott a magyar filmben izzóan személyes történet elmondására, elsőként beszélt egyes szám első személyben.
Termékeny példát a francia „új hullám” rendezői kínáltak számára, különösen Truffaut, akinek egyik moziplakátja percekig bújócskázik az Álmodozások kora szereplőivel. „Izzóan személyes” – próbálom eltalálni a jelzők hangulatát, de ez talán valami görcsös pátoszra is utalhat (tévesen). Azzal folytatom tehát, hogy „játékosan”, sőt „lebegve” személyes minden korai filmje.
Közülük a második, az Apa érezhetően önéletrajzi ihletésű. Hőse egy pesti fiatalember, akinek édesapja épp a város felszabadulása után nem sokkal, az ő kisgyerekkorában halt meg. Orvos volt, de a fiú csak néhány gesztusára, néhány pillanatára emlékszik. Meg tárgyaira: karórájára, tollára, könyveire – ezeket szinte kegytárgyként őrzi. Az Apa látszólag lazán összefüggő gyerek- és kamaszkori epizódok füzére, melyeket a fiatalember emlékezete fűz fel inkább érzelmi, mint logikus sorrendbe. Amikor az apával kapcsolatos emlékeit kutatja, természetesen a saját egyéniségét, a saját múltját akarja megtalálni: a lazának ható epizódok így egészítik ki egymást, így válnak összetetté és gazdaggá (és sohasem esetlegessé).
A fiú gyerekkori emlékei töredezettek, de az emlék-cserepek a magyar történelem széttört cserepei is. A híradómoziban a háborús bűnös „nemzetvezető testvér”, a hamis utópiába és „vérvalóságba” bódult Szálasi hungarista vezér kivégzését látta. Megtudja, hogy istenített apja ellensége volt a tömeggyilkos nemzetvesztésnek, így hát képzeletében a szovjet partizánfilmekbe illő hősként elevenedik meg: az apa motoros nyilas-banditákkal vívja harcát a háztetőn meg a pincében, és mindig győz. Szabónak ebben a filmjében kedves és pontos humora is van, és bravúrosan, hitelesen ellenpontozza a humor képsoraival a nosztalgia és a gyász alaphangját.
A film híres képsora az első budapesti villamos újraindítása. Talán a Zugligetből indul ez a régi kocsi a belváros felé, a város és talán a remény felé egy agyonbombázott és halálba gyötört város senkitől nem ismert jövője felé. Tragikum, vidámság, kis pátosz és nagy költőiség hatja át ezt a híres képsort. A rendező egészen kiváló érzékkel talált melléje zenei kíséretet (egy Gustav Mahler-dallamot).
A fiú lassan megérti, hogy nem csügghet egész életében apja – saját maga elképzelte – legendáján, megérti, hogy addig nem lehet felnőtt, amíg e legendát valóságnak hiszi. Saját, és nem apja erejével kell élnie, saját kalandokkal és akaratokkal. A film utolsó képsora egy szintén sokat idézett látomás-jelenet: hősünk nagy elhatározással nekivág, hogy egyedül átússza a Dunát. Úszás közben ő talán nem, csak a néző látja, hogy tucatnyi, talán száz és száz hozzá hasonló fiatalember küzd a folyó sodrával. A másik végső képsor dokumentum-betét a halottak napjáról, amikor ezer és ezer ember látogatja meg a temetői sírkerteket. E két zárójelenet ötvözete az egész film: a szabadságvágy (a jövőkép) kamaszosan naiv bája, és a komor valóság (a múlt) átélésének felnőtt reménye.
Közülük a második, az Apa érezhetően önéletrajzi ihletésű. Hőse egy pesti fiatalember, akinek édesapja épp a város felszabadulása után nem sokkal, az ő kisgyerekkorában halt meg. Orvos volt, de a fiú csak néhány gesztusára, néhány pillanatára emlékszik. Meg tárgyaira: karórájára, tollára, könyveire – ezeket szinte kegytárgyként őrzi. Az Apa látszólag lazán összefüggő gyerek- és kamaszkori epizódok füzére, melyeket a fiatalember emlékezete fűz fel inkább érzelmi, mint logikus sorrendbe. Amikor az apával kapcsolatos emlékeit kutatja, természetesen a saját egyéniségét, a saját múltját akarja megtalálni: a lazának ható epizódok így egészítik ki egymást, így válnak összetetté és gazdaggá (és sohasem esetlegessé).
A fiú gyerekkori emlékei töredezettek, de az emlék-cserepek a magyar történelem széttört cserepei is. A híradómoziban a háborús bűnös „nemzetvezető testvér”, a hamis utópiába és „vérvalóságba” bódult Szálasi hungarista vezér kivégzését látta. Megtudja, hogy istenített apja ellensége volt a tömeggyilkos nemzetvesztésnek, így hát képzeletében a szovjet partizánfilmekbe illő hősként elevenedik meg: az apa motoros nyilas-banditákkal vívja harcát a háztetőn meg a pincében, és mindig győz. Szabónak ebben a filmjében kedves és pontos humora is van, és bravúrosan, hitelesen ellenpontozza a humor képsoraival a nosztalgia és a gyász alaphangját.
A film híres képsora az első budapesti villamos újraindítása. Talán a Zugligetből indul ez a régi kocsi a belváros felé, a város és talán a remény felé egy agyonbombázott és halálba gyötört város senkitől nem ismert jövője felé. Tragikum, vidámság, kis pátosz és nagy költőiség hatja át ezt a híres képsort. A rendező egészen kiváló érzékkel talált melléje zenei kíséretet (egy Gustav Mahler-dallamot).
A fiú lassan megérti, hogy nem csügghet egész életében apja – saját maga elképzelte – legendáján, megérti, hogy addig nem lehet felnőtt, amíg e legendát valóságnak hiszi. Saját, és nem apja erejével kell élnie, saját kalandokkal és akaratokkal. A film utolsó képsora egy szintén sokat idézett látomás-jelenet: hősünk nagy elhatározással nekivág, hogy egyedül átússza a Dunát. Úszás közben ő talán nem, csak a néző látja, hogy tucatnyi, talán száz és száz hozzá hasonló fiatalember küzd a folyó sodrával. A másik végső képsor dokumentum-betét a halottak napjáról, amikor ezer és ezer ember látogatja meg a temetői sírkerteket. E két zárójelenet ötvözete az egész film: a szabadságvágy (a jövőkép) kamaszosan naiv bája, és a komor valóság (a múlt) átélésének felnőtt reménye.
