Aranysárkány (1966)
Ranódy László
Iskolai miliőben az Iglói diákoktól a Szakadékig, a Légy jó mindhaláligtól a Tanár úr kéremig, A Pál utcai fiúk-tól a Suli-buliig számos magyar film cselekménye játszódik.
Emlékezetes hősök a művekben szereplő tanárok, tanítók, a nemzet napszámosai, a jóságos és rettegett pedagógusok, az odaadó és alázatos, a nevelés gondjaival és a kiszorítottság hátrányaival küzdő katedra-értelmiségiek, akiknek sorsában társadalmi feszültségek, egzisztenciális konfliktusok, érzelmi egyensúlyvesztések, családi drámák is tükröződnek.
Az Aranysárkány Kosztolányi Dezső regényének moziverziója, rendezője az irodalmi alkotások világát fogékonyan és előszeretettel tolmácsoló Ranódy László. Voltaképpen alaptémáját variálta míves munkájában a filmművész: első opuszától az utolsóig az erőszak, a megaláztatás, a kiszolgáltatottság ellen emelte fel szavát, a motívum újra és újra átszövi történeteit.
Ezúttal Novák Antal, a kisvárosi gimnáziumi oktató tragikus meghasonlását eleveníti meg a dráma. A bölcs és szelíd professzor, a figyelmes és jóindulatú iskolamester megszállottan hirdeti, hogy hisz az emberben, mégis alulmarad. Belső meggyőződésből fakadó humanizmusa erőtlennek bizonyul a meg nem értéssel folytatott küzdelemben. Pedig mennyire szeretné kitenni másokért a szívét! „Nem fontos, hogy beszéljen, csak mondjon igent vagy nemet – ebből is látjuk majd, mit tud” – kérleli már-már valószínűtlen jóindulattal kevéssé értelmes diákját a vizsgán. A „fizetség” nem marad el. A fiú a bukás miatt könyörtelen bosszút áll. Barátaival durván megtorolja a „sérelmet”, értsd: a segítő szándékot. Az otthoni háttér ingatagsága is sietteti Novák tanár úr kirekesztettségét. Lánya – egyedül neveli – megszökik tőle. A helyi revolverlap durván kikezdi, csámcsogva tálalván az esetet: „Botrány a katedra mögött! Novák Antalt megverték! Hildát megszöktették! Útban az unoka!” Ennyi csapás elviselhetetlen a sarokba szorított áldozat számára. Nem lát kiutat. Kapitulál. Önként válik meg az élettől.
A szcenáriumot jegyző Illés Endre az ihlető prózából, melynek cselekménye sokrétűen szerteágazó, egyetlen szálat emelt ki minden részletet a bukás előjátékának, majd bekövetkeztének alárendelve. De amit megnyert a réven, nem vesztette el a vámon, hiszen a mozgalmas epizódokat áporodott kisvárosi levegő hatja át. Keresztury Dezső kritikájában a szerkesztési koncepció eredetiségét dicséri: „Az életszerű redukálásnak, a tömörítésnek, a villámlóan gyors, de villámfénnyel megvilágító jelenetezésnek, a pontosan telibe találó szavaknak, a képzettársítások, gondolati és érzelmi összefüggések esszenciáit magukba sűrítő jelzéseknek, félmondatoknak, s a kellő pillanatban szabadjára engedett bőbeszédűségnek példás remeklése ez a forgatókönyv” – írja.
Ranódy László megszokott erényeit csillogtatva tolmácsolja – értelmezi – a súlyos mondanivalót. Premier plánba kerülnek a képsorokban a sistergő indulatok; a szokások és erkölcsök rituáléja nyomasztó; a tárgyak lelke és hangulata sem marad háttérben. Az újjáteremtő szerző tartózkodik a bombasztikus megoldásoktól, lényegretörő egyszerűséggel mond ítéletet a polgári világról. Illés György operatőri munkája híven szolgálja a rendezői elképzelést. Talán csak a végzetes depresszió utolsó mozzanatai szürkébbek, igaz, ezt ellensúlyozza a kiváló színészi játék. Mensáros László teljesen azonosul Novák tanár úr figurájával: gesztusai, mozdulatai, mondatai, hangsúlyai kivételes drámai erővel érzékeltetik a személyiség összeroppanását.
A hatvanas évek filmművészeti fellendülésének, egyszersmind a magyar irodalom és a hazai kinematográfia termékeny szimbiózisának bizonyítéka ez a pasztel-finomságú Kosztolányi-átültetés. Nem csupán egy ember tragédiájáról szól, hanem a vásznon megjelenített kor társadalmának szellemi és érzelmi színvonaláról is.
Az Aranysárkány Kosztolányi Dezső regényének moziverziója, rendezője az irodalmi alkotások világát fogékonyan és előszeretettel tolmácsoló Ranódy László. Voltaképpen alaptémáját variálta míves munkájában a filmművész: első opuszától az utolsóig az erőszak, a megaláztatás, a kiszolgáltatottság ellen emelte fel szavát, a motívum újra és újra átszövi történeteit.
Ezúttal Novák Antal, a kisvárosi gimnáziumi oktató tragikus meghasonlását eleveníti meg a dráma. A bölcs és szelíd professzor, a figyelmes és jóindulatú iskolamester megszállottan hirdeti, hogy hisz az emberben, mégis alulmarad. Belső meggyőződésből fakadó humanizmusa erőtlennek bizonyul a meg nem értéssel folytatott küzdelemben. Pedig mennyire szeretné kitenni másokért a szívét! „Nem fontos, hogy beszéljen, csak mondjon igent vagy nemet – ebből is látjuk majd, mit tud” – kérleli már-már valószínűtlen jóindulattal kevéssé értelmes diákját a vizsgán. A „fizetség” nem marad el. A fiú a bukás miatt könyörtelen bosszút áll. Barátaival durván megtorolja a „sérelmet”, értsd: a segítő szándékot. Az otthoni háttér ingatagsága is sietteti Novák tanár úr kirekesztettségét. Lánya – egyedül neveli – megszökik tőle. A helyi revolverlap durván kikezdi, csámcsogva tálalván az esetet: „Botrány a katedra mögött! Novák Antalt megverték! Hildát megszöktették! Útban az unoka!” Ennyi csapás elviselhetetlen a sarokba szorított áldozat számára. Nem lát kiutat. Kapitulál. Önként válik meg az élettől.
A szcenáriumot jegyző Illés Endre az ihlető prózából, melynek cselekménye sokrétűen szerteágazó, egyetlen szálat emelt ki minden részletet a bukás előjátékának, majd bekövetkeztének alárendelve. De amit megnyert a réven, nem vesztette el a vámon, hiszen a mozgalmas epizódokat áporodott kisvárosi levegő hatja át. Keresztury Dezső kritikájában a szerkesztési koncepció eredetiségét dicséri: „Az életszerű redukálásnak, a tömörítésnek, a villámlóan gyors, de villámfénnyel megvilágító jelenetezésnek, a pontosan telibe találó szavaknak, a képzettársítások, gondolati és érzelmi összefüggések esszenciáit magukba sűrítő jelzéseknek, félmondatoknak, s a kellő pillanatban szabadjára engedett bőbeszédűségnek példás remeklése ez a forgatókönyv” – írja.
Ranódy László megszokott erényeit csillogtatva tolmácsolja – értelmezi – a súlyos mondanivalót. Premier plánba kerülnek a képsorokban a sistergő indulatok; a szokások és erkölcsök rituáléja nyomasztó; a tárgyak lelke és hangulata sem marad háttérben. Az újjáteremtő szerző tartózkodik a bombasztikus megoldásoktól, lényegretörő egyszerűséggel mond ítéletet a polgári világról. Illés György operatőri munkája híven szolgálja a rendezői elképzelést. Talán csak a végzetes depresszió utolsó mozzanatai szürkébbek, igaz, ezt ellensúlyozza a kiváló színészi játék. Mensáros László teljesen azonosul Novák tanár úr figurájával: gesztusai, mozdulatai, mondatai, hangsúlyai kivételes drámai erővel érzékeltetik a személyiség összeroppanását.
A hatvanas évek filmművészeti fellendülésének, egyszersmind a magyar irodalom és a hazai kinematográfia termékeny szimbiózisának bizonyítéka ez a pasztel-finomságú Kosztolányi-átültetés. Nem csupán egy ember tragédiájáról szól, hanem a vásznon megjelenített kor társadalmának szellemi és érzelmi színvonaláról is.