Bizalom (1979)
Szabó István
Szabó István legőszintébb, legigazabb szerelmesfilmje a Bizalom. Talán merésznek hat egy olyan szerző életművével kapcsolatban efféle állítást tenni, aki pályája során rendezett egy Szerelmesfilmet, de, nem lévén elegendő tér részletes összehasonlításra – mindössze azt a tényt hozom fel, hogy míg a felnőtté válás trilógiájának záródarabja, mint korai mű, még magában hordozza a szerelemről szőtt ifjúkori ábrándokat, addig az 1979-es Bizalom az érett férfikor kétségei, szorongásai felől közelít ismét, immár jóval mezítelenebbül és illúziótlanabbul, a szerelem démonikus témájához.
A Bizalom szerelmesfilmjét a háború burka veszi körül, a háború a két ember kapcsolatát a megismerkedéstől az elválásig aprólékosan végigkövető kamaradráma éltető drámai közege, ami nélkül elvont modellé finomodna a gondos lélekrajz. Milyen kézenfekvő volna a háború lélekromboló hatásának paraboláját látni a filmben – „a háború megöli a szerelmet!” --, milyen könnyű is volna engedni e szentimentális gondolatnak, csakhogy igazából minden fordítva van: a Bizalomban a háború teremti meg a szerelem lehetőségét, a háború hoz össze a nyilas rémuralom idején egy újpesti ház szobájában két embert, egy ellenálló férfit és egy másik ellenálló férfi feleségét. Ha a szerelem nem, vagy csak percekre, órákra teljesül be, azért nem a repülőgépek és a zuhanó bombák a film elején bevágott filmhíradó kedélyes narrátora által elemzett rémisztő hangja a felelős, hiszen éppen a bombázástól való rettegés oldja fel a két ember elszigeteltségét, hanem magában az emberben ott rejlő eredendő bizalmatlanság és a másik embertől való alapvető félelem a szerelem valódi gyilkosa. Magyarázat persze van a Férfi viselkedésére, kedvese adta fel őt a náciknak ’33-ban Németországban, de vajon mi szükséges egy rossz tapasztalatból fakadó szorongás eltörléséhez, ha nem elegendő a Nő testi-lelki kitárulkozása, ha a mosolyok, a tekintetek, a simogatások és a szavak mind kevésnek bizonyulnak? S hiába bizonyosodik meg a Férfi százszor, ezerszer, hogy nyugodtan mehet kötelékben a Nővel, hogy maga mögé engedheti, a Nő nem fog kilépni, eltűnni mögüle, nem fogja hátba lőni, soha nem nyerhet bizonyosságot, mert a Férfi félni szeret, fél szeretni.
Szabó István talán legtisztább, legigazabb filmje a Bizalom. Két emberi arcra koncentrál benne, Bánsági Ildikó és Andorai Péter arcára, és ez a két arc, megfelelő fényben, keretben, kontextusban, végig tud vezetni a beteljesülve is beteljesületlenül maradt szerelem történetén. Bergman hatása tagadhatatlan: egyrészt a Szégyen háborús modellhelyzete, másrészt az elsőrendű kifejezőeszközként kezelt arcközelik hagyományozódnak át a svéd mester életművéből. A Bizalom azonban kevésbé szikár, kevésbé modellszerű, kevésbé monokróm, mint a Szégyen: a hideget nem a fagyossal, hanem a forróval váltogatja, a dermesztő elutasítást a szoros öleléssel, a szűkölő szorongást az izzó szenvedéllyel. A magyar filmtörténetben ritka szép szeretkezéseket, amelyben a kis mozgások, a finom hangok hoznak létre sűrű, erotikus atmoszférát, a magány nagylátószögű képei ellenpontozzák. A hetvenes évek egyik legeredetibb magyar operatőre, Koltai Lajos, aki ekkor fényképezett először Szabó-filmet, a klasszikusan tiszta drámát a színhasználat, a világítás és a kompozíciók expresszivitásával teszi feszülten elevenné.
A Bizalom egy átmeneti periódusban született Szabó pályáján, amikor elindult a kollektivitás eszméjét körbejáró magyar filmektől a nemzetközi koprodukcióban készülő történelmi eposzok felé; a Bizalom az európai művészfilm korszakának végén, kivételes pillanatban született alkotás, olyan szinte egyedülálló magyar film, melyben linearitás és kihagyásosság, hagyomány és eredetiség, egyén és történelem, személyesség és kollektivitás egyensúlyt képez.
Szabó István talán legtisztább, legigazabb filmje a Bizalom. Két emberi arcra koncentrál benne, Bánsági Ildikó és Andorai Péter arcára, és ez a két arc, megfelelő fényben, keretben, kontextusban, végig tud vezetni a beteljesülve is beteljesületlenül maradt szerelem történetén. Bergman hatása tagadhatatlan: egyrészt a Szégyen háborús modellhelyzete, másrészt az elsőrendű kifejezőeszközként kezelt arcközelik hagyományozódnak át a svéd mester életművéből. A Bizalom azonban kevésbé szikár, kevésbé modellszerű, kevésbé monokróm, mint a Szégyen: a hideget nem a fagyossal, hanem a forróval váltogatja, a dermesztő elutasítást a szoros öleléssel, a szűkölő szorongást az izzó szenvedéllyel. A magyar filmtörténetben ritka szép szeretkezéseket, amelyben a kis mozgások, a finom hangok hoznak létre sűrű, erotikus atmoszférát, a magány nagylátószögű képei ellenpontozzák. A hetvenes évek egyik legeredetibb magyar operatőre, Koltai Lajos, aki ekkor fényképezett először Szabó-filmet, a klasszikusan tiszta drámát a színhasználat, a világítás és a kompozíciók expresszivitásával teszi feszülten elevenné.
A Bizalom egy átmeneti periódusban született Szabó pályáján, amikor elindult a kollektivitás eszméjét körbejáró magyar filmektől a nemzetközi koprodukcióban készülő történelmi eposzok felé; a Bizalom az európai művészfilm korszakának végén, kivételes pillanatban született alkotás, olyan szinte egyedülálló magyar film, melyben linearitás és kihagyásosság, hagyomány és eredetiség, egyén és történelem, személyesség és kollektivitás egyensúlyt képez.