Bohóc a falon (1967)
Sándor Pál
Vajon ki látta előre ’67-ben annak jelentőségét, hogy éppen bohóc van a falon és nem katona, kutya vagy autó? Ki gondolta volna Sándor Pál első filmjének bemutatásakor, hogy a bohóckodás, a cirkuszi szerepjátszás végigkíséri majd a rendező életművét a Régi idők focijától a Ripacsokig?
Akár a szerzőnek, akár az elbeszélő énnek, Kikinek a koragyerekkori élménye a falra vésett bohóc, mindkettőjük számára az identitás megteremtésének fontos mozzanatává válik a rejtőzködésnek és szerepjátszásnak ez a harsányan elrajzolt, pajkosan szomorú szimbóluma. A születéstől fogva szigorúan kijelölt pályákról való letérésnek, a gondoskodó családdal és társadalommal szemben az önállóság elérésének, a másokkal összetéveszthetetlen személyiség kiküzdésének közös témája rokonítja a Bohóc a falont Szabó István egy évvel korábban bemutatott Apájával, ám Sándor Pál számára nem a halott apa ideálképpé növelése, hanem éppen a tolakodóan jelenlévő, mindenható és autoriter mivolta vezeti a főhőst az identitás genezise során az apai imágó elleni lázadáshoz. A falra vésett bohóc az ellenkép életre hívása, hiszen a bohóc képviseli mindazt, ami nem az apa: a komolytalanságot, a játékosságot, a humort, a műveletlenséget, minden tekintély kifigurázását. A lázadás ugyanakkor nem egy egyes-egyedül véghezvitt nagy tettben csúcsosodik ki, mint Szabónál, hanem történetek kitalálásában és szerepjátszásban; az identitás megteremtésének eszköze nem a cselekedet, hanem a fantázia. „Éljen a szabadság!” – kiáltja Kiki és provokatívan üres transzparenst lenget az utcán haverjaival; „Le a gátlásokkal!” – adja ki az újabb jelszót és a két társával beront egy női fodrászatba - ám mindezek a tettek csak képzeletének szüleményei, miközben egy szűk szobába zárva várja a szabadulást. Nem kevés (ön)irónia rejlik ebben az alaphelyzetben az akkoriban porondra lépő rendezőnemzedék (később jelentős karriert befutó) képviselője részéről, ugyanakkor a társadalmi-politikai szituáción túlmenően az identitás megteremtése és a történetmesélés közti lényegi kapcsolatot is felfedezhetjük a fantázia vidám játékaiban.
A művészeknek megvan az a szerencséjük, hogy ha más ellen nem is, legalább az előző nemzedékek művészete ellen lázadhatnak. Az új idők forradalmian új látásmódjának, a cinema directnek a hatása az amatőr szereplők közvetlenségében és a laza kamerakezelésben a Bohócon is világosan látszik. Ironikus módon azonban Sándor Pál főiskolai osztályfőnöke, Herskó János ugyanezzel a módszerrel, de talán még szabadosabban és rögtönzöttebben készítette Szevasz, Vera! című filmjét a Bohóccal szinte egy időben, aminek ráadásul a története (egy kalandból kalandba sodródó kamaszlány nyara a Balatonnál) is egészen hasonló Sándor Pál művéhez, annak tolakodó reflektáltsága nélkül.
Ez a párhuzam azonban inkább Herskó rugalmasságát dicséri, mintsem az új rendezési módszer frissességét és eredetiségét vonja kétségbe. Zsombolyai János a dokumentarista technikát követve mind a Szevasz, Verá!-ban, mind a Bohócban hihetetlen hosszú snitteket vett fel kézből, egyvégtében, természetesnek ható szórt fény mellett, melyek közül néhány biztosan a magyar filmtörténet örökbecsű képsoraként tartandó számon. Amikor a teherautón utazó srácok és a párhuzamosan haladó autók körül kétszer is körben fordul a kamerával, a sokszereplős pályaudvari jelenetet egyetlen hosszú snittben veszi fel, a vízbe ugráló fiúkat a húszas évek avantgarde fotójának szokatlan látószögeit követve kapja lencsevégre – mindezek a Bohóc a falon legizgalmasabb és legemlékezetesebb részletei közé tartoznak. A lendületesen merész kameramozgásokhoz igazodó gyors tempót, felszabadultságot és könnyedséget a vágóasztal mellett szintén egy, a Szevasz Verá!-ban frissen debütált szakember, Kármentő Éva teremti meg, aki már nemcsak összeállít, hanem vág. Levegő áramlik a képsorokba és játéktér nyílik a képsorok között. A szabadság enyhe mámora a falak között.
A művészeknek megvan az a szerencséjük, hogy ha más ellen nem is, legalább az előző nemzedékek művészete ellen lázadhatnak. Az új idők forradalmian új látásmódjának, a cinema directnek a hatása az amatőr szereplők közvetlenségében és a laza kamerakezelésben a Bohócon is világosan látszik. Ironikus módon azonban Sándor Pál főiskolai osztályfőnöke, Herskó János ugyanezzel a módszerrel, de talán még szabadosabban és rögtönzöttebben készítette Szevasz, Vera! című filmjét a Bohóccal szinte egy időben, aminek ráadásul a története (egy kalandból kalandba sodródó kamaszlány nyara a Balatonnál) is egészen hasonló Sándor Pál művéhez, annak tolakodó reflektáltsága nélkül.
Ez a párhuzam azonban inkább Herskó rugalmasságát dicséri, mintsem az új rendezési módszer frissességét és eredetiségét vonja kétségbe. Zsombolyai János a dokumentarista technikát követve mind a Szevasz, Verá!-ban, mind a Bohócban hihetetlen hosszú snitteket vett fel kézből, egyvégtében, természetesnek ható szórt fény mellett, melyek közül néhány biztosan a magyar filmtörténet örökbecsű képsoraként tartandó számon. Amikor a teherautón utazó srácok és a párhuzamosan haladó autók körül kétszer is körben fordul a kamerával, a sokszereplős pályaudvari jelenetet egyetlen hosszú snittben veszi fel, a vízbe ugráló fiúkat a húszas évek avantgarde fotójának szokatlan látószögeit követve kapja lencsevégre – mindezek a Bohóc a falon legizgalmasabb és legemlékezetesebb részletei közé tartoznak. A lendületesen merész kameramozgásokhoz igazodó gyors tempót, felszabadultságot és könnyedséget a vágóasztal mellett szintén egy, a Szevasz Verá!-ban frissen debütált szakember, Kármentő Éva teremti meg, aki már nemcsak összeállít, hanem vág. Levegő áramlik a képsorokba és játéktér nyílik a képsorok között. A szabadság enyhe mámora a falak között.