Mephisto
1981
Budapesti tavasz (1955)
Máriássy Félix
Máriássy Félixnek tudnia kellett az 1950-es évek közepén, hogy mi hiányzik a magyar filmből. Ekkorra a neorealizmus sematikus jegyei, jellemábrázolási egyszerűsége nemzetközi szinten is kifulladni látszottak. Az író Karinthy Ferenc a rendező szívéből szólhatott Budapesti tavasz című regényével, melynek alakjai az ostromlott Budapest egy épületében keresnek menedéket a háború utolsó hónapjaiban.
Nem véletlen, hogy a cím hallatán ma elsőként mégis a film jut eszünkbe. Noha Máriássy a felszabadulás tízéves évfordulójára készítette a filmet, az jóval több lett egy ünnepi alkalomra megrendelt kifogástalan mestermunkánál. Filmművészetünkbe friss levegőt hozott a szerzőiség előszelével.
A Budapesti tavasz nem története, forgatókönyvi fordulatai miatt zseniális film. Még csak nem is dialógusainak, jellemeinek életszerűsége az, ami felejthetetlenné teszi (sőt, néhol árnyalt egyéniségek helyett mindössze tipizált, bábszerű figuráknak tűnnek a szereplői). Nem helyezné kánonban kiérdemelt helyére az általa feldolgozott történelmi események következetes játékfilmi bemutatása sem. Valami mást tudott Máriássy Félix, mást tud a Budapesti tavasz, mert kell, hogy valami titka legyen akkor, ha ötven év távlatából is kortalan. A válasz maga a szerző, a személyesség, a tárgyhoz való viszony leplezetlen őszintesége. Szerencsés találkozás ez: egy töprengő ember regényének anyagát egy hasonlóan tépelődő, analitikus látásmódú rendező dolgozza fel.
Ebből a vallomásszerű, ám egyúttal pontos megfigyeléseken alapuló látásmódból olyan film született, amely ezt a két pólust (a személyességet és a történelmi látleletszerűséget) dolgozza össze. Ezáltal lesz az atmoszférája olyan egyedülálló, hogy szinte lélegeznek az utcák, de megejtőek emberi momentumai is.
A kontrasztok használata a film bármely rétegében nyomon követhető. A főszereplőhöz, az inkább passzív, gondolkodó-szkeptikus alkatú Pintér Zoltánhoz (Gábor Miklós) képest barátja, Gozsó (Molnár Tibor) például a népi hős típusát, a naiv ellenállót formázza. Máriássy eltérő kategóriákat vegyít a közhangulat érzékletes megragadása is: az ostrom előtti Budapesten a karácsonyi bevásárlásból siető emberek képeit ki tudná az ünnepélyes várakozás önfeledtségének tulajdonítani? Vagy a híres montázsszekvencia a szerelmesekről: egész érzelmi skálán futunk végig, amint a közeliben egymás mellett fekvő Judit és Zoltán arca után hirtelen a parlamenterek fehér zászlós kocsiját látjuk, és hiába ezután a pár bensőséges jelenetének békéje, a következő képen a kocsi már robban is. Ez a részlet nemcsak a hangulati ellenpontozás technikáját, hanem a formai jegyek (különböző beállítások, világítás, stb.) tudatos használatát is jól példázza. Egyszersmind Máriássy újabb leleményét, a csend szerepének felértékelését is. Ahogy a dramaturgia csomópontról csomópontra, látszólagos nyugvópontról konfliktushelyzetre ugrál, úgy van kiszolgáltatva a néző is a hanghatások erősödése, elnémulása által keltett drámai hangulathullámzásnak.
A többpólusú dramaturgia az idő múlásán is tetten érhető. A film címe tavaszt sugall, de hol van az még a filmeleji felirat dátumához, 1944. december 24.-hez képest? Mire valóban kitavaszodik és az óvóhelyekről felszínre óvakodnak az életben maradottak, addigra szinte vége is a filmnek.
Pedig itt érthető meg igazán a szerzői gondolkodás, a balsorson úrrá lévő reménység: az emberek a napsütötte romok között szinte újjászületve tolonganak. Ez a jelenet mindössze pár perc egy másfél órás film végén, nem sokkal a kivégzendő áldozatok felkavaró Duna-parti jelenete után. Hirtelen, szinte a semmiből előszaladva feltűnik egy újságárus lány (Ruttkai Éva), aki lelkesen kiabálja: „Itt a Szabadság! Megjelent a Szabadság!”. Mintha egy város, egy történelmi korszak villámgyors megtisztulásának, elementáris élni akarásának lennénk szemtanúi. Amint a kamera egyre távolodik a helyszíntől, már felülről látjuk a nyüzsgő csoportot, köztük a tovaszaladó újságárus lányt. A történetben korábban a szereplők lelkéből felszínre merni nem törő bizakodás ekkor a „Szabadság!” felkiáltással a mindent feloldó kollektív reményben talál helyet.
A Budapesti tavasz nem a történelmet választja főszereplőjéül, hanem magát az embert. A film legfontosabb jelenetei mind emberi drámák, a történelmi gyújtópontban összegyűlő érzelmek találkozásai. Ezért jelentős az utolsó jelenet is, a lerombolt falak közt a Hunyadi-indulót játszó zenekarral és az ünnepélyességet-szorongást-fájdalmat sűrítve tükröző arcokkal. Máriássy mélyen humanista filmet készített, amelyben a történelem nem díszlet csupán, jelentősége azonban az emberi sorsok tükrében válik láthatóvá igazán.
A Budapesti tavasz nem története, forgatókönyvi fordulatai miatt zseniális film. Még csak nem is dialógusainak, jellemeinek életszerűsége az, ami felejthetetlenné teszi (sőt, néhol árnyalt egyéniségek helyett mindössze tipizált, bábszerű figuráknak tűnnek a szereplői). Nem helyezné kánonban kiérdemelt helyére az általa feldolgozott történelmi események következetes játékfilmi bemutatása sem. Valami mást tudott Máriássy Félix, mást tud a Budapesti tavasz, mert kell, hogy valami titka legyen akkor, ha ötven év távlatából is kortalan. A válasz maga a szerző, a személyesség, a tárgyhoz való viszony leplezetlen őszintesége. Szerencsés találkozás ez: egy töprengő ember regényének anyagát egy hasonlóan tépelődő, analitikus látásmódú rendező dolgozza fel.
Ebből a vallomásszerű, ám egyúttal pontos megfigyeléseken alapuló látásmódból olyan film született, amely ezt a két pólust (a személyességet és a történelmi látleletszerűséget) dolgozza össze. Ezáltal lesz az atmoszférája olyan egyedülálló, hogy szinte lélegeznek az utcák, de megejtőek emberi momentumai is.
A kontrasztok használata a film bármely rétegében nyomon követhető. A főszereplőhöz, az inkább passzív, gondolkodó-szkeptikus alkatú Pintér Zoltánhoz (Gábor Miklós) képest barátja, Gozsó (Molnár Tibor) például a népi hős típusát, a naiv ellenállót formázza. Máriássy eltérő kategóriákat vegyít a közhangulat érzékletes megragadása is: az ostrom előtti Budapesten a karácsonyi bevásárlásból siető emberek képeit ki tudná az ünnepélyes várakozás önfeledtségének tulajdonítani? Vagy a híres montázsszekvencia a szerelmesekről: egész érzelmi skálán futunk végig, amint a közeliben egymás mellett fekvő Judit és Zoltán arca után hirtelen a parlamenterek fehér zászlós kocsiját látjuk, és hiába ezután a pár bensőséges jelenetének békéje, a következő képen a kocsi már robban is. Ez a részlet nemcsak a hangulati ellenpontozás technikáját, hanem a formai jegyek (különböző beállítások, világítás, stb.) tudatos használatát is jól példázza. Egyszersmind Máriássy újabb leleményét, a csend szerepének felértékelését is. Ahogy a dramaturgia csomópontról csomópontra, látszólagos nyugvópontról konfliktushelyzetre ugrál, úgy van kiszolgáltatva a néző is a hanghatások erősödése, elnémulása által keltett drámai hangulathullámzásnak.
A többpólusú dramaturgia az idő múlásán is tetten érhető. A film címe tavaszt sugall, de hol van az még a filmeleji felirat dátumához, 1944. december 24.-hez képest? Mire valóban kitavaszodik és az óvóhelyekről felszínre óvakodnak az életben maradottak, addigra szinte vége is a filmnek.
Pedig itt érthető meg igazán a szerzői gondolkodás, a balsorson úrrá lévő reménység: az emberek a napsütötte romok között szinte újjászületve tolonganak. Ez a jelenet mindössze pár perc egy másfél órás film végén, nem sokkal a kivégzendő áldozatok felkavaró Duna-parti jelenete után. Hirtelen, szinte a semmiből előszaladva feltűnik egy újságárus lány (Ruttkai Éva), aki lelkesen kiabálja: „Itt a Szabadság! Megjelent a Szabadság!”. Mintha egy város, egy történelmi korszak villámgyors megtisztulásának, elementáris élni akarásának lennénk szemtanúi. Amint a kamera egyre távolodik a helyszíntől, már felülről látjuk a nyüzsgő csoportot, köztük a tovaszaladó újságárus lányt. A történetben korábban a szereplők lelkéből felszínre merni nem törő bizakodás ekkor a „Szabadság!” felkiáltással a mindent feloldó kollektív reményben talál helyet.
A Budapesti tavasz nem a történelmet választja főszereplőjéül, hanem magát az embert. A film legfontosabb jelenetei mind emberi drámák, a történelmi gyújtópontban összegyűlő érzelmek találkozásai. Ezért jelentős az utolsó jelenet is, a lerombolt falak közt a Hunyadi-indulót játszó zenekarral és az ünnepélyességet-szorongást-fájdalmat sűrítve tükröző arcokkal. Máriássy mélyen humanista filmet készített, amelyben a történelem nem díszlet csupán, jelentősége azonban az emberi sorsok tükrében válik láthatóvá igazán.
