sex hikaye

Csend és kiáltás (1968)

Jancsó Miklós

2004. május 12. - filmhu
A Csend és kiáltás Jancsó Miklós méltatlanul alulértékelt filmje, mely már bemutatásakor sem kapott elég figyelmet: Mintha a vele szinte egy időben bemutatott Jancsó opuszok kavarta emlékezetes kultúr-vitáknak egyenesen holtterébe sodródott volna. A film bizonyos szempontból valóban kilóg a Jancsó-életmű hatvanas-hetvenes éveket felölelő szakaszából.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
Egyrészt nézhető hagyományos lélektani filmdrámaként, hiszen még a „Jancsó-stílus” nyitódarabjának tekinthető Így jöttemhez képest is visszalépés a formabontó filmnyelvi újítások keresésében, nemhogy azokhoz a filmekhez képes, melyek az életműben szomszédjai: vagyis a Fényes szelekhez, az Égi bárányhoz képest.

Másrészt, a Csend és kiáltás - talán Jancsó rendszerváltás előtti filmjei közül egyedül – az alkotótól idegen irányból közelíti meg a történelmet, olyan irányból ugyanakkor, mely a magyar film számos reprezentánsát, Máriássyt, Makkot, Szabót, Sárát nagyon is érdekli – csak Jancsót nem igazán. Ez az irány a kisember, az összekapaszkodó civil kisközösség szemszöge, mindazoké, akik nem formálni óhajtják, nem erkölcsi választások pályájának tekintik, hanem csak elviselhetetlen besározódás nélkül igyekeznek túlélni a történelmet. A film kulcsjelenete - mely éppenséggel a köröző kamera és a vágás nélküli perc-hosszúság tekintetében nagyon is megfelel más korabeli Jancsó-darabok stílus-normáinak – az összeboruló, ölelkező nőket és a férfi hőst mutatja a végtelen horizontú magyar pusztán, metsző, szűnni nem akaró szélben, nyilvánvalóan a történelem szelében, mely elől ezen a tájon nincs menekvés. És a hideg ellen sem lehet védekezni másképp, legfeljebb egymás felé fordulással, kicsivé, jelentéktelenné zsugorodással: ez volna maga a „privát szféra”. 

Az arzénes gyilkosság motívum, mely ismert, két háború közti bűneset földolgozása, természetesen a szokásos jancsói autonómiával, és mely az élet őrzését, és élhetetlenné korcsosítását is amolyan asszonyi szertartásként mutatja meg – valójában magával ezzel a kelet-európai privatizálással azonos, melyről Jancsó Miklós állítása végül is nem több, mint hogy ismeri, megérti, undorodik tőle.

Ezt az üzenetet mindenekelőtt alteregó-hősének, a Kozák András alakította bujkáló vöröskatonának gesztusa közvetíti. A Kozák-figura föladja magát a csendőrségen, ezzel a történelem „civil-túlélése” ellen lázad, az ellen a viszony ellen, melyben Jancsó maga is olyan idegenül mozog, mintha önmaga elől bujkálna.

A Csend és kiáltás - akár az alkotó szándékától függetlenül is –magának a konszolidálódó Kádár-kornak is allegóriája. Legalábbis semmi sem mond benne ellent annak, hogy kortárs nézők sokasága értelmezze ilyen módon. A történet teljes közegének - még ha a húszas évek elején játszódik is – folyamatos sugallata, hogy „valami után vagyunk.” Mégpedig az igazi terror és megtorlás közelről meg nem mutatott pillanatai után. A történelmet elszenvedő privát-embert elég csak emlékeztetni rá, hogy van olyan helyzet, amihez képest a jelen elviselhető. Elviselhetőbb valami előzőnél. Az ilyen „elviselhetőbbet” a privát-ember máris készséggel elviseli, sőt kooperáló partnernek jelentkezik. Az önmegalázás a Csend és kiáltás értelmezése szerint egyenesen a konszolidáció lényege, tehát a kortársi puha-diktatúrának is motorja, mely nem egyszerűen engedelmességet, de készséges együttműködési szándékot vált ki alattvalóiból. Ehhez pedig nem erőszak kell, még csak nem is fenyegetés, hanem pusztán a túlélés kisemberi attitűdje; az emlékezet és a remény: volt ez már rosszabb, és akár lehet még jobb is.
 
Szerző: Hirsch Tibor




Rendező Bereményi Géza
Szereplők Eszenyi Enikő (Marika, Monoriék lánya)
Papcsik András (Valkó Imike)
Tóth Barnabás (Imi Valkó)
Sőth Sándor
Andorai Péter (Berci)

nka emblema 2012