sex hikaye

Csillagosok, katonák (1967)

Jancsó Miklós

2004. május 17. - filmhu
A Csillagosok, katonák, akárcsak a Szegénylegények, egy csapdahelyzet és a belőle való menekülés kísérletének mesteri elbeszélése. A két szituáció azonban tökéletesen különböző. A Szegénylegények a forradalom után játszódik, a megtorlás idején, amikor a túlélés csak a tökéletes mimikri révén volna lehetséges.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
A szegénylegények tudnak hallgatni, tudnak meghalni, de a színlelésre nem képesek. Amit testi-lelki erőszakkal nem lehet kiszedni belőlük, elmondatja velük a büszkeségük, a szabadság hívó szavának nem tudnak ellenállni elárulják magukat, akár a női ruhában rejtőzve is a kardért nyúló Akhilleusz. A Csillagosok, katonák hőseinek másfajta történelmi kihívásra kell felelniük: nem beolvadniuk kell, hanem kiválniuk, tettekkel bizonyítani, hogy mások, mint ellenfeleik. Mert ha nem, úgy merő képzelgés a forradalom. És az ellenforradalom. Ne feledjük, ez utóbbi ugyancsak erkölcsi fölényben érzi magát ellenfelével szemben. "Hitünkért és szentjeinkért harcolunk, melyeket megcsúfoltak és meggyaláztak! Azért, hogy igazi szabadság és jog legyen úrrá Oroszországban" - harsogja egy fehér tiszt, és nincs okunk kételkedni abban, hogy így is érzi.

 A Csillagosok, katonák színtiszta akciósor, ideologikus-erkölcsi kommentár ritkán fordul elő benne, a szemben álló felek keveset beszélnek, szavaik jobbára csak vezényszavak. A tettek maradéktalanul leleplezik a mögöttük rejlő ellenséges ideológiák mély azonosságát. A tettekben nincs különbség, a két szemben álló fél ugyanúgy a vérontás szentségére esküszik. Vetkőztetni főbe lőni; forduljon bárhogy a kocka, a háborús liturgia ugyanaz. Nem jó és rossz gyürkőzik egymásnak, még csak nem is erős és gyenge, mint a Szegénylegényekben. A párviadal végkimenetele ott egy percig sem kétséges, itt mindvégig az. A legyőzöttek folyton felülkerekednek, a győztesek folyton veszítenek. A forgandó szerencse, a kiismerhetetlen sors középkori szimbóluma tér vissza Jancsónál is, ahogy minden valamirevaló orosz polgárháborús történetben - a Lovashadsereg novelláiban, a Csendes Donban vagy a Golgotában - ugyanez a relativitásérzet munkál.

1919 nyara. Valahol az orosz alföldön, egy lomha folyócska kanyarulatában, istenáldotta szelíd tájon dúl a véres polgárháború. A fehérgárdisták elől vöröskatonák menekülnek, köztük politikai meggyőződésből vagy a hazatérés reményében csatlakozott volt magyar hadifoglyok. A túlerőben levő fehérek sorra fogják el és lövik agyon a menekülő vörösöket. Eközben egy magyar századparancsnok (Madaras József) meghátráló emberein akar példát statuálni. Látván azonban, hogy barátja, László (Kozák András) nem helyesli döntését ("azt hiszem, az ember úgy is harcolhat, hogy közben ember marad"), megelégszik azzal, hogy megszégyeníti és elzavarja a katonákat. Hamarosan rajta is beteljesedik a végzet, a fehér fogság, a megalázó kivégzés elől öngyilkosságba menekül.

A fehérek időközben századnyi foglyot ejtettek. Kiválasztják közülük az idegeneket, így a magyarokat is, ők elmehetnek, ez nem az ő háborújuk, a többiek egy förtelmes embervadászat eleven prédái lesznek. Előbb az arisztokratikusan dölyfös ezredes lövöldöz célba a futni hagyott vörösökre, majd kezdetét veszi a kozák "falkavadászat". Hiába kaptak tizenöt perces előnyt a fegyvertelen foglyok, a palánkokkal elrekesztett faluból nincs kiút. Néhányan mégis megmenekülnek. Sándor, a parancsnokhelyettes (Juhász Jácint) még idejében átsétál a tisztek sorfala között, mások pedig fegyvert, lovat zsákmányolnak a kozákoktól. A közeli fehér katonai kórház főorvosnője megengedi, hogy elrejtőzzenek a fehér sebesültek között, nem mintha szimpatizálna eszméikkel, hanem mert számára ez következik a hippokratészi esküből. Amikor az egyik ápolónő, Olga (Krystina Mikolajewska) hajlana arra, hogy az üldözőknek segítsen, az igazgatónő szigorúan felmondatja vele az esküt. A fehérek kocsikra ültetik a legszebb ápolónőket. Egy árnyas nyírfaligetbe viszik őket, egymással kell táncolniuk a tisztek előtt. Eközben a fehérek újabb vörös csapatot vernek szét. A komisszár megtizedelné a gyávákat (talán mert ő maga is megfutott), de helyettese, Szpiridon (Mihail Kazakov) fellázad ellene, és átveszi a parancsnokságot. A kórházban eközben Sándor elcsábítja Olgát, hogy László elszökhessen a hadosztályhoz segítséget hívni. Újból megjelennek a fehérek, felfedezik Sándort, és Olga szeme láttára megölik. Megpróbálnak a fehér sebesültek között megbúvó vörösök nyomára akadni. Akár a Szegénylegényekben, itt is a leggyengébb jellem vezeti őket nyomra. Igaz, Olga is csak akkor törik meg, amikor újra kivégeznek előtte egy embert, méghozzá ugyanúgy, ahogy Sándort: vízbe ugrasztják, aztán csáklyával ledöfik. Egy tiszt elkezdi lelövöldözni a magatehetetlen vörös sebesülteket, de rájuk támad Szpiridon csapata, és szétveri a fehér osztagot. Kivégzik Olgát is. ("Árulásra senkit sem lehet kényszeríteni.") Újból a fehérek lendülnek támadásba. Meghal a csapat legbátrabb katonája, a tatár Csingi. Szpiridon végső rohamra vezényli maroknyi harcosát. A kamera nagytotálban mutatja a Marseillaise-t éneklő vörösöket. Ameddig a szem ellát, fehérgárdisták állnak. A felmentő vörös hadsereg, későn érkezik. László karddal tiszteleg elesett bajtársai előtt. 

 A bemutató idején hosszasan zajlott a vita akörül, forradalmi-e  vagy sem Jancsó filmje. A rendszerváltás után visszanézve, a történelem újabb, világokat átrendező rengését megélve könnyű a vitát eldönteni. A Csillagosok, katonák nem forradalmi vagy ellenforradalmi film, hanem "történelmi". A történelem pártján áll azokkal szemben, akik azt hiszik, hogy fölötte állnak, megállíthatják és egyszer és mindenkorra saját képmásukra formálhatják. A történelem pusztító, vad erő, de élet. Alkalmazkodni lehet hozzá, kiismerni, mint a természetet azt a könyörtelen idealizmust, ami a vörösöknél és a fehéreknél a régi vágású hatalomvágy helyébe lép, nem lehet kivédeni. Életellenes.

Jancsó filmjében mindkét oldalon vannak rosszabbak, jobbak, de jók nincsenek. (Az egyetlen "emberséges" katona, László csak azért lehet tisztességes, mert hírnökként hosszú időre kilép a történetből.) Az eszmeháborodott fanatikusnak előbb-utóbb bűnbe kell esnie, mert a Szent Oroszország vagy a Szent Utópia történelmen túli idillje teljes harmóniát feltételez, aki nem osztja a szent tanokat, az nem léphet be a földi Paradicsomba, meg kell tőle szabadulni. Aki viszont tartja magát az ötödik parancsolathoz, aki számára az emberélet szentebb, mint bármiféle, mint bármiféle eszme, arra egyik párt sem tart igényt, nem is értik, miről beszél. A frontkórház senkiföldje, ezért lehet menedék:  "Itt nincsenek vörösök és fehérek, csak beteg emberek" - mondja a doktornő a vörös sebesültekre vadászó fehér tisztnek.

A Csillagosok, katonák végén egy szakasznyi vöröskatona nemesen és bátran szembefordul a roppant túlerővel. Szépen halnak meg. De a csapdából nem menekültek. Ravaszabb szövedék ez még a hatalom labirintusánál is. Nem a fehérek gyűrűjéből kell itt kitörni, hanem az eszme hamis köreiből. De ahhoz, hogy ez sikerülhessen, nekik is az esendő emberre kellett volna felesküdniük.
 
Szerző: Schubert Gusztáv




Rendező Bereményi Géza
Szereplők Eszenyi Enikő (Marika, Monoriék lánya)
Papcsik András (Valkó Imike)
Tóth Barnabás (Imi Valkó)
Sőth Sándor
Andorai Péter (Berci)

nka emblema 2012