Csontváry (1979)
Huszárik Zoltán
Hosszas előkészületek és felfokozott várakozás előzte meg Huszárik Zoltán második egész estét betöltő filmjének premierjét. Az 1971-ben bemutatott és apránként a magyar filmtörténet kultikus darabjává vált Szindbád után mindenki a második remekművet várta. A köztes időszakban Huszárik csak néhány rövidfilmet forgatott, minden erejét és idejét a zseniális magyar festőművész életéről készítendő alkotására koncentrálta.
Filmje nem töltötte be a hozzá fűzött várakozásokat, ne szépítsük a fogadtatást, a maga idejében megbukott. Ráadásul abban az időszakban ma már alig felderíthető okokból nagyon megromlott a honi filmkritika és az alkotók viszonya, így a Csontváryn olykor olyasmiért is elverték a port, amiről az alkotógárda egyáltalán nem tehetett.
Huszárik eredetileg Latinovits Zoltánra akarta építeni a filmjét, de a Szindbád címszerepét zseniálisan megformáló színész 1976-ban eltávozott az élők sorából. Hosszas keresés után egy alig ismert bolgár színészre, Ichak Fincire bízta a feladatot. A választás szerencsésnek bizonyult – nem a főszereplőn múlott a film sikere. Huszárik nem szokványos életrajzfilmet akart készíteni, de a több író (Császár István, Dobai Péter), különböző időkben igénybe vett forgatókönyvírói munkálkodása nem hozta meg a kívánt eredményt. A Szindbád esetében használt dramaturgiai szerkezet csak egyszer működött jól. A hangulati elemekre épített, laza epizodikus konstrukció különböző elemei nem szervültek egymással. Pedig a stáb mindent elkövetett, felkeresték az eredeti helyszíneket, ahol Csontváry járt és festett. Költségvetést nem kímélve forgattak Szicíliában, a bolgár tengerparton, a Balkánon, a Felvidéken, a szovjetunióbeli Bokharában. Később a szemükre is vetették, hogy az addigi legdrágább magyar filmet készítették.
Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) a semmiféle művészeti iskolát ki nem járt felvidéki patikussegéd egy sugallat hatására kezdett festeni, és lett a huszadik század első évtizedeinek alig ismert, s fel nem ismert jelentőségű művésze. Életműve csak jóval a halála után került bele a modern művészettörténet áramkörébe. Csontváry útja követhetetlen – sorsa mégis modellértékű. A képzőművészetek iránt nagyfokú érzékenységet tanúsító Huszárik, aki maga is kiváló grafikus volt, ezt az életutat szerette volna példázatszerűen felmutatni. Nem szerencsés, ha egy elkészült és közönség elé került alkotás esetében többet beszélünk a szándékokról, mint magáról a megvalósításról. De Csontváry egész életműve a magasra törő szándékok jegyében fogant, s Huszárik róla szóló filmje is magára vette ezt a kötelezettséget.
A történet csak főbb vonalakban követi a festő életútját. Párhuzamos életrajzokat látunk: nemcsak a festőművész, hanem a szerepe eljátszására készülő színész sorsa is belekerül a filmbe. Az alkotók nemcsak Latinovits emlékének ajánlották a művüket – Huszárik és forgatókönyvírói bele is szőtték a cselekménybe a színész átformált, s szükségképpen deformált biográfiai tényeit. Ami összeköti a két művészt, a festőt és a színészt: a profetikus küldetéstudat. Aki így lép a világ elé, az folyton összeütközésbe kerül a hétköznapok közegellenállásával, hatalommal, közvéleménnyel, családdal, voltaképp mindennel és mindenkivel.
A Csontváry-film megeleveníti a festőművész monumentális vásznainak keletkezéstörténetét. Azt látjuk, amit a világot bejáró művész láthatott majdnem egy évszázaddal korábban. Az operatőr, Jankura Péter felvételei, ha nem is pótolják a vásznak megtekintésének élményét, többet adnak bármilyen más reprodukciónál. A Csontváryt játszó színész párhuzamosan futó életútja már nem olyan izgalmas, ő ugyanis épphogy nem tud felemelkedni a hétköznapokon. A nagy feladat inkább lelohasztja, semmint lelkesíti. Menekül a világ elől; feleségével megromlott a kapcsolata. Az ideggyógyász asszony unja férje sorozatos eltűnéseit, a mindennapi élettel szembeni tanácstalanságát. Csak édesanyja – akit Dajka Margit alakít, és a Szindbádban játszott Majmunka szerepéhez hasonló kifogyhatatlan szeretettel formál meg – érti meg a fiát. Nála menedéket lelhetne, de ötvenéves kora táján mégsem bújhat egy férfi az anyja szoknyája mögé. Felesége fiatal kolléganőjénél próbál megértést, és talán szerelmet vagy legalább szeretet találni – ám ez, ő maga is tudja, hiábavaló próbálkozás.
A művész élete zsákutcába fut, ha nem hozza létre a művet, amelyet neki, egyes-egyedül neki kell megalkotnia – ez a végső üzenete Huszárik Csontváryjának. Az egyetemes festészet különc zsenije elvégezte feladatát, nem maradt adósa a világnak. Huszárik és Latinovits életműve torzóban maradt. Nehéz lenne bizonyítani, hogy bejárhattak volna-e teljesebb művészi utat a Kádár-kor évtizedeiben. Az életrajzi filmek szabványos sémáit messzire elkerülő alkotás hatásosan rögzítette a nagy műveket tervező festőművész gyötrődését és elszántságát. Vásznai magukért beszélnek. Ugyanez nem mondható el maradéktalanul a film korabeli vonulatára. Az életkörülményei szorításában vergődő színész elveszíti világgal vívott küzdelmét. Ennyivel romlott az élet a huszadik század elejétől a végéig? Vagy ennyivel gyengült a művészlét fontossága, képviselőinek ereje az eltelt évtizedek során? A film nem válaszol erre, talán nem is tekintette feladatának, hogy ilyesmiben ítélkezzék.
A történet befejezése a művészet pusztulásának lidércnyomásos vízióját vetíti elénk. Cirkuszias kavalkádban vonul el előttünk az első világháború éveinek közönyös, elutasító polgári közege, amely kikacagja az ismeretlen művészt. Csontváry vásznai a termálfürdő langyos vízében áznak cafatossá. Valamelyest jogos ez az alkotói rémlátás, mert tudjuk, hogy egy lelkes műgyűjtőnek, Gerlóczy Gedeonnak köszönhető, hogy a nagyméretű festmények nem vesztek el örökre az utókor számára. Csontváry meghódította a világot, s hogy ez a folyamat töretlen maradt abban – minden gyöngéje ellenére – jelentős szerepe van Huszárik Zoltán filmjének. A rendező alig egy évvel élte túl a bemutatót. Csak bízhatunk benne, hogy tragikus, korai halálában nem volt szerepe második és egyben utolsó játékfilmje egymásra licitálóan negatív kritikáinak.
Szerző: Kelecsényi László