Déryné, hol van? (1975)

Szerző: Muhi Klára

Az idősödő Déryné, a magyar színjátszás tán valaha volt legfénylőbb csillaga - ahogyan színi direktora megfogalmazza -- , a közönség számára már nem elég ‘illúziókeltő’.
A színház váratlanul új üdvöskét szerződtet, a külföldről hazatérő vonzó Schaudelnét, aki már az új stílust játssza. ,Idegből’ alakít, mint mondják. („Lehet másból?” - kérdi okkal ingerülten Déryné.) S tizenhét év után betoppan a színházba Déry, Déryné férje is, akiről azt sem tudták, hogy még a világon van, s aki lám, hűségesen kiböjtölte Róza üstökös pályájának hanyatlását, hogy most ‘elbitangolt’ feleségének felajánlja szolgálatait, házát, egy csendes, fojtogatóan unalmas öregkor értelmetlen, ám biztonságos perspektíváját. 
Micsoda dráma! Hogy lehet ezt méltósággal túlélni?! S hány szál szövődik itt egyetlen hurokká!
Ha megpróbáljuk szétfejteni a Déryné, hol van? puha, polifón konfliktus-szövedékét, az öregedés és a testi hanyatlás tragikuma mellett a művészember és az örök magyar provincializmus, az izzó, monomániás művészlét és a világtalan civiltempó, a kontár és az alkotó, a mindenkori izgága modernitás és a hiteles művész kiérlelt igazságai konfrontálódnak kegyetlenül e csendes, fájdalommal teli filmben. Tegyük hozzá, Csehov melankolikus fojtottságával, a lélekelemző Bergman pontosságával. Rembrandt képeit idéző sűrű, vastag ‘mézbarna félhomályban’, oszlopokkal, tükrökkel tört belsőkben - melyek, mint a süketszoba, visszhangtalanul nyelik el Róza minden mondatát, gesztusát -, hosszú, türelmes, egyben tartott, kalligrafikus beállításokban.
Maár Gyula, aki annak idején - a régi Filmkultúra számára - rendkívül érdekes forgatási riportot írt Jancsó pano-travelling stílusának alakulásáról, a Csillagosok, katonák elkészülésének körülményeiről - Jancsóhoz képest itt egészen másra használja a hosszú beállítást. A maga idejében komoly szakmai visszhangot keltő parabolisztikus Prés című filmjében - mely a hatalom pszichológiai manipulációt elemezte - , még érződött a Jancsó-hatás. A Dérynében a 10 perces jelenettömbök a kelepcébe került asszony lelkiállapotának nagyobb hullámmozgását fogadják be. Minden beállítás egy-egy bonyolult, összetett mondat, melyben a vágás durva megszakításai nélkül, egyben tartva csodálhatjuk Déryné-Törőcsik lélekrezdüléseinek visszafogottságában is rendkívül intenzív változékonyságát. Ahogyan előttünk születik-pulzál a sápadt arcon minden indulat, fájdalom, enyhület, ahogyan a szorongatott színésznőről lassan minden ‘színészet’ lemállik, s játékának mélysége, hitele - bizonyság rá az álombéli Rómeó-Júlia jelenet - már egészen új minőséget ostromol.
- „Most vagyok a csúcson.” - veti oda férjének, aki otrombán hanyatlására célozgat.
Déryné egyébként a dilettánsokkal, a civilekkel és a provincializmusal vívott csatájában tulajdonképpen minden ütközetet elveszít.
 -„Persze, maga soha nem volt színész.” - mentené föl Déryt a félreértésektől hemzsegő első közös estéjük után.
- „Nem.” - triumfál a férj, - „de nem is a színház a legfontosabb a világon…”
- „Déryné játékában van valami avítt és szomorú.” - okítja a világjárt gróf a színház intendánsát – „Mért nem vált szerepkört?”
- „Déryné, szerepkört?” - válaszol az intendáns – „Az lehetetlen, gróf úr, a közönség egyszerűen nem fogadná el.”
A színésznő körül a film végére egyszerűen elfogy a levegő. Ma azt mondanánk - s a filmnek talán ez a rétege hat most a legerősebben - , a kommunikáció teljes csődje az, amit el kell szenvednie.
Maár Gyula alakjai azonban gyönyörűen tudnak veszíteni. A Végülben Josef Kroner félreállított munkásigazgatója egy katartikus zokogással enyhületet talál élete folytatásához. Déryné a film utolsó perceiben - önmaga számára is váratlanul - szinte csodaszerűen felderül. Az igazi tehetség jutalma ez itt, aki a létezés minden stációját képes művészetéhez felhasználni. Amit Ottlik mond az írói hivatásról („a létezés-szakmában dolgozom”) nyilván a színészre is áll. „Egyszerre olyan jó kedvem lett.” - mondja Déryné a Major Tamás alakította öreg színészkollégának, Jancsó úrnak, aki egyébként az egyetlen színházhoz értő ember a környezetében.
 És Fellini Cabíriájának megmagyarázhatatlan derűjével kisétál a történetből.