Egy őrült éjszaka (1969)
Kardos Ferenc
Az Egy őrült éjszaka a hatvanas-hetvenes évek fordulóján felerősödő szatirikus látásmód egyik legkiválóbb darabja, a film negatív fogadtatása azonban megtörte mind a műfaj lendületét, mind a rendező, Kardos Ferenc e műfaj melletti elköteleződését. Az egyetlen éjszaka, egyetlen zárt térben játszódó történet, a kisebb-nagyobb Közért-tolvajok kölcsönös lelepleződése, majd megegyezése az önmagát becsapó (szocialista) társadalom paraboláját is képes volt megfogalmazni.
Közvetlenül zárás előtt ellenőrök érkeznek az üzletbe, és leltározni kezdenek. A főnöknek csakúgy, mint valamennyi alkalmazottjának, van mit takargatnia, így először megvesztegetéssel próbálkozik, majd a nyomok eltüntetésével. Az ellenőrök azonban pontosan átlátják a helyzetet, és igyekeznek egymásnak ugrasztani a kölcsönösen vádaskodó munkatársakat. A főnök vélhetően magasabb körökben forgó felesége aztán fordulatot hoz a történetbe: kiderül, hogy az ellenőrök szélhámosok, s valójában a napi bevételre pályáznak. A kölcsönös leleplezéstől való félelem mindkét felet visszavonulásra készteti. Így aztán a másnap reggeli nyitáskor minden úgy folytatódik, mintha semmi sem történt volna…
Különösen érdekes figurák az álellenőrök, akik sötét öltönyükkel látszólag a “kafkai” ismeretlenből lépnek elő, ráadásul abszurd módon hol nyertes, hol vesztes helyzetbe sodródnak a történet során. Az ÁVO-s múltjukra történő utalás érthető okokból rendkívül visszafogott, de az érzékeny kortárs nézők számára ennyi is elegendő volt a cinkos ráismeréshez – valahogy úgy, ahogy a történetben az “ellenőrök” és az “ellenőrzöttek” is lassan egymásra ismernek. Karakterük vonásait a realisztikus közegben is szemet szúró szatirikus túlzás teszi félreérthetetlenné.
Külön ki kell emelni a film képi világát, amely a mindvégig rendkívül feszes és fordulatos történethez parabolikus jelentéstöbbletet társít. Kende János operatőr ezúttal zárt térben, az általa fényképezett Jancsó-filmekből ismert módon pontosan komponált gépmozgásokkal követi nyomon a szereplők közötti erőviszonyok alakulását. Az absztrakt modell ugyanakkor kitűnő színészi alakításokból épül fel – nem csoda, hogy a kultúrpolitika nem nézte jó szemmel a korrupció működési mechanizmusának kifinomult, pontos, ugyanakkor igen szórakoztató bemutatását.
Különösen érdekes figurák az álellenőrök, akik sötét öltönyükkel látszólag a “kafkai” ismeretlenből lépnek elő, ráadásul abszurd módon hol nyertes, hol vesztes helyzetbe sodródnak a történet során. Az ÁVO-s múltjukra történő utalás érthető okokból rendkívül visszafogott, de az érzékeny kortárs nézők számára ennyi is elegendő volt a cinkos ráismeréshez – valahogy úgy, ahogy a történetben az “ellenőrök” és az “ellenőrzöttek” is lassan egymásra ismernek. Karakterük vonásait a realisztikus közegben is szemet szúró szatirikus túlzás teszi félreérthetetlenné.
Külön ki kell emelni a film képi világát, amely a mindvégig rendkívül feszes és fordulatos történethez parabolikus jelentéstöbbletet társít. Kende János operatőr ezúttal zárt térben, az általa fényképezett Jancsó-filmekből ismert módon pontosan komponált gépmozgásokkal követi nyomon a szereplők közötti erőviszonyok alakulását. Az absztrakt modell ugyanakkor kitűnő színészi alakításokból épül fel – nem csoda, hogy a kultúrpolitika nem nézte jó szemmel a korrupció működési mechanizmusának kifinomult, pontos, ugyanakkor igen szórakoztató bemutatását.