Elveszett Paradicsom (1962)
Makk Károly
Az egzisztencialista próza, majd a francia és az olasz új hullám nyomán a Megszállottakban jelenik meg először az antihős a magyar filmben, közönyös nagyvárosi kószálóként, flaneur-ként lép be ő is a film történetébe. Kecskéshez hasonló hőst láthattunk korábban is (de Szirtes szeretetteljes humorával és életenergiáival eljátszva sem előtte, sem utána), Benéhez hasonlót még sohasem.
Meglehet Kecskés a szimpatikusabb, de Bene az izgalmasabb. Mert titka van, és ezt a titkot (ugyancsak Pálos György személyében testet öltve) Makk tovább viszi és elmélyíti az Elveszett Paradicsomban. Sarkadi Imre két, máig meg nem avasodott zseniális kisregényben teremtette meg önnön magáról mintázva ezt az önpusztító, balsorssal és tehetséggel megvert kallódó értelmiségi-deszperádót.
Sajnálhatjuk, hogy az Oszlopos Simeonból mindmáig nem készült mozifilm (tévéváltozata is csak a nyolcvanas években), ahogy azt is, hogy Makk filmje nem a kisregényt, a Bolond és szörnyeteget, hanem a belőle készült sápatag, és végül is egészen másfelé kanyarodó színpadi változatot, az Elveszett Paradicsomot vette alapul. Az akkoriban szilenciumra ítélt Örkény Istvánnal írott forgatókönyv ugyan mentette, ami menthető, és kiradírozott a darabból mindent és mindenkit, ami gyengíthette volna a sármos, tehetséges, de kiégett középkorú férfi és a belé szerelmesedő unokahúg (Törőcsik Mari), illetve a szálfaegyenes jellemű apa (Páger Antal) és a tékozló fiú (Pálos György) konfliktusát, de még így is rengeteg modorosság és homály maradt benne a színdarabból, ami miatt elég nehezen tudjuk összerakni magunkban, ki is volna ez a szokatlan habitusú főhős. Aki egy huzamban olvassa a két szervesen összetartozó, mert egyazon karakterre épülő kisregényt annak számára feltisztul a film is: hitvitát, hitbeli drámát látunk a színpadon, a filmen is, a főhős elvesztette a hitét és két ember próbálja a szemünk láttára visszaadni, visszaperelni az életkedvét. Az apa, aki orosz hadifogságból visszatérve kezdett második életet, lett híres növénynemesítő, saját élete példájával hatna, Mira a naiv-szertelen unokahúg szeplőtelen fiatalságának tiszta lapjával, kimeríthetetlen életerejével. Az apa példája tiszteletreméltó, de követhetetlen, mert épp az a hit kellene hozzá („nem fárad abba soha bele az ember, hogy él.”), amit a fiú elveszített. Mira pedig olyan ajándék, amit csak viszonozva lehetne elfogadni, de hát a hős a szeretetre éppoly képtelen, mint bármiféle hitre. A film függőben hagyja a választ, képes lehet-e rá. A kisregény nem, ott fel sem merül a megváltás esélye (vagy ha igen, csak jelzésszerűen, mint eleve lehetetlen és képtelen eshetőség), hőse extázisban robog a kárhozat felé, amelyre ítéltetett. A Bolond és szörnyeteg és az Oszlopos Simeon hőse következetesen, elszántan kiábrándult: túl van a világi hívságokon, gyávaságokon és naiv hiteken, elkárhozott lélek. Ha egy Mirához hasonló naivával találkozik (ez történik az Oszlopos Simeonban), jéggé dermeszti és összetöri őt is, ha magához hasonló démon kerül elébe (miként a Bolond és szörnyetegben), azontúl ketten kísértenek, „ijedten rebbennek félre a boldog mátkapárok”. Sarkadi „bukott angyalai” kiábrándultak a jóból, mely üdvöt ígért és gonoszságot művelt, ha még valamiben hinni lehet, az éppenséggel a mefisztói paradoxon a Gonosz hatalmáról, mely „örökkön rosszra tör, és örökkön jót mível.” Ha a világban minden hamis, ha ködképpé, káprázattá válik; ki kell vonulni belőle. Oszlopos Simeon aszkéta lesz, „ami majdnem olyan ismertetőjelekkel kezdődik, mint a régi fogalmak szerinti önzés”, az igazi aszkéta szollipszista, „csak én vagyok”, és csak idő kérdése, hogy az oszlop tetején állva eltűnjön körülötte a világ. Ha nem lehet többé építeni, akkor rombolni kell. Kis János/Simeon a Rossz famulusa lesz, „lássuk uramisten, mire megyünk ketten” (ti. a pusztításban), Sebők nem különben. Ami a Megszállottakban mindenekelőtt földhözragadtan valóságos „termelési” kérdésként jelenik meg, Az elveszett Paradicsomban filozófiai-etikai távlatot kap. Politikait ugyanis nem kaphat, a nagy traumát, ami miatt Sarkadi elveszettnek érezte magát, ami miatt eltűnt körülötte a világ, vagyis 56-ot, néven nevezni nem lehetett. Szerencsére, mert egyik Sarkadi-történet sem kulcsregény, ahogy mondjuk A közönynek sem az a slusszpoénja, hogy főhőse, Mersault kiábrándult a francia köztársaságból vagy a kapitalizmusból. (A filológiai pontosság kedvéért tegyük hozzá: a hagyatékból előkerült Oszlopos Simeon nagy valószínűséggel még 1948-ban készült, de az a tény, hogy Sarkadi 1960-ban színpadra adaptálta, bizonyítja, hogy a számára még akkor is eleven 56-os trauma hívta elő ismét, ennek a sorsfordulatnak a fényében olvasta újra, és minősítette közérdekűnek az addig publikálatlan történetet.) A Bolond és szörnyeteg keretes „igaz történet”, mesélője így jellemzi hősét, „minden kiváló tulajdonsága ellenére, valami okból nem tud beilleszkedni a szocializmusba, s előbb-utóbb tönkremegy ebbe”. A „valami ok” – ezt keresi a kisregényben egyes szám első személyben (vagyis Sebők szemszögéből) elmesélt történetben a naplót közreadó (naiv!) oknyomozó – nem a tiltott, nyugati egzisztencializmus (mint borzadozva tudni vélték sokan), hanem maga a szocializmus. Ahogy Bódy elvtárs kínzó fejfájása A téglafal mögöttben sem orvosi eset, elegendő ok a szörnyű migrénre az, ami körülveszi a gyárban: „estére megfeketedett az ember arca, s hajában ropogott a vas”. Sebők spleenje sem a francia egzisztencialista filozófiából és regényekből eredeztethető: ott kint a magyarázat.
Szerző: Schubert Gusztáv