Feldobott kő (1968)
Sára Sándor
A magyar filmművészet vizuálisan legszuggesztívebb alkotói között előkelő pozíció illeti meg Sára Sándort, aki operatőrként és rendezőként egyaránt olyan képek teremtője, melyek hihetetlen erővel idézik meg a magyar történelem különböző szakaszainak közösségi drámáit, miközben a nagy történetek nála többnyire emberi arcokon, szöveg nélküli premierplánokban mennek végbe.
A Feldobott kő rendezőként Sára első nagyjátékfilmje (írója és operatőre is ő), benne a második világháború utáni magyar film legcsodálatosabb és legbeszédesebb arcaival, ami organikus kapcsolatban áll Sára történelemszemléletével, melynek kiindulópontja az ember, az individuum mindent felülíró jelentősége – ennek képi megtestesülése a „beszédes” emberi arcok katalógusa.
A Feldobott kő története 1949-50 táján kezdődik, a személyi kultusz éveiben, s egy fiatalember sorsán keresztül beszél az ötvenes-hatvanas évek magyar történelméről. A rendező önéletrajzának elemeiből összegyúrt főhőst, Balázst ( Balázsovits Lajos) az érettségi után felveszik ugyan a főiskolára filmrendező hallgatónak, de mivel időközben apja egy politikai ügy miatt börtönbe kerül, visszavonják a felvételét. Ezt követően egy vízierőmű, majd egy tanyaközpont létesítésénél helyezkedik el földmérőként, és ismerkedik meg a korszak társadalmi visszásságaival: az erőszakolt modernizáció emberi áldozatokat is követelő kegyetlenségével, a vidéki társadalom előítéletességével, az embereknek a földhöz való, megmásíthatatlan ragaszkodásával.
Sára filmje egy generáció, a fiúk filmje, azoké a fiúké, akik a háború utáni Magyarországon próbálták megtalálni a saját útjukat egy olyan, politikailag hazug korban, mely akár még apjuk megtagadására is rákényszerítette őket (Balázs, hogy munkát kapjon, apját halottnak hazudja), s mely a képzelt magasabb célok árnyékában szem elől tévesztette a valódi értelmet: magát az embert. A fiú azonban elindult, hogy felmérje (a szó szoros értelmében földmérő műszereivel, szimbolikusan a történelmi értékű tapasztalatok megszerzésével) a vidéket, megvívja saját harcát, s emléket állítson azoknak az embereknek, akikről a történelem hajlamos megfeledkezni. A háború után rohamos tempóban felszámolt vidéki, paraszti Magyarország művészi dokumentálásának legfontosabb darabjai közé tartozik Sára filmje. Azon az ösvényen jár, melyet Szőts István Emberek a havason című filmje jelölt ki, s melynek hatvanas évekbeli kulcsdarabjában, Kósa Ferenc Tízezer nap című filmjében Sára operatőrként dolgozott. A tradicionális paraszti világ ábrázolásának keretét ugyanakkor a hatvanas évek filmi modernizmusát idéző önreflexív forma adja: a film azzal zárul, hogy Balázs filmrendezőként, saját élményeiből a Feldobott kő című filmet rendezi.
Sára remekének évtizedek múltán is lankadatlan vonzereje a mű vizuális megformáltságából adódik, abból, ahogyan a történelmi drámát és az emberi sorsokat egyaránt időtlen lírává oldja a kamera.
A Feldobott kő története 1949-50 táján kezdődik, a személyi kultusz éveiben, s egy fiatalember sorsán keresztül beszél az ötvenes-hatvanas évek magyar történelméről. A rendező önéletrajzának elemeiből összegyúrt főhőst, Balázst ( Balázsovits Lajos) az érettségi után felveszik ugyan a főiskolára filmrendező hallgatónak, de mivel időközben apja egy politikai ügy miatt börtönbe kerül, visszavonják a felvételét. Ezt követően egy vízierőmű, majd egy tanyaközpont létesítésénél helyezkedik el földmérőként, és ismerkedik meg a korszak társadalmi visszásságaival: az erőszakolt modernizáció emberi áldozatokat is követelő kegyetlenségével, a vidéki társadalom előítéletességével, az embereknek a földhöz való, megmásíthatatlan ragaszkodásával.
Sára filmje egy generáció, a fiúk filmje, azoké a fiúké, akik a háború utáni Magyarországon próbálták megtalálni a saját útjukat egy olyan, politikailag hazug korban, mely akár még apjuk megtagadására is rákényszerítette őket (Balázs, hogy munkát kapjon, apját halottnak hazudja), s mely a képzelt magasabb célok árnyékában szem elől tévesztette a valódi értelmet: magát az embert. A fiú azonban elindult, hogy felmérje (a szó szoros értelmében földmérő műszereivel, szimbolikusan a történelmi értékű tapasztalatok megszerzésével) a vidéket, megvívja saját harcát, s emléket állítson azoknak az embereknek, akikről a történelem hajlamos megfeledkezni. A háború után rohamos tempóban felszámolt vidéki, paraszti Magyarország művészi dokumentálásának legfontosabb darabjai közé tartozik Sára filmje. Azon az ösvényen jár, melyet Szőts István Emberek a havason című filmje jelölt ki, s melynek hatvanas évekbeli kulcsdarabjában, Kósa Ferenc Tízezer nap című filmjében Sára operatőrként dolgozott. A tradicionális paraszti világ ábrázolásának keretét ugyanakkor a hatvanas évek filmi modernizmusát idéző önreflexív forma adja: a film azzal zárul, hogy Balázs filmrendezőként, saját élményeiből a Feldobott kő című filmet rendezi.
Sára remekének évtizedek múltán is lankadatlan vonzereje a mű vizuális megformáltságából adódik, abból, ahogyan a történelmi drámát és az emberi sorsokat egyaránt időtlen lírává oldja a kamera.