Föltámadott a tenger (1953)
Nádasdy Kálmán – Nádasy László – Ranódy László
A Föltámadott a tenger a magyar filmtörténet első szuperprodukciója. Ha a szuperprodukción hollywoodi költségvetést értünk, akkor persze nem az, sőt, még azt sem mondhatjuk, hogy nem volt film azóta, melynek ára a film születésének idejében számolt forintértékben a Nádasdy-Nádasy-Ranódy produkció költségvetését meghaladta volna. No de akkor nincs is magyar film, amit ezzel a névvel illethetnénk!
A szuperprodukción inkább értsünk olyasmit, amit a hazai mértékkel mérve óriási költségvetés, drága díszlet és jelmez és tömegjelenetek mellett a „szupergörcs” is meghatároz. Mert hogy egy szegény ország egyik legsötétebb korszakában, a fokozott kulturális éberség parancsa mellett a filmszakma valami olyanra kapott megrendelést, melynek minden mondata fontos, ugyanakkor politikailag, ideológiailag helyénvaló, a hatalom történelemszemléletének nem csupán megfelel, de azt apró részletekig demonstrálja. Ugyanakkor nem sért szomszédos országokat, nem provokál túl sok indulatot azokban, akik valamit másképpen tanultak, és persze tanít, nevel és szórakoztat - ez utóbbit valóban igen sok pénzért, amitől a közreműködők felelősége csak tovább növekszik.
A „görcs” általában soha nem teremt értéket. A nyilvánvaló félelem a művészi és politikai kudarctól és a kegyvesztettségtől – jelen van a filmen, és akkor is megérzi az érzékeny néző, ha a film keletkezésének körülményeit nem ismeri. A diktatúra szuperprodukcióján tehát olyan filmet értünk, ahol a tehetséget – ha van – agyonnyomja a felelősség. Van-e tehetség egyáltalán a Föltámadott a tengerben? Akad. Nem csupán azért, mert Illyés Gyula kénytelen-kelletlen nevét adta hozzá. A korszak kedvenc színészei is képességük legjavát adják, Hegyi Barnabás képei valóban szuperprodukciót szolgálnak, és ami a rendezést illeti, legalább néhány csatajelenet jól sikerült. Nem csupán látványosan mozognak a régi uniformisba bújtatott kortárs kiskatonák, de Bem csatáit, vagy akár a schwechati vereséget tanító-ismeretterjesztő ambícióval úgy mutatják meg az alkotók, hogy a csapatmozgásokat, a kudarc és diadal esélyeit a civil mozi-néző is bízvást követni tudja. Igazi hollywoodi követelmény, melyet szerényebb eszközökkel, de a produkció ügyesen teljesít.
Ennyit az erényekről, mert hogy több nincs belőlük. Hibából annál inkább akad. A szereplőkkel kezdve: A rossz értelemben indulatosnak érzékelt (nem fiatalosan szenvedélyes, mivel nem is fiatal) Görbe János választása Petőfi szerepére - hangulat-romboló balfogás, melyet ráadásul politikai szempontok sem indokolnak. Görbe maga mellé kap egy Szirtes Ádám alakította parasztfiút, aki őt, mint földije „Sándor bácsiként” tiszteli. Ő volna a „nép” (hogy mellékesen tisztiszolga is volna, ezt a film természetesen nem hangsúlyozza, de nem is cáfolja). Kettejük viszonya mutatja meg legjobban a hivatalos ideológia történelmi hősökkel, a vezetésre termett forradalmi értelmiségivel kapcsolatos elvárásait. A Szirtes-figura dolga ugyanis az, hogy szorult helyzetben vizsgáztató kérdéseket tegyen fel Petőfinek, békés pillanatokban tanuljon tőle, a diadal perceiben pedig büszke legyen rá. A „nép vezérét” a hivatalos tanítás és a film demonstratív jelenetei szerint is a nép választja ki, és mert sohasem csalódik, választását újra és újra imádattal megerősíti. A film ugyanilyen kiválasztás helyzettel kezdődik, amikor a nép Kossuthot várja, és mert késik, akadnak, akik már kételkednének benne. Itt Petőfi az, aki a nép nevében „választja” Kossuthot, ő az, aki vezérként megerősíti, és azután a néppel együtt ünnepli. Ugyanilyen „népi választás” az is, amely (a filmben és nem a történelemben) csakis Bem tábornokot magasztalja föl a Szabadságharc vezérei közül, és helyezi a cselekmény utolsó harmadának középpontjába. Az utolsó harmad az ő filmje, az első harmad Kossuthé, míg a forradalmi önképzés, a népi tudatosodás, vagyis a film közepe - Petőfié. Aki hol maga választ hőst és vezért, hol őt választják.
A filmet látni sem kell, hogy sejtsük, ezek a dramaturgiailag elkülönülő forgatókönyv-torzók alkalmatlanok arra, hogy belőlük egységes film születhessen. Itt is a görcs és a félelem dolgozott: szükség volt Kossuthra is, Petőfi Illyés megírta saját történetére is, szükség volt Bem tábornokéra is. Az ő kiválasztása különösen bizarr választás. Egyrészt, mert a szerzők az összeomlás előtt hetekkel, és éppen a végső vereség színterén, Erdélyben győztes csatával fejezik be a történetet, minden gátlás nélkül Bem József alakjához rendelve, neki köszönve meg a Szabadságharc happy end változatát. Különös választás azért is, mert ennek az utolsó harmadnak kulcsfogalma a „forradalmi internacionalizmus,” mely azonban Bemhez fantasztikus nemzetközi panoptikumot rendel: a lengyel tábornok a róla szóló mozgóképen magyar honvédek mellett bécsi forradalmárok, a kitalált orosz szimpatizáns, Guszev őrnagy, Gábor Áron, a székely civil, sőt, a Bemmel rokonszenvező román népfölkelők egymást segítő karéjában volna elképzelendő. Ha az első harmad, Kossuth figurájával a középpontban, egyenesen a Rákosi-kép történelmi analógiákkal való fényesítését célzó agitprop megrendelés, ha a második harmad Illyés Gyula Petőfi-képének agyonellenőrzött, kidekázott, megnyirbált változata, úgy az utolsó harmad, a Bem-epizód valóságos hagyaték: attól ered, aki ezt a filmet még mint a Forradalom és Szabadságharc századik évfordulójára készítendő reprezentatív emlék-produkciót először javasolta. Ez még Balázs Béla volt, a film 1952-es bemutatójánál több, mint fél évtizeddel korábban. Balázs Béla tervezetében nem egyszerűen forradalmi internacionalista példázat szerepelt, de egyenesen „internacionalista koprodukció”, olyanok részvételével – osztrákok, románok – akiknek külön-történelmében a Szabadságharc tökéletesen más színekkel és hangsúlyokkal szerepel. Bár Balázs naiv elképzelése soha nem valósult meg, és bár ő maga röviddel tervezetének születése után -- politikai kegyvesztettként -- elhunyt, éppen naivitásával jelölte meg utódjai számára a tét nagyságát és a téma kényességét. Az évfordulós film ezért is késett. A tervezés évei is meglátszanak rajta, ahogy a hegyek vajúdnak és egeret szülnek.
A kisebb könyvtárnyi forgatókönyvvázlat alapján, szovjet szakértői segítséggel, egymást ellenőrző rendezők munkájaként születő filmen ma is átüt a félelem.
A „görcs” általában soha nem teremt értéket. A nyilvánvaló félelem a művészi és politikai kudarctól és a kegyvesztettségtől – jelen van a filmen, és akkor is megérzi az érzékeny néző, ha a film keletkezésének körülményeit nem ismeri. A diktatúra szuperprodukcióján tehát olyan filmet értünk, ahol a tehetséget – ha van – agyonnyomja a felelősség. Van-e tehetség egyáltalán a Föltámadott a tengerben? Akad. Nem csupán azért, mert Illyés Gyula kénytelen-kelletlen nevét adta hozzá. A korszak kedvenc színészei is képességük legjavát adják, Hegyi Barnabás képei valóban szuperprodukciót szolgálnak, és ami a rendezést illeti, legalább néhány csatajelenet jól sikerült. Nem csupán látványosan mozognak a régi uniformisba bújtatott kortárs kiskatonák, de Bem csatáit, vagy akár a schwechati vereséget tanító-ismeretterjesztő ambícióval úgy mutatják meg az alkotók, hogy a csapatmozgásokat, a kudarc és diadal esélyeit a civil mozi-néző is bízvást követni tudja. Igazi hollywoodi követelmény, melyet szerényebb eszközökkel, de a produkció ügyesen teljesít.
Ennyit az erényekről, mert hogy több nincs belőlük. Hibából annál inkább akad. A szereplőkkel kezdve: A rossz értelemben indulatosnak érzékelt (nem fiatalosan szenvedélyes, mivel nem is fiatal) Görbe János választása Petőfi szerepére - hangulat-romboló balfogás, melyet ráadásul politikai szempontok sem indokolnak. Görbe maga mellé kap egy Szirtes Ádám alakította parasztfiút, aki őt, mint földije „Sándor bácsiként” tiszteli. Ő volna a „nép” (hogy mellékesen tisztiszolga is volna, ezt a film természetesen nem hangsúlyozza, de nem is cáfolja). Kettejük viszonya mutatja meg legjobban a hivatalos ideológia történelmi hősökkel, a vezetésre termett forradalmi értelmiségivel kapcsolatos elvárásait. A Szirtes-figura dolga ugyanis az, hogy szorult helyzetben vizsgáztató kérdéseket tegyen fel Petőfinek, békés pillanatokban tanuljon tőle, a diadal perceiben pedig büszke legyen rá. A „nép vezérét” a hivatalos tanítás és a film demonstratív jelenetei szerint is a nép választja ki, és mert sohasem csalódik, választását újra és újra imádattal megerősíti. A film ugyanilyen kiválasztás helyzettel kezdődik, amikor a nép Kossuthot várja, és mert késik, akadnak, akik már kételkednének benne. Itt Petőfi az, aki a nép nevében „választja” Kossuthot, ő az, aki vezérként megerősíti, és azután a néppel együtt ünnepli. Ugyanilyen „népi választás” az is, amely (a filmben és nem a történelemben) csakis Bem tábornokot magasztalja föl a Szabadságharc vezérei közül, és helyezi a cselekmény utolsó harmadának középpontjába. Az utolsó harmad az ő filmje, az első harmad Kossuthé, míg a forradalmi önképzés, a népi tudatosodás, vagyis a film közepe - Petőfié. Aki hol maga választ hőst és vezért, hol őt választják.
A filmet látni sem kell, hogy sejtsük, ezek a dramaturgiailag elkülönülő forgatókönyv-torzók alkalmatlanok arra, hogy belőlük egységes film születhessen. Itt is a görcs és a félelem dolgozott: szükség volt Kossuthra is, Petőfi Illyés megírta saját történetére is, szükség volt Bem tábornokéra is. Az ő kiválasztása különösen bizarr választás. Egyrészt, mert a szerzők az összeomlás előtt hetekkel, és éppen a végső vereség színterén, Erdélyben győztes csatával fejezik be a történetet, minden gátlás nélkül Bem József alakjához rendelve, neki köszönve meg a Szabadságharc happy end változatát. Különös választás azért is, mert ennek az utolsó harmadnak kulcsfogalma a „forradalmi internacionalizmus,” mely azonban Bemhez fantasztikus nemzetközi panoptikumot rendel: a lengyel tábornok a róla szóló mozgóképen magyar honvédek mellett bécsi forradalmárok, a kitalált orosz szimpatizáns, Guszev őrnagy, Gábor Áron, a székely civil, sőt, a Bemmel rokonszenvező román népfölkelők egymást segítő karéjában volna elképzelendő. Ha az első harmad, Kossuth figurájával a középpontban, egyenesen a Rákosi-kép történelmi analógiákkal való fényesítését célzó agitprop megrendelés, ha a második harmad Illyés Gyula Petőfi-képének agyonellenőrzött, kidekázott, megnyirbált változata, úgy az utolsó harmad, a Bem-epizód valóságos hagyaték: attól ered, aki ezt a filmet még mint a Forradalom és Szabadságharc századik évfordulójára készítendő reprezentatív emlék-produkciót először javasolta. Ez még Balázs Béla volt, a film 1952-es bemutatójánál több, mint fél évtizeddel korábban. Balázs Béla tervezetében nem egyszerűen forradalmi internacionalista példázat szerepelt, de egyenesen „internacionalista koprodukció”, olyanok részvételével – osztrákok, románok – akiknek külön-történelmében a Szabadságharc tökéletesen más színekkel és hangsúlyokkal szerepel. Bár Balázs naiv elképzelése soha nem valósult meg, és bár ő maga röviddel tervezetének születése után -- politikai kegyvesztettként -- elhunyt, éppen naivitásával jelölte meg utódjai számára a tét nagyságát és a téma kényességét. Az évfordulós film ezért is késett. A tervezés évei is meglátszanak rajta, ahogy a hegyek vajúdnak és egeret szülnek.
A kisebb könyvtárnyi forgatókönyvvázlat alapján, szovjet szakértői segítséggel, egymást ellenőrző rendezők munkájaként születő filmen ma is átüt a félelem.