Hattyúdal (1963)
Keleti Márton
Az úgy volt, hogy a hatvanas évek első évei nem csupán az engedékenyebb cenzúra, vagy az egyre többször szabadon, és következmények nélkül megérintett tematikus- és motívum-tabuk miatt zavarták meg örvendetesen a magyar filmtörténet korábban unalmasan kiszámítható útjait.
Az évtized első újdonságait mindenekelőtt új nemzedék hozza. Új, 1956 miatt (is) frusztrált generáció, akiknek a kulturális hatalom fájdalomdíjként mintha nagyobb szabadságot adna, és akik ezt nem csupán politikai, de művészi bátorsággal ki is követelik, mert hogy sokkal inkább művésznek tekintik magukat, mint eddig bármely hazai filmcsináló, hiszen erre tanítja őket a sok-sok külföldi példa, ami elől többé nincsenek elzárva. (Ők – a rendezők -- legalábbis nincsenek.) Új hullámok idején vagyunk, a szerzői film, a tudatosan épített életmű elméletét és gyakorlatát kóstolgatja a szakma itthon is. A fiatalok az új szemlélet bajnokává szegődnek, az idősebbek legalábbis kezdeni próbálnak vele valamit. Esetenként kisség sértődötten. Ha nem mindjárt a szerzőiséggel, legalább a korszerűnek gondolt külföldi mintákkal. A személyességgel, a privát-világ sajátos érdekességével.
Keleti Márton az ötvenes évek biztos kezű mesterei közé számított, aki attól, hogy nem volt részese, és főleg fiatal sürgetője a változásoknak, még bírt elegendő érzékenységgel, hogy e változások léptékét és irányát megsejtse. És akkor a pasas… című szatírája ugyanebből az időből például egyenesen az új filmes értékrendnek, rendezői attitűdnek állítana görbe tükröt, többek közt azáltal, hogy a történet menete szerint megnézhetünk néhány „film-a-filmben” stílusparódiát is, a nemzetközi modernizmus divatos iskoláit figurázva ki, és mintegy jelezve, hogy Keleti ismeri őket, sőt, tudná csinálni maga is – és halálosan komolyan is -- ha akarná…
A Hattyúdal felfogható így is: egy kissé sértődött öregedő mester elegáns stílusjátékaként. A stílus-variánsok nemzetközi forrásból származnak, bár egyik sem igazán friss portéka. A neorealizmus popularizált utórezgése volna az egyik, melankolikus felhangokkal, olaszos nyomornegyed-poézissal. A másik ennél is régebbi: lírai realista hagyomány, apacs romantikával, Páger Antallal Jean Gabin-i szerepben. A filmben mintha ez volna az értékesebb összetevő, de legalábbis Keleti -- Páger nagyszerű színészi támogatásával – ezzel tud élni igazán. A film nem egészben és általában értékes – nem is egészében és általában aratott közönségsikert, hanem néhány kedves kisrealista pillanattal, Páger játékával, és a slágerré váló dalbetéttel. A régi és új összecsapása – úgy is, mint barakk-lét és lakótelep-építés: mindez a létező szocializmus hátterével – meglehetősen kimódolt, igazi átültetése valami messziről származó társadalmi egzotikumnak. Ugyanakkor a külvárosi piac képei, néhány hiteles helyzettel, emberi arccal, néhány ritkán látott pesti utca és kevéssé reprezentatív városkép, és persze az a tény hogy a hazai vígjáték, egy szűk évtizeddel a termelési operettek után, ilyen tematikus terepre is kalandozni merészel – mindezek alapján a Hattyúdal jogosan maradt meg a magyar filmtörténeti emlékezetben.
Keleti Márton az ötvenes évek biztos kezű mesterei közé számított, aki attól, hogy nem volt részese, és főleg fiatal sürgetője a változásoknak, még bírt elegendő érzékenységgel, hogy e változások léptékét és irányát megsejtse. És akkor a pasas… című szatírája ugyanebből az időből például egyenesen az új filmes értékrendnek, rendezői attitűdnek állítana görbe tükröt, többek közt azáltal, hogy a történet menete szerint megnézhetünk néhány „film-a-filmben” stílusparódiát is, a nemzetközi modernizmus divatos iskoláit figurázva ki, és mintegy jelezve, hogy Keleti ismeri őket, sőt, tudná csinálni maga is – és halálosan komolyan is -- ha akarná…
A Hattyúdal felfogható így is: egy kissé sértődött öregedő mester elegáns stílusjátékaként. A stílus-variánsok nemzetközi forrásból származnak, bár egyik sem igazán friss portéka. A neorealizmus popularizált utórezgése volna az egyik, melankolikus felhangokkal, olaszos nyomornegyed-poézissal. A másik ennél is régebbi: lírai realista hagyomány, apacs romantikával, Páger Antallal Jean Gabin-i szerepben. A filmben mintha ez volna az értékesebb összetevő, de legalábbis Keleti -- Páger nagyszerű színészi támogatásával – ezzel tud élni igazán. A film nem egészben és általában értékes – nem is egészében és általában aratott közönségsikert, hanem néhány kedves kisrealista pillanattal, Páger játékával, és a slágerré váló dalbetéttel. A régi és új összecsapása – úgy is, mint barakk-lét és lakótelep-építés: mindez a létező szocializmus hátterével – meglehetősen kimódolt, igazi átültetése valami messziről származó társadalmi egzotikumnak. Ugyanakkor a külvárosi piac képei, néhány hiteles helyzettel, emberi arccal, néhány ritkán látott pesti utca és kevéssé reprezentatív városkép, és persze az a tény hogy a hazai vígjáték, egy szűk évtizeddel a termelési operettek után, ilyen tematikus terepre is kalandozni merészel – mindezek alapján a Hattyúdal jogosan maradt meg a magyar filmtörténeti emlékezetben.