Hideg napok (1966)
Kovács András
Kovács András filmje a magyar filmművészet nagy korszakában készült. Ha fellapozzuk a Filmintézet hatalmas kötetét (Magyar Játékfilmek 1931-1998), némi tűnődéssel szemlélhetjük ezt a régvolt 1966-os esztendőt: Apa (Szabó István), Aranysárkány (Ranódy László), Hogy szaladnak a fák (Zolnay Pál), Sikátor (a mára gyalázatos mód elfelejtett Rényi Tamás rendezése), a harsogva vitatott, de vitára méltó Utószezon (Fábri Zoltán), s említsük meg a dörgő közönségsikerű képeskönyvet, Várkonyi moziját, a Kárpáthy Zoltánt. Azt se feledjük, volt, s lett még ekkoriban hasonló színvonalú esztendeje a magyar filmgyártásnak. Igaz hát a régi mondás: aki nem élt az „ancien régime”-ben, fogalma sincs a mozitermek édes okosságáról. (Meg a pécsi filmfesztiválok izgalmáról).
A Hideg napok, Cseres Tibor regénye annak az évtizednek egyik sokat vitatott és sokat olvasott opusza volt. Mára is megőrizte történelmi, és némi esztétikai értékét. „Sokat vitatott” - e közhelyesen, fáradtan nyikorgó kifejezés sem akármire utal: az „aczéli kultúrpolitika” épp bizonyos filmek spontán fogadtatásából vont le tanulságokat, és kreált vitákat (vagy nagy apparátussal terelte mederbe őket.) Talán Kovács András előző műve, a Nehéz emberek volt erre a „puha diktatúrás” vita-csiholásra a legelső példa: dokumentumfilm „beszélő fejek”-stílusban, mégis nagy izgalmú s nem kicsiny közönség nézte.
Cseres Hideg napokjamár folytatásos folyóirat-közlése alkalmával is megtalálta olvasóit, már akkor is sokat beszéltek róla. Magam -- bevallom, -- Kovács filmje előtt nem olvastam: a modern regényekre jellemző időkezelés és szemszög-váltások ellenére nyilván velejéig konzervatív írásmű, döntöttem el dölyfösen. A filmhez rohantam a Puskinba (Egyetemi Színpadi vita is volt tán, de arról lemaradtam). A Hideg napok már magyar premierje előtt fődíjat kapott az akkor magas színvonalú Karlovy Vary-i versenyen. Ezért (is) rohantam nyilván. Tíz perc vetítési idő nem sok, de láttam, hogy a modern filmekre jellemző időkezelés és szemszög-váltások ellenére velejéig konzervatív képi nyelven beszél. Érdekes módon ez megragadott. Nagy feszültséget éreztem. Talán mindenki tudja, mi is a kerettörténet: három katonatiszt és egy baka az újvidéki vérengzés után négy évvel egy börtöncellában várja az ítéletet. Na de, hogy is van ez: nem velejéig rothadt, bűnös gazembereket láttunk. Egyik sem az: mind „erkölcsi lény”, ahogyan régebben mondták. Mindegyik förtelmesnek tartja, ami történt, a magyar hadsereg leggyalázatosabb szennyfoltjának. Mégis részesei voltak -- ők maguk érzik így. Nem gyilkoltak, nem kegyetlenkedtek, csak egy buta és gonosz gépezet részeseként működtek „tevőlegesen”, vakon és későn ébredve -- egyikük még saját szeretteit sem tudta megmenteni.
„Konzervatív képi nyelv” -- mondtam, de hát ilyen iskolásan egyszerűsítve nincs nagyon értelme. A képi nyelvet bizonyos fokig (nagyrészt?) az operatőr, Szécsényi Ferenc beszédmódja határozta meg. Ez a nyelv erősen stilizált, „nem-naturalista”, nem is „konzervatív. Vakítóan fehér háttér elé állítja a figurákat, ettől a látvány elvontsága lesz erős, kitágul a börtöncella, nagyra, végtelenre tágul a történet -- már ott, a látszólag szűk térben is. Latinovits, Darvas, Szilágyi Tibor, Szirtes Ádám játéka elképesztő feszültséget sugároz. A „színészvezetés”, hogy a zsargonízű szót használjam, példaadó. Tökéletesen „működik” a film egyébként kicsit kiszámítható ritmusa is. Végtére mit jelent az, hogy „konzervatív” valamely filmnek a képi nyelve? Valószínűleg értékes vitatéma lehetne. Mert a történelem azóta még mindig nem fordult olyan boldog irányba, hogy a Hideg napok kapcsán csakis a képi nyelvről, s ne a gyilkos magyar (és orosz, német, délszláv) történelem rondabugyrairól kellene vitatkoznunk.
Cseres Hideg napokjamár folytatásos folyóirat-közlése alkalmával is megtalálta olvasóit, már akkor is sokat beszéltek róla. Magam -- bevallom, -- Kovács filmje előtt nem olvastam: a modern regényekre jellemző időkezelés és szemszög-váltások ellenére nyilván velejéig konzervatív írásmű, döntöttem el dölyfösen. A filmhez rohantam a Puskinba (Egyetemi Színpadi vita is volt tán, de arról lemaradtam). A Hideg napok már magyar premierje előtt fődíjat kapott az akkor magas színvonalú Karlovy Vary-i versenyen. Ezért (is) rohantam nyilván. Tíz perc vetítési idő nem sok, de láttam, hogy a modern filmekre jellemző időkezelés és szemszög-váltások ellenére velejéig konzervatív képi nyelven beszél. Érdekes módon ez megragadott. Nagy feszültséget éreztem. Talán mindenki tudja, mi is a kerettörténet: három katonatiszt és egy baka az újvidéki vérengzés után négy évvel egy börtöncellában várja az ítéletet. Na de, hogy is van ez: nem velejéig rothadt, bűnös gazembereket láttunk. Egyik sem az: mind „erkölcsi lény”, ahogyan régebben mondták. Mindegyik förtelmesnek tartja, ami történt, a magyar hadsereg leggyalázatosabb szennyfoltjának. Mégis részesei voltak -- ők maguk érzik így. Nem gyilkoltak, nem kegyetlenkedtek, csak egy buta és gonosz gépezet részeseként működtek „tevőlegesen”, vakon és későn ébredve -- egyikük még saját szeretteit sem tudta megmenteni.
„Konzervatív képi nyelv” -- mondtam, de hát ilyen iskolásan egyszerűsítve nincs nagyon értelme. A képi nyelvet bizonyos fokig (nagyrészt?) az operatőr, Szécsényi Ferenc beszédmódja határozta meg. Ez a nyelv erősen stilizált, „nem-naturalista”, nem is „konzervatív. Vakítóan fehér háttér elé állítja a figurákat, ettől a látvány elvontsága lesz erős, kitágul a börtöncella, nagyra, végtelenre tágul a történet -- már ott, a látszólag szűk térben is. Latinovits, Darvas, Szilágyi Tibor, Szirtes Ádám játéka elképesztő feszültséget sugároz. A „színészvezetés”, hogy a zsargonízű szót használjam, példaadó. Tökéletesen „működik” a film egyébként kicsit kiszámítható ritmusa is. Végtére mit jelent az, hogy „konzervatív” valamely filmnek a képi nyelve? Valószínűleg értékes vitatéma lehetne. Mert a történelem azóta még mindig nem fordult olyan boldog irányba, hogy a Hideg napok kapcsán csakis a képi nyelvről, s ne a gyilkos magyar (és orosz, német, délszláv) történelem rondabugyrairól kellene vitatkoznunk.