Holnap lesz fácán (1974)
Sára Sándor
Az ideológia pápái a diktatúra idején arra buzdították a művészeket, hogy bátran ábrázolják görbe tükörben a társadalmi visszásságokat, ellentmondásokat, őrületeket. „Gogolokra és Scsedrinekre van szükség” – hangoztatták a Nagy Testvértől kölcsönvett szentenciát, ám a szatíra műfaja mégsem virágozhatott igazán, mert amikor előálltak a jókedvű kötekedők, lecsaptak rájuk azzal a váddal, hogy „nem értünk haragszanak, hanem ellenünk”.
Viszonylag kevés példát ismerünk arra ebből a korból, amikor a gyilkos humor célba talált. Az Egy őrült éjszaka-szerű képes beszédet nálunk a cenzorok ki nem állhatták. Nem sokkal járt jobban Sára Sándor sem rendezői szűzbeszédével, a Holnap lesz fácánnal: be nem tiltották ugyan, még jóindulatú vállveregetéseket is kapott, a mértékadó körök képviselői azonban megtaposták s fanyalogva igyekeztek jelentőségét csökkenteni.
Pedig ez a groteszk parabola – melyet az utókor mindmáig elfelejtett rehabilitálni – megsemmisítő gúnnyal ostorozza az üres szertartásokat, a bürokratikus hókuszpókuszokat, a mozgalmár vakbuzgóságokat. Talán nem túlzás, ha azt írjuk: az uralkodás tébolyát, az erőszakos népboldogítás brutalitását. Az idillikus szigeten – ahol minden feltétel adott a gondtalan kikapcsolódáshoz – senki sem hódolhat kedvére a pihenés örömeinek, mert felbukkannak körülöttük a hivatásos kellemetlenkedők. A legharsányabb köztük a vehemensen vakbuzgó Kozma, aki sarkos rendet akar megvalósítani a természetben. Vezényszavak pattognak, előírások dübörögnek, igazolványokat osztogatnak, felelősök neve hangzik el, kollektív összetartásra kényszerítik azokat is, akik voltaképpen az öncélú musz-programok elől menekültek védett helyre. Egyszerre nevetséges és hátborzongató a folyamat, melynek természetesen kiszámítható az eredménye. Eluralkodik az anarchia, a fő-fő méregkeverő meg – a dolgok logikájából következően – kereket old.
Sára Sándor, a festői látásmód és dokumentarizmus elkötelezettje új arcát mutatja meg a Holnap lesz fácán mulatságosan keserű példázatában. Iróniája karcos, a végletekig kiélezi a helyzeteket, hogy kacaghasson a rezervátum pitiáner világán. Több kritikus bulgakovi forrásokat, illetve ihletéseket emlegetett – nem minden alap nélkül. Igaza van például Sándor Ivánnak, aki a FILMVILÁG hasábjain – mellesleg lelkesen elismerő sorokban – hangsúlyozta: „Kozma leginkább azokkal a bulgakovi házmesterfigurákkal rokon, akiknek napi időtöltésük az élősködés, a hatalomban való tetszelgés, miközben az intézményt, melyet ők nem szolgálnak, csak egyéni érdekből kisajátítanak, lejáratják.” A jellem-karikatúrák megformálói lubickolnak a szerepekben. Jankura Péter operatőr szép kis bogárgyűjteményt örökített meg: nyüzsgőket, alkalmazkodókat, hangoskodókat, visszahúzódókat. Szirtes Ádám éppúgy érzi és érti ezt a fanyar stílust (a Páskándi Géza-teremtette atmoszférát), mint a színészi együttes tagjai, Szegedi Erika, Lohinszky Loránd, Benkő Gyula, Nagy Anna, Szabó Lajos, Huszárik Zoltán és a többiek.
Kár, hogy ennek az eredeti hangvételnek szinte egyáltalán nincs folytatása a hazai kinematográfiában.
Pedig ez a groteszk parabola – melyet az utókor mindmáig elfelejtett rehabilitálni – megsemmisítő gúnnyal ostorozza az üres szertartásokat, a bürokratikus hókuszpókuszokat, a mozgalmár vakbuzgóságokat. Talán nem túlzás, ha azt írjuk: az uralkodás tébolyát, az erőszakos népboldogítás brutalitását. Az idillikus szigeten – ahol minden feltétel adott a gondtalan kikapcsolódáshoz – senki sem hódolhat kedvére a pihenés örömeinek, mert felbukkannak körülöttük a hivatásos kellemetlenkedők. A legharsányabb köztük a vehemensen vakbuzgó Kozma, aki sarkos rendet akar megvalósítani a természetben. Vezényszavak pattognak, előírások dübörögnek, igazolványokat osztogatnak, felelősök neve hangzik el, kollektív összetartásra kényszerítik azokat is, akik voltaképpen az öncélú musz-programok elől menekültek védett helyre. Egyszerre nevetséges és hátborzongató a folyamat, melynek természetesen kiszámítható az eredménye. Eluralkodik az anarchia, a fő-fő méregkeverő meg – a dolgok logikájából következően – kereket old.
Sára Sándor, a festői látásmód és dokumentarizmus elkötelezettje új arcát mutatja meg a Holnap lesz fácán mulatságosan keserű példázatában. Iróniája karcos, a végletekig kiélezi a helyzeteket, hogy kacaghasson a rezervátum pitiáner világán. Több kritikus bulgakovi forrásokat, illetve ihletéseket emlegetett – nem minden alap nélkül. Igaza van például Sándor Ivánnak, aki a FILMVILÁG hasábjain – mellesleg lelkesen elismerő sorokban – hangsúlyozta: „Kozma leginkább azokkal a bulgakovi házmesterfigurákkal rokon, akiknek napi időtöltésük az élősködés, a hatalomban való tetszelgés, miközben az intézményt, melyet ők nem szolgálnak, csak egyéni érdekből kisajátítanak, lejáratják.” A jellem-karikatúrák megformálói lubickolnak a szerepekben. Jankura Péter operatőr szép kis bogárgyűjteményt örökített meg: nyüzsgőket, alkalmazkodókat, hangoskodókat, visszahúzódókat. Szirtes Ádám éppúgy érzi és érti ezt a fanyar stílust (a Páskándi Géza-teremtette atmoszférát), mint a színészi együttes tagjai, Szegedi Erika, Lohinszky Loránd, Benkő Gyula, Nagy Anna, Szabó Lajos, Huszárik Zoltán és a többiek.
Kár, hogy ennek az eredeti hangvételnek szinte egyáltalán nincs folytatása a hazai kinematográfiában.