sex hikaye

Holt vidék (1971)

Gaál István

2006. szeptember 28. - filmhu
Habár Gaál István ötödik nagyjátékfilmje, a Holt vidék első ránézésre – elkészültekor – aktuális kérdésekre reagál (a hatvanas-hetvenes években valóban élő probléma, a kis falvak elnéptelenedése ihlette), valójában az egyén elidegenedésének örökérvényű témáját dolgozza fel – a Cserepek előtt kilenc évvel nem a városi, hanem az egyszerű vidéki emberét.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
Talán a pályaindító Sodrásban óta – az azzal trilógiát alkotó Zöldár és Keresztelő, illetve a parabolisztikus Magasiskola után – ez az első (és utolsó) filmje a rendezőnek, ahol a legerőteljesebben és a legkifejezőbben használja a kompozíciót, a nagyon kevés párbeszéddel kísért képek erejét arra, hogy érzéseket, lelkiállapotot ábrázoljon segítségével. Gaál itt a tájat nem egyszerűen térként, hanem emberi érzelmek lenyomataként alkalmazza.
Megállt az idő a kis baranyai faluban. Az apró, elnéptelenedett településen csak a Kántor család (a fiatal házaspár, Anti és Juli és kisfiuk, Andriska) valamint szomszédjuk, Erzsi néni marad – és minden jel arra utal, hogy már ők sem sokáig (hiába a férfi erőszakos elbizakodottsága).
A témamegjelölés a filmben már rögtön az elején megtörténik: a főcímben a pusztulás vágóképeit látjuk, málló vakolat, penészes falak, omladozó téglák, romos házak montázsát, melyek nem mozgó-, hanem megmerevedett állóképekként tárulnak elénk. Majd rögtön az első párbeszédben utalás történik az egyedüllétre, a magányra („Kicsoda [láthatna meg]? Ketten vagyunk. Érted? Ketten!”). Ezt követően pedig minden apróbb és nagyobb jel az elkerülhetetlen véget vetíti előre, ahogy a főhősnő, Juli az „Antikám, én úgy örülök!”-től eljut addig, hogy már a munka sem jelent neki örömet, nem tud szeretni senkit, úgy érzi, mintha mindig állna mögötte valaki, fél és ordítania, sírnia kell (ahogy mindez gyónásában elhangzik). A kisvárosi piacon a könyvárusító bácsi az Utolsó Ítéletkor a nagy Armageddon eljöveteléről szóló könyvet ajánlgat a fiatalasszonynak. Erzsi néni, a fiatalok szomszédjában élő – majd hozzájuk költöző – öregasszony is a halálra készül, szóban végrendelkezik Julinak. Több, a házaspár házában zajló jelenetben az alig hallható, de folyamatos óraketyegés („ütött az órája”) emlékeztet a halálra, az elmúlásra, ahogy az is, hogy Juli – pedig már nagyon régen tette – gyónni megy a közeli városkába. Ezenkívül a nő több elejtett megjegyzése is („Lehet, hogy ki se bírom addig.”; „Ne félj, mire megneszelik, mire idejönnek, mi már hol leszünk? / Hol?”) – bár nem szándékosan – jóslat értékűvé válik.
A legerőteljesebb képi jelek a gyorsmontázsok, amiket egy közeli elhagyatott, pusztuló házról kapunk (ahogy a főcímben is): lyukas, penészes falat, poros, kiürült teret látunk, az enyészetet magát, ráadásul a roskadozó ház egy darabja éppen a nő lába előtt hullik a földre. A legegyértelműbb utalás pedig, ami szó szerint Juli halálát jelzi előre, az Erzsi néni temetésekor elhangzó búcsúztató ima: „Porból lettél, és visszatérsz a porba.” (A fiatal nő halálát az utolsó jelenetben nem látjuk, csak a zuhanását kísérő földomlást a szakadékban).
Ebből a szempontból szimbolikus figura a fotós is, aki – habár ez lehet önreflexív utalás magára a rendezésre, hiszen különböző pózokba állítja be a szereplőket, jelenetet komponál – bekeretezi és állóképekbe merevíti hőseinket, így – végletesen fogalmazva – tulajdonképpen megöli őket, hiszen ami nem mozdul, az nem is él. A film során többször is látjuk bekeretezve a hősöket (főleg Julit): gyakran ajtófélfa vagy éppen tükör keretezi a lassú, megmerevedő alakokat, akik így ugyanolyan mozdulatlanok lesznek, mint a pusztuló ház halott, elenyésző darabjai.
A főhősnő nyomorult, kilátástalan helyzetének átadására egy másik gyakran használt eszköz a Holt vidékben a motívumszerűen visszatérő képsorok megmutatása. Julit legtöbbször a kis erdei ösvényen látjuk, ahogy kosarakkal a hátán és a kezében jár-kel. Megszokott kép az is, hogy az asszony a kapu mellett a kerítést támasztja, és vár („Mit csinálsz itt? / Várlak.”). A monoton egyformaság mellett Gaál gyakran él az ellentét eszközével is: a Kanadából udvariatlanul rövid időre hazalátogató Varga család magyarul már nem beszélő kisgyerekei ösztönösen jól érzik magukat az elhagyatott falucskában, nekik ez szenzáció, nem érzik, milyen borzalmas is mindez az ottélőknek. Ugyanígy a fentebb már említett nagyvárosi, fiatal, „Bítlisz-frizurás” fotós megjelenése is az itt élők és az ide érkezők között lévő különbségekre erősít rá. A színészi játékban is (Kántor Juli szerepében Törőcsik Marit láthatjuk) hangsúlyosan jelenik meg, milyen hatalmas esemény ez a két történés Juli életében.
Óriási az ellentét a – véletlen vagy szándékos – baleset, Juli halálának helyszíne és az ott végbemenő aktus között is: a fenyős tisztás a szakadék mellett akár derűs események terepe is lehetne, itt azonban absztrakt, elvont térként funkcionál, ahol az egymástól elhidegült Anti és Juli sokáig nem találja, kergeti egymást a ködben, majd – mindegy, hogy az eset teljesen akaratlanul, a férj miatt vagy egy őrült elme utolsó tetteként történik – elkerülhetetlenül egy értelmetlen és tragikus halál szimbolikus színhelyévé válik.
 
Szerző: Vajda Judit





Rendező Szabó István
Szereplők Karin Boyd (Juliette Martens)
Krystyna Janda (Barbara Brukner)
Klaus Maria Brandauer (Hendrik Höfgen)
Rolf Hoppe (Tábornagy)
Cserhalmi György (Hans Miklas)

nka emblema 2012