sex hikaye

Hószakadás (1974)

Kósa Ferenc

2004. május 7. - filmhu
Élt egyszer egy öregasszony, valahol a hegyekben. Szikár arcú, hófehér hajú. Asszony korában jól élt, ura volt, gyereke. Egy napon az ura fogta magát, elment Amerikába. Az asszony csak várt és várt, ám a férje vissza nem tért. Küldött maga helyett két jegyet a feleségének meg a fiának. Összeszedelőzködtek. Ekkor azonban leesett a hó. Hószakadáskor pedig nincs mozdulás az embernek a hegyekben. Így maradtunk itthon, apád meg én, meséli tűz mellett, egy barlang mélyén az öregasszony az unokájának.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
A történetnek ezen a pontján egy nagymama és unokája: filmünk főhőse, Csorba Márton vágnak neki a hegyeknek, hogy felleljék a korábban halottnak vélt apát (a mama fiát) és feleségét, aki már korábban a férfi keresésére indult.
Eddig a népmese. Hogy miért kényszerül a két ember egy barlangban bujkálva tölteni az éjszakát, már a film másik rétegébe nyúlik át. Statárium van érvényben, kijárási tilalom, valamikor a második világháború végén járunk. A mesés szépségű hegyoldal, ahol családjukat összeszedni indultak, akár hasonlóan mesei akadályokat is állíthatna eléjük. Ehelyett sokkal szürkébb a valóság: hadműveleti területen járnak, nem csoda, hogy a fejvadászok rövidesen el is fogják őket. A parancsnokot nem érdekli, hogy Csorba korábban egy osztagon belül megnyert katonai akadályverseny jutalmaként, engedéllyel van otthon kéthetes szabadságon, a fiút maga mellett tartja. A nagymama ekkor már csak hallgat; hallgat és néz: a háború irracionalitásához, az ő világától gyökeresen eltérő színtérhez neki nincs köze. Nagy nehezen a fiú is kiszabadul. Megtalálják az apát is, már csak az anya hiányzik, amikor – teljesen értelmetlenül, egy őrült, jutalmat remélő katona fejvadász ambícióinak „köszönhetően” – lelövik az apát. Csorba Márton ekkor visszatér a csendőrtelepre. Mintha a népi hős önfeláldozó elszántsága törne elő belőle azon a helyszínen, ahol nem sokkal azelőtt még öntudatától megfosztva hallgatta a parancsnok hadi-filozófiai szónoklatait. A telepről mindenki eltűnt, a fiú a semmibe lő. Mire ráeszmélt, melyik irányba kellett volna a passzivitásból kilépnie, már késő.

A film két rétege úgy játszik egymásba, hogy miközben élesen elválaszthatóak – Csorba a parancsnok környezetében töltött ideje a filmidő több mint felét teszi ki egyhuzamban --, mégsem bontják meg a filmélmény egységét. Népmese és háborús modelltörténet úgy fér meg egymás mellett, hogy előbbi még meg is emeli a történetet: a stilizáltság áthatja a kegyetlenséget, ettől a lebegtetéstől borsózik folyamatosan a hátunk. Az archaikus mesevilág naiv bölcsessége, ábrázolásának balladisztikus hangulata hatásosan ellenpontozza a háború (sőt, ha már modell: „háborúsdi”) fejetlenségét. Jellemző, hogy a fiú és nagyanyja párbeszédei líraiak, ám egyszerűbbek is, a lényegre szorítkoznak: a Csoóri-Kósa forgatókönyvíró páros dialógusai mesteri hitelességgel adják vissza a népi gondolkodást. Velük szembeállítva kaphat másfajta hangsúlyt a parancsnok figurája – Haumann Péter zseniálisan oldja meg a háborúban sajátosan megtört elméjű katona kifacsart logikával élő alakját. Az erdő vándorainak naturális vissszafogottságával a parancsnok természetellenes túl-vibrálása kerül szembe – és dől el, melyiknek van létjogosultsága ezen a helyen. Hogy mégis, melyik világ az életképesebb ebben a korban, a cselekmény erre is választ ad.

A hely: a történethez a Kárpátok festőisége adja a hátteret. Önmagában természetesen nem lenne elég a helyszín, ám az évtized egyik operatőri bravúrja, Sára Sándor munkája életet önt a tájba, amely így szinte önálló szereplővé válik. Kék egek, zöldek ezernyi változata, csillogó patakok, a hegyek változatos formái: az őszinte, tiszta való ölt testet bennük. De nem csak ennyi: mennyi többlet, fenyegetés van a levegőben a napfényes tisztáson, amikor egy elítélt – miután engedélyt kapott, hogy az ítéletet saját maga hajtsa végre, a hadbírót lövi le! Mennyivel másként viszonyulnak aztán ezek a helyek a rajtuk ismerősen lépdelő két vándorhoz.

A film első jelenete egy szinte elviselhetetlen hosszú végtelen futás. Vérvörös színű, porzó dombokon tapossa egymást egy századnyi katona. Ezt a versenyt nyeri meg Csorba Márton. Ám amit a nagymama nem tud, egy emberélet árán. Ahhoz, hogy győzzön, ahhoz hogy kétheti szabadságot kapjon, meg kell ölnie egy társát, aki megelőzné.

Az utolsó jelenetben a nagymama a hegytetőn várja fiát és unokáját. Hó esik, ahogy a szereplők mondják, leszakad. A történet elején a nagymama a barlangról meséli a fiúnak, hogy van egy másik kijárata is: oda meghalni jönnek az emberek. „Az a legjobb, ha a hó betemeti őket. Az már szerencse”, fűzi hozzá az öregasszony. Most ő várja megadóan, hogy betemesse a hó. Szomorú vég, de valahogy mégis könnyű belenyugodni. Béke, megtisztulás, a sorssal való szembenézés érződik belőle.
 
Szerző: Vörös Adél