Húsz óra (1965)
Fábri Zoltán
A Húsz óra talán az első olyan kortárs regény a magyar irodalom és film történetében, mely a regényadaptációk amúgy nyugaton szokásos rendje szerint került a mozivászonra: valódi könyvsiker volt, egyben kulturális esemény, egyben a közbeszéd katalizátora, és mint ilyen filmre kívánkozott - tehát filmet csináltak belőle. Mindez egy organikus kultúrpolitikával bíró országban nyilván magától értetődő, nálunk a puha diktatúra első évtizedében a normalizálódás jele.
Sántha Ferenc regénye kerülhetett volna olyan rendező kezébe, aki a falusi élet iránti érzékenységével bizonyított, esetleg megbízhattak volna vele a politikai témák valamely megbízható filmes specialistáját. Ami Fábri Zoltánt illeti, ő biztosan nem ez utóbbi, és bár a Körhintával a falu hiteles ábrázolásában is tökéleteset alkotott, nyilván senki sem tekintette a „vidék rendezőjének.” Más alkotói jegy az, mely a Húsz óra megfilmesítésére mégis éppen őt különösen alkalmassá tette. Fábri Zoltánról a hatvanas évek közepére most már teljes bizonyossággal kiderül, hogy amihez legjobban ért (vagy ami legjobban érdekli) azok az „emberi építmények” – az olyan morális tételek kibontása, melyben sok az ismeretlen: pontosan annyi, ahány szereplő. Az ilyen filmekben – korábbi és későbbi Fábri-alkotásokban egyaránt, az Utószezontól az Ötödik pecsétig – mindig nagy a veszély hogy csupán steril tételek, papíros-figurák keveredjenek konfliktusba. Fábri tehetsége kell hozzá, hogy hiába a tétel-szerűség, az alakok – a tétel ismeretlenjei - élettel teljenek meg.
Sántha könyvében ez a „moralizáló oldal” az egyik, talán nem is a legfontosabb vetület. Fábri viszont ezt emeli ki, ennek adja a legnagyobb nyomatékot. Ezt az is jelenti, hogy valóban megengedi, hogy minden figurának – még „a gyilkos Vargának”, a grófnak, a kuláknak, a doktornak is -- meglegyen a maga részigazsága, ha nem több, legalább annyi, amit a jó színészi játék, egy jól megírt, és önmagát védő-magyarázó figura kibontása megenged. A Húsz óra, ezért és ebből a szempontból - majdnem tökéletes. Nagyra értékelendő még benne a kor hazai filmjeihez képest tökéletesen új, rendkívül szabad időkezelés, az a struktúra, mely nem csupán a jelen és a múlt képeit rendezi el a párhuzamos időszervező montázs eszközével, de a múlton, az egyes emlékezéseken belül is újabb idősíkokat teremt. Így a néző valóban a filmben többször megjelenő metafora-kép, a szélben széthulló jegyzetlapok analógiájára képzelheti el a történetet, és benne a szinte mitologikussá váló „időn kívüli” figurákat, a maguk külön kis igazságaival. A narrátor-újságíró többször elhangzó „ezt a falut nem lehet megírni!” kijelentése mintha éppen ennek az időkezelésnek, ennek a rendkívüli struktúrának volna külön üzenete.
Lehet persze a Húsz órához kevesebb rokonszenvvel is közeledni. Meg lehet dícsérni benne mindazt, amit fentebb megdícsértünk, és azután hozzá lehet tenni: a részigazságok „mítoszi” összecsapása és megbékéltetése, vagy legalábbis kiegyenlítése egyetlen igazságban - és főleg e gesztus filmes dicsérete – maga a hazugság. A kádári konszolidáció, a puha diktatúra sem előtte, sem később nem kapott olyan egyértelmű, és egyben meggyőző allegória-történetet, regényben is, de főleg filmben előadva – mint amilyen a Húsz óra. Ez egészen odáig érvényes, hogy az amúgy hiteles magyar falu fiktív figurái akár valóságos történelmi alakoknak is megfeleltethetők, mindenek előtt az abszolút pozitív hős, „Igazgató Jóska” egyenesen magával az első titkárral azonosítható. Ezt a figurát valóban a kor emblematikus alakjának szánták. Valaki, aki megbékíti a megbékíthetőket, együtt tud élni békülőkkel és nem békülőkkel, sőt a soha meg nem bocsátókkal is. Figurája és története, ha csak ebből a szempontból nézzük, az „aki nincs ellenünk, velünk van!” jelszó erőteljes, hatásos, történetté-filmmé növesztett variánsa.
Sántha könyvében ez a „moralizáló oldal” az egyik, talán nem is a legfontosabb vetület. Fábri viszont ezt emeli ki, ennek adja a legnagyobb nyomatékot. Ezt az is jelenti, hogy valóban megengedi, hogy minden figurának – még „a gyilkos Vargának”, a grófnak, a kuláknak, a doktornak is -- meglegyen a maga részigazsága, ha nem több, legalább annyi, amit a jó színészi játék, egy jól megírt, és önmagát védő-magyarázó figura kibontása megenged. A Húsz óra, ezért és ebből a szempontból - majdnem tökéletes. Nagyra értékelendő még benne a kor hazai filmjeihez képest tökéletesen új, rendkívül szabad időkezelés, az a struktúra, mely nem csupán a jelen és a múlt képeit rendezi el a párhuzamos időszervező montázs eszközével, de a múlton, az egyes emlékezéseken belül is újabb idősíkokat teremt. Így a néző valóban a filmben többször megjelenő metafora-kép, a szélben széthulló jegyzetlapok analógiájára képzelheti el a történetet, és benne a szinte mitologikussá váló „időn kívüli” figurákat, a maguk külön kis igazságaival. A narrátor-újságíró többször elhangzó „ezt a falut nem lehet megírni!” kijelentése mintha éppen ennek az időkezelésnek, ennek a rendkívüli struktúrának volna külön üzenete.
Lehet persze a Húsz órához kevesebb rokonszenvvel is közeledni. Meg lehet dícsérni benne mindazt, amit fentebb megdícsértünk, és azután hozzá lehet tenni: a részigazságok „mítoszi” összecsapása és megbékéltetése, vagy legalábbis kiegyenlítése egyetlen igazságban - és főleg e gesztus filmes dicsérete – maga a hazugság. A kádári konszolidáció, a puha diktatúra sem előtte, sem később nem kapott olyan egyértelmű, és egyben meggyőző allegória-történetet, regényben is, de főleg filmben előadva – mint amilyen a Húsz óra. Ez egészen odáig érvényes, hogy az amúgy hiteles magyar falu fiktív figurái akár valóságos történelmi alakoknak is megfeleltethetők, mindenek előtt az abszolút pozitív hős, „Igazgató Jóska” egyenesen magával az első titkárral azonosítható. Ezt a figurát valóban a kor emblematikus alakjának szánták. Valaki, aki megbékíti a megbékíthetőket, együtt tud élni békülőkkel és nem békülőkkel, sőt a soha meg nem bocsátókkal is. Figurája és története, ha csak ebből a szempontból nézzük, az „aki nincs ellenünk, velünk van!” jelszó erőteljes, hatásos, történetté-filmmé növesztett variánsa.