Eldorádó
1988
Keserű igazság (1956)
Várkonyi Zoltán
Épp harminc évet, egy emberöltőt késett ennek a filmnek a bemutatója. 1986. októberében zajlott a pótpremier az azóta megszűnt, egykori Filmmúzeum pincemélyi félhomályában, a túlélő színészek (Bessenyei, Gábor Miklós, Sinkovits) jelenlétében. A rendezője már nem élt ekkor. Valóságos történelemórát kellene tartani annak érdekében, hogy a Keserű igazság pontos keletkezési körülményeit elmondjuk, ugyanis ezúttal a készülődés tényei legalább olyan fontosak, mint a később leforgatott és betiltott film.
Rákosi Mátyás részleges háttérbe szorulása, Nagy Imre hatalomra kerülése, és kedvező változásokat ígérő kormányprogramja 1953-54-ben a filmgyártást sem hagyta érintetlenül. Egy csapásra véget ért a sematizmus rémuralma, neorealista ihletésű filmek készültek, csakis szórakoztatni akaró magyar produkciókon derült a mozikban a közönség. Egy-két évnek el kellett telnie, hogy a hétköznapok keserű igazsága is méltó módon bemutatásra kerüljön. Az emberek akkor hittek még abban, hogy a szocializmus megmenthető, a kommunista utópia megvalósítható.
Első forgatókönyvi változatban eredetileg Vádirat volt a még 1954-ben elindított filmterv címe. A Szabad Nép egyik újságírója írta a filmnovellát, amely aztán a szinte napról napra változó politikai helyzet hatására folyton átalakult, attól függően, hogy épp a reformisták vagy a keményvonalasok erősödtek meg a hatalom csúcsán. Fábri Zoltánnak kellett volna megrendeznie, de ő egyszerre több témán dolgozott, így jutott a terv Várkonyihoz. Mire forgatni kezdtek, a korábban működő szoros, szinte napi politikai ellenőrzés annyira fellazult, hogy a stáb kedvére dolgozhatott. Meg is született a forradalom előtti éveket hitelesen és őszintén bemutató filmünk, az egyetlen ilyen mű, melyet ’56 előtt készítettek.
Egy nagy építkezésen zajlik a történet az ötvenes évek első felében. A semmiből nagyon gyorsan valamit kell teremteni, munkaverseny folyik, nemcsak az építkezésen belül, hanem a többi, íróasztalnál kiagyalt, valójában betarthatatlan határidejű, erőltetett menetű építkezések között is. Mintha sportverseny lenne az ország fejlesztése. Hangszórók dübörögnek, mozgalmi dalok („Sződd a selymet, elvtárs!”) és lelkesítő szózatok áradnak a meggyötört munkások feje fölött, akik még hisznek – még ha nem is tudják már miben, mindenesetre a kommunizmus építésében.
Az építkezés vezetője (Bessenyei Ferenc erőszakos, mindent és mindenkit eltipró alakot formált a szerepből) gyorsan akarja teljesíteni a rábízott tervfeladatot, egy mezőgazdasági siló felépítését. Sikert akar, s főként hatalmat, és célja elérése érdekében semmilyen eszköztől nem riad vissza. Saját munkásai között talál rá hajdani barátjára, egy mérnökre, aki több évet ült ítélet nélkül, koholt vádak alapján (Gábor Miklósra osztották a gondolkodó, a tényekre és nem a felsőbb utasításokra hallgató értelmiségi szerepét). A mérnököt felveszi az építkezésre, mert – mint bevallja – ő igazán nem ért a feladathoz. A falazó-versenyben azért rész vesz, megmutatja, hogy még jól áll a kezében a malteros kanál. (Mintha a Márványember híres jelenetsorának előzményét látnánk, húsz évvel korábbról.)
Egy munkás azzal keresi fel az építésvezetőt, hogy egy helyen süllyedni kezdett a gyors ütemben épített siló fala. Ő hallani sem akar ilyesmiről. Hiba nincs, és nem is lehet, a tervet teljesíteni, sőt, túlteljesíteni kell. A mérnök azonban utánajár a bejelentésnek, és kiderül, hogy az aggodalmaskodó munkásnak igaza van. A talaj, ahová építettek, laza, nem bír el ilyen súlyos terhet. A napvilágra került tényeket már nem lehet a munkások előtt elhallgatni. A vélemények megoszlanak. Van, aki a folytatás, van, aki a leállás mellett foglal állást. Amikor végül repedni kezd az egyik, gyors tempóban épített fal, már mindenki számára világos, hogy súlyos hiba történt. A tervet mindenáron végrehajtani akaró építésvezető és a mérnök közötti éles drámai összecsapás eredményeként a rendőrség is beavatkozik, de már nem tudják megakadályozni, hogy ne történjen halálos baleset. Végül a mérnököt tartóztatják le, mert kiderül róla, hogy Nyugaton szerezte a diplomáját.
Aki figyelmesen követi a Keserű igazság cselekményének ezt a rövid leírását, vagy abban a szerencsében van része, hogy valamelyik tévé-állomás archív vetítésén végignézi ezt az ötvenéves filmemléket, eszébe juthat, hogy az első magyar filmparabolát látja. Itt mindennek kettős jelentése van, a történet túlmutat önmagán. A film írói, a rendező és két társa (Kövesi Endre, Nádasy László) hiteles históriát tárnak elénk. Arról igazán nem tehettek, hogy a fordulatok mintegy modellezték a nagy politikában, fejük felett zajló eseményeket. Filmjük így, akarva-akaratlan az 1950 és 1956 között időszak krónikája lett. Elmondta, miként jutottunk odáig, hogy fegyvert fogjunk szabadságunk visszaszerzése érdekében. Két főhőse, a vakhitű, karrierje érdekében mindenen átgázoló, végül cinikussá züllő vezető, és a szakmája törvényeit tiszteletben tartó, a becsületes munka moráljában hívő mérnök – a kor két alaptípusa. A felkelés, a forradalom idején feltehetőleg a barikád ellentétes oldalán álltak. Hogy aztán mi történt velük, a fantáziánkra van bízva. Várkonyi Zoltán mindenesetre egy komolyan veendő, értékeit máig őrző alkotással tette le filmrendezői névjegyét – balszerencséjére csak halála után kapta meg érte a nagyobb nyilvánosság elismerését.
Szerző: Kelecsényi László
