Ház a sziklák alatt
1958
Külvárosi legenda (1957)
Máriássy Félix
„Elhatároztam: most megpróbálok elszakadni a valóságtól – a Külvárosi legenda kínálta a lehetőséget egy szimbolikus filmre - , mégse az lett belőle” – mondotta emlékeit idézve Máriássy Félix rendező a fáradhatatlan kérdező-krónikásnak, Zsugán Istvánnak (Filmvilág, 1967/23.).
Akkor hát mi lett belőle, mármint a vállalkozásból, melyet az előítéletek nélküli kritikusi konvenció a magyar neorealizmus mintadarabjaként könyvelt el? Ez már persze önmagában is furcsa ellentmondás, hiszen az irányzat ezer szállal kötődött a társadalomhoz s a Külvárosi legenda vásznán, mint Máriássynál mindig, természetesen pontosan felismerhetők a tér-idő koordináták. Az eredeti elképzelés szerint az akkori jelenben játszódott volna a cselekmény, a hatalom azonban 1957-nen nem találta szalonképesnek a kesernyés körképet. Átirányították a történetet a Horthy-világba. „Az apró részletek igazságát akartuk megjeleníteni” – hangsúlyozta a szerző, s tényleg: találó megfigyelésekből, ellesett gesztusokból, jellegzetes mozzanatokból áll össze a tablón az külvárosi életérzés.
A körülmények nyomasztóak. Mázsás gondok és sóhajtásnyi örömök közepette telik az idő. Avítt szokások és makacs előítéletek uralkodnak. A családi kötelékek lazák. A kisemberek folyton küszködnek egymással és önmagukkal. Kitörési esélyek nincsenek. Az epizódok jó része dermesztő, a stilizáló szándéknak azonban költői emelkedettséget is köszönhetünk. Őszinte emóciók ragadják magukkal a fiatalokat, amikor megfürödnek szerelmük fényében, eloszlik körülöttük a sötétség. A jóképű, kedélyes villamoskalauz nem lóg bordélyba, mint József Attila legénye, ágyasa van, ám szinte fölemeli, átalakítja, megtisztítja a kapcsolat, mely a meggyötört asszonykához fűzi. Így nyer értelmet a cím. A nyers realitások talajáról a meghitt poézis szférájába érkezünk.
Az operatőr a régi iskola mestere, Eiben István volt. A forgatókönyvet a témakört alaposan ismerő Máriássy Judit írta. A fő figurák megszemélyesítői: a még szinte pelyhedző állú Tordy Géza (még húsz sincs a forgatás idején) és a Körhintával beérkezett, hamvasan szép Törőcsik Mari.
A levert forradalom utáni éberségnek – előre lehetett sejteni – a film áldozatául esett. Össztüzet zúdítottak rá, mert hiányolták belőle a hurrá-optimista szemléletet, a pozitív eszményeket, a glóriás hősöket. A naturalistának bélyegzett hangszerelést ugyancsak kárhoztatták. A mű sérti az angyalföldieket, bántja az önérzetüket – hangzottak a vádak a tudósításokban. A Külvárosi legenda végül épp úgy a betiltás sorsára jutott – indokolatlanul, hiszen másfajta értéket képviselt -, mint a kritikus indulatokkal telített Keserű igazság (Várkonyi Zoltán, 1956) és a szelíden csipkelődő A nagyrozsdási eset (Kalmár László, 1957). Később a közvélemény rehabilitálta. Az anno torzképnek titulált alkotás – Kelecsényi László megfogalmazását idézzük – „hűségesen őrzi a kor hangulatát, szereplőinek drámája ma is képes meghatni és haragra gerjeszteni a nézőket.”
Szerző: Veress József
