Kutya éji dala (1983)
Bódy Gábor
Bódy már néhány főiskolai vizsgamunkájával feltűnést keltett, nem hasonlítottak azok semmi más korabeli mozgóképre: felbontották az időt és teret, száműzték a lineáris cselekményt.
BBS produkcióban készült filmje azután nagy szakmai sikeren (és ellenérzéseken) túl már kicsit szélesebb közönségréteget is megszólíthatott. Természetesen az Amerikai anzixról beszélek, mely talán Bódy egész életművének legértékesebb alkotása, és helye volna a "minden idők 12 magyar filmjében". Kultuszfilmmé azonban mégsem ez vált, hanem hatalmas, kétrészes vállalkozása, a Psyché. (Később, jóval hosszabb - három részes - változatát a televízióban Nárcisz és Psyché címen vetítették.) Talán máig erre a Weöres Sándor nyomán készült Bódy-filmre emlékszik leginkább a néző, bár mintha jócskán megkopott volna az a példátlan izgalom, ami akkor, 1980 karácsonyán övezte a premiert. Kiváló részletek és epizódok, igen, de a képnyelvvel addig megalkuvás nélkül kísérletező rendező kínos engedményeket tett a látványosság és a sznobéria oltárán: vad képzeletét giccsbe hajlóan megszelídítve az értelmiségi nagyközönség számára is befogadható modern képeskönyvet bravúrkodott a vászonra: a valódi eredetiségen sajnos túlhabzott a "magaskultúra giccse".
A Kutya éji dalának nem volt a Psychéhez hasonló, divatformálta és divatformáló visszhangja. Azok közé tartozom, akik pedig jóval eredetibbnek, erősebbnek látják, mint a harsogóan eklektikus Psychét. Bódy ekkor, három évvel a Psyché után semmiféle engedményt nem tett a "nagy látványosság" hamis istenségének. A Kutya éji dala töredezett, görcsös (olykor ingerült) hangon szól, dallama sehol sem kellemes és andalító.
Új, fiatal pap érkezik egy kis hegyi faluba. Zaklatott életsorsokkal ismerkedünk meg: egy katonatiszttel és kikapós feleségével, a falu közutálatnak örvendő elvakultan kommunista, tolókocsiba kényszerült egykor tán hatalmaskodó tisztviselőjével, a közeli csillagvizsgáló ifjú tudósával. Mindenféle, nem könnyen értelmezhető rejtélyek történnek, vagy csak "majdnem történnek". Egy kisgyerek szívesen látogat a csillagvizsgálóba, ahonnan fölfelé, magasba lehet látni. Megváltó azonban nem érkezik. A gyűlölködő, de önmagához és elveihez hű nyomorék sikerrel keresi a halált. A karizmatikus fiatal papról kiderül, hogy szélhámos, menekülnie kell.
Szaggatott képi nyelvű, és tanácstalanság érzetét keltő film a Kutya éji dala. Bódynak itt – és nem a Psychében - sikerült filozófiai, kultúrtörténeti sugallatokat magas színvonalon ötvözni egy mai mindennapokban (is) kibomló, hol egyszerű (sőt közönséges), hol vadítóan melodramatikus - bűnügybe hajló - történetben. A film főbb figurái alaptípusok: a Pap, a Katona, a Tudós, az érzéki Asszony. Az egész film hátterében a földhözragadt, egyszeri, szűk emberi élet és a metafizikai sugallatú, egészében soha meg nem érthető világegyetem, a felfoghatatlan értelmű létezés fájdalmas kontrasztja rajzolódik ki. Kisszerű sorsok és a csillagokra nyitott emberi értelem. Lüktető indulatok, csillapíthatatlan gyűlöletek és a csillagok hideg fénye. Meghökkentő alkotói telitalálatnak érezném azt a merész fogást, hogy a csillagvizsgáló ifjú tudósa "civilben" egy Vágtázó Halottkémek nevű vadító zenét játszó pop-zenekar énekese és vezetője - ha nem tudnám, hogy mindez a "valóság leleménye" - Bódy "csak" tehetségesen ráérzett e kettősség távlatos sugallatára. Ezért is lehet a film furcsa katalizátora a csillagász-popzenész barátjává lett Kisgyerek. Ezért töltődik a bizarr - talán német expresszionista vers ihlette - cím többlet-jelentéssel: tragikomikusan vonítunk a holdra, de ez a tehetetlen vonítás legalább annyira a fájdalmas tudás, mint a belenyugvó butaság hangja.
Bódy Gábor neve legutóbb merőben filmművészeten kívüli okokból került kényes hátterű viták erőterébe. De, miként a kiváló prózaíró, Tar Sándor műveinek értéke változatlan marad, függetlenül a magánember eltitkolt közéleti szerepének megítélésétől, Bódy Gábor filmjeire is ugyanez vonatkozik.
A film befejező képsorán az álpapot játszó Bódy Gábor menekül hosszan és reménytelenül a büntető rendőrség elől. Ez volt utolsó filmje. Ítélet nincs: megfejthetetlenül bonyolult, vonzó-taszító alakja sok nézőben mindig így idéződik majd fel.
A Kutya éji dalának nem volt a Psychéhez hasonló, divatformálta és divatformáló visszhangja. Azok közé tartozom, akik pedig jóval eredetibbnek, erősebbnek látják, mint a harsogóan eklektikus Psychét. Bódy ekkor, három évvel a Psyché után semmiféle engedményt nem tett a "nagy látványosság" hamis istenségének. A Kutya éji dala töredezett, görcsös (olykor ingerült) hangon szól, dallama sehol sem kellemes és andalító.
Új, fiatal pap érkezik egy kis hegyi faluba. Zaklatott életsorsokkal ismerkedünk meg: egy katonatiszttel és kikapós feleségével, a falu közutálatnak örvendő elvakultan kommunista, tolókocsiba kényszerült egykor tán hatalmaskodó tisztviselőjével, a közeli csillagvizsgáló ifjú tudósával. Mindenféle, nem könnyen értelmezhető rejtélyek történnek, vagy csak "majdnem történnek". Egy kisgyerek szívesen látogat a csillagvizsgálóba, ahonnan fölfelé, magasba lehet látni. Megváltó azonban nem érkezik. A gyűlölködő, de önmagához és elveihez hű nyomorék sikerrel keresi a halált. A karizmatikus fiatal papról kiderül, hogy szélhámos, menekülnie kell.
Szaggatott képi nyelvű, és tanácstalanság érzetét keltő film a Kutya éji dala. Bódynak itt – és nem a Psychében - sikerült filozófiai, kultúrtörténeti sugallatokat magas színvonalon ötvözni egy mai mindennapokban (is) kibomló, hol egyszerű (sőt közönséges), hol vadítóan melodramatikus - bűnügybe hajló - történetben. A film főbb figurái alaptípusok: a Pap, a Katona, a Tudós, az érzéki Asszony. Az egész film hátterében a földhözragadt, egyszeri, szűk emberi élet és a metafizikai sugallatú, egészében soha meg nem érthető világegyetem, a felfoghatatlan értelmű létezés fájdalmas kontrasztja rajzolódik ki. Kisszerű sorsok és a csillagokra nyitott emberi értelem. Lüktető indulatok, csillapíthatatlan gyűlöletek és a csillagok hideg fénye. Meghökkentő alkotói telitalálatnak érezném azt a merész fogást, hogy a csillagvizsgáló ifjú tudósa "civilben" egy Vágtázó Halottkémek nevű vadító zenét játszó pop-zenekar énekese és vezetője - ha nem tudnám, hogy mindez a "valóság leleménye" - Bódy "csak" tehetségesen ráérzett e kettősség távlatos sugallatára. Ezért is lehet a film furcsa katalizátora a csillagász-popzenész barátjává lett Kisgyerek. Ezért töltődik a bizarr - talán német expresszionista vers ihlette - cím többlet-jelentéssel: tragikomikusan vonítunk a holdra, de ez a tehetetlen vonítás legalább annyira a fájdalmas tudás, mint a belenyugvó butaság hangja.
Bódy Gábor neve legutóbb merőben filmművészeten kívüli okokból került kényes hátterű viták erőterébe. De, miként a kiváló prózaíró, Tar Sándor műveinek értéke változatlan marad, függetlenül a magánember eltitkolt közéleti szerepének megítélésétől, Bódy Gábor filmjeire is ugyanez vonatkozik.
A film befejező képsorán az álpapot játszó Bódy Gábor menekül hosszan és reménytelenül a büntető rendőrség elől. Ez volt utolsó filmje. Ítélet nincs: megfejthetetlenül bonyolult, vonzó-taszító alakja sok nézőben mindig így idéződik majd fel.