sex hikaye

Liliomfi (1954)

Makk Károly

2004. május 11. - filmhu
Ritka, hogy egy habkönnyű vígjáték filmtörténeti alkorszakot nyit. Vagy ha nem nyit, hát a nyitást jelzi előre, reményteljesen. Makk Károlynak nem ez az első rendezése, az Úttörők című darab – fiatal filmtanoncok kollektív produkciója, még a koalíciós korszak és a Rákosi-évek határán – egyszerűen elveszett. Majdnem kész opuszként sem maradt belőle mutatóba egyetlen celluloid fecni sem.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
Makk már ezzel beírta nevét a magyar filmtörténetbe: cenzúrázott, dobozban maradt debütálása másnak is van, „eltűnt” pályakezdése csak neki. Így azután mégiscsak a Liliomfi nyitja Makk pályáját. Makk Károlyt soha sem számították a szigorú terve szerint, örökös életműépítő vállalkozást folytató, „igazi” szerzői filmesek közé.  Ennek ellenére a Liliomfi, mint reményteljes, „előjelző film” - mely már sejteti, hogy az 1953-as esztendő, Sztálin halála után szabadabb, filmművészetre (is) méltóbb esztendők jöhetnek – valami mást is jelez előre: Hamarosan olyan idők jönnek, amikor a filmcsinálók, ha többet nem, legalább félreismerhetetlen kézjegyüket rajta hagyják a művön. Értékes alkotások esetében ez nem csak lehetőség lesz: egyenesen kötelező. A Liliomfi az első film, melyet a többieknél egy fél nemzedékkel fiatalabb művésznek megrendezni engedtek. És ez az új nemzedékből való rendező máris kézjegyet hagy. Mondhatni, Szőts István utolsó filmje, az Ének a búzamezőkről után egy szűk évtizeddel, Makk Károly hagyja az első nyilvánvalóan személyhez kapcsolandó rendezői stílus- és szemlélet lenyomatot egy filmalkotáson. A nála idősebb mestereknél ez nem volt szokásban, a vele egykorúak egyelőre nem filmet csinálnak - ők szigorú dramaturgok: ifjú felügyelői öreg mesterembereknek.

Mit mutat meg tehát a Lilomfi Makk Károlyról? Hogy a fiatal rendező különleges érzékenységgel képes vezetni a maga színészeit. Hogy nem fél az olyan hangulatfestő képektől, melyek nem viszik teljes gazdaságossággal előre a cselekményt (és nem hordoznak szocialista didaxist), de attól még a rendező akár egy sercegő hurkával megrakott tepsin is rajta feledheti a kamerát, ha olyan kedve van. Megmutatja a film, hogy Makk Károly szeret játszani. Ahogy egész életében játszani fog. Az egyes mulatságos epizódok kiadják ugyan a cselekmény mozaikját, de semmi szigorúság, semmi fölös pontoskodás nincs a jelenetépítésben. Szívesen időzünk a figurákkal, derülünk a szóvicceken és klasszikus burleszk-gegeken egyaránt. Elvagyunk a hangulatokkal. Nem unatkozunk, nem sokallunk semmit, nem sürgetünk senkit.

Mit mutat a Liliomfi a korszakváltozásról? Megmutatja, hogy már lehet kosztümös vígjátékot csinálni - az ötvenhármas esztendő magyar mozgókép-protokolljának minden szigorúsága ellenére - ostoba agitprop felhangok nélkül. Nem kell a grófból jobbágynyúzó földesurat, nem kell Kányai fogadósból harácsoló kulákot, az ifjabb Snapszból az eredeti tőkefelhalmozás városi kizsákmányolóját, plusz elnyomó osztrákot csinálni, csakhogy egy vidám film a teljes reakció-panoptikum fölvonultatása árán igazolja magát. A Liliomfiban, éppen mert könnyed, éppen mert játékos, nincs semmi önigazolás. Amit a korai Reformkorból magától értetődően rokonszenvesnek gondolunk azóta is, és szinte akármely politikai értékrend mentén, és amit ráadásul megszépít a bidermeier-nosztalgia, az ebben a filmben úgy van benne, hogy történelmileg is hiteles, vígjátéki túlzások mellett is,  és még ráadásul „haladó” is – mértéktartással. A kortársi cenzoroknak is éreznie kellett, hogy a film mekkora könnyedséggel és szeretettel készült, hogy senkinek eszébe sem jutott belékötni. A feljegyzések szerint az utolsó pillanatig féltek, hogy a fiatal rendező és fiatal színészei mivel is töltik a forgatás alig igazolt heteit, de azután annál nagyobb volt az ünneplés és megkönnyebbülés.

A Liliomfi tehát korszakváltás, rendezői életmű indítás, a szerzői filmes attitűd derengése az egyelőre még távoli hatvanas évek horizontján. És nem mellékesen: színészi jutalomjáték. Az idősebb hazai kedvencek számára végre egy tiszta, egyszerű politikamentes szerep, Makk Károly jóvoltából néha akár improvizációs lehetőségekkel is. A befutott fiatalok – Krencsey Marianne, Soós Imre számára újabb bizonyítás. Mégis a legfontosabb lehetőség a még alig fölfedezettek számára. Darvas Iván és Ruttkai Éva pályája ugyan nem innen kezdődik, de innen számítva a magyar film sztárjai. Innentől kezdve fonódik össze nevük egymáséval és persze a rendezőjével. Mert hogy egy év múlva elkészül a Mese a tizenkét találatról. A magyar filmvígjáték alig egy év múlva éppen velük, ugyanezzel a hármassal – Makk-kal, Darvassal, Ruttkaival – bizonyítja, hogy a nyitás és lazítás nem cenzurális műhiba volt.
 
Szerző: Hirsch Tibor




nka emblema 2012