Megáll az idő (1981)
Gothár Péter
A börtönből amnesztiával szabadult férfitól (Őze Lajos) kiváncsian kérdezi disszidált barátjának felesége: „Milyen volt bent?” Őze Lajos ránéz: „Miért? Kint milyen volt?” Bereményi Géza soha be nem fejezett regénytöredékéből Gothár Péter az új magyar film egyik legérdekesebb, mai szemmel szinte korszakváltó filmjét rendezte meg. „Megállt az idő / Az égen néma álló csillagok” – a sláger talán 1965-ös, a film kicsit előbb, 1963-ban játszódik.
Az utóbbi a fontosabb dátum: 1963 tavaszán egy általánosnak (teljesnek) hazudott amnesztiával, külföldi utazások lehetőségének engedélyezésével a Kádár-rendszer úgy döntött, hogy a megtorlások hét véres esztendeje után „áttér” a puha diktaturára. Az ENSZ ennek fejében levette napirendről a „magyar kérdést”, Pestre látogatott az ENSZ főtitkár és májusban százezrek vonultak ki (én magam is) az emberarcúnak mondott Hruscsov főtitkár köszöntésnek-ünneplésnek is kozmetikázható megbámulására. Volt ebben valami történelmi tragikomédia: akkor, akik átélték, mindenesetre fellélegeztek, most már lelkiismeretfurdalás nélkül lehet felejteni. Mint jó néhány börtön-memoárból kitetszik: a szabaduló ötvenhatosokat mind szinte mellbevágta, hogy a társadalom ekkor már mennyire nem akart se hallani, se tudni az ötvenhatos forradalomról: holmi szégyellnivaló buta „hőbörgés”, szó se essék már végre e ballépésről. Most lehetett berendezkedni csendes szélárnyékban, sörre, túróscsuszára, bolgár tengerpartra. A századvégi, a hetvenes években talpig a Trabant jólétébe öltözött Magyarország („aki nem hőbörög és dolgozni akar, az nálunk boldogul”) ekkor született meg, 63 tavaszán.
Gothár mozija persze nem „történelmi film”, ha egyáltalán van ilyesmi. A papa disszidált, a papa börtönből szabadult barátja (akit Őze Lajos játszik, a megvert ember mélyhűtötten eszelős makacsságát éreztetve), ő lesz az új papa, és most már tőle függ, a fiúkat felveszik-e az egyetemre. A mozi Diniről és bátyjáról szól, két gimnazistáról. Dini gyanakszik és nem bízik senkiben, se a régi osztályfőnökben, egy konzervatív, becsületes és talán kicsit szűk látókörű tanárban, sem az újban, bizonyos Lovas tanárnőben. Lovas tanárnő József Attilával, bizalommal és igazmondással varázsolja el a gimnazistákat. Házibulijukra is elmegy, tűri, hogy Malacpofának becézzék, finoman és ravaszul meghódítja a legjobbakat, összebarátkozik a szülőkkel (Ronyecz Mária legmaradandóbb filmszerepe ez.) Dini anyukája viszont felfigyel az őszinteségben fürdő Lovas tanárnő furcsa férjére. Ez utóbbi egy mindig bezárt szobában lakik, s mintha légnyomást kapott volna, tán épp 56-ban. Dühöngő őrült? Győztes, aki szintén vesztett? Ekkor hangzik el a film sokat idézett passzusa: „Te ott vagy, ahol vagy, mozgalomban, vagy ahogy akarod, én meg itt vagyok, ahol vagyok, és sose törődtem veletek! A te férjed ott volt, ahova az én férjeim lőttek ötvenhatban, azt hiszed, hogy nem tudom, hogy tudod, hogy tudom?” Dini anyukája kiabál így, ez azonban a viharos múlt hangja. Nincs harag. Mosolyognak, köszöntik egymást, köcsönös szívességeket tesznek, gazsulálnak oda-vissza. Őszintén hazudnak.
Dinit megcsalja szerelme, a hamvas Szukics Magda. A fiú a húsvéti körmenetkor ilyesféle szavakkal torkolja le azt a bizonyos rég nem látott, idős és jóságosan szigorú hajdani osztályfőnökét: „Tanár úr tévedett: a kúrás nem szentség”. Az öreg tanár tévedett, mások viszont csúnyán hazudnak. Igen, mindenki hazudik, erre figyelmeztet nevelőapja is, Akit, ki hinné, felkértek, hogy fontos gazdasági állást vállaljon valahol. „Ők” kértek? - hüledezik Dini anyukája. „Ők és mi”, de most már nem kell harcolnunk, meg annyira félnünk sem, csak hazudnunk kell – valahogy így szól a titkos és ki nem mondott egyezség. A lecke. És a leckét igyekvő buzgalommal szajkózza most már mindenki, felnőtt és gyerek, hamvas kislány és dörzsölt tanárnő.
Dini unatkozik és viszolyog ettől a világtól, disszidálni, menekülni akar, de ehhez sincs ereje. Csak a szélcsendnek van ereje.
A szélcsendet ábrázoló Megáll az idő képi nyelve – figyelemreméltó paradoxon, de jól jellemzi Gothár Péter és a fiatal Koltai Lajos tehetségét – nyomott, lefojtott, de mintha víz alatt is izzó társadalmat (mindennapokat) ábrázol. A filmnek kevés köze van a dokumentarizmushoz, s igazán semmi a „sültrealizmushoz”. Szélárnyék, igen, de inkább fenyegető félhomály, ahonnan sokminden elő-ólálkodhat, gyilkosok és áldozatok nem véglegesen megbilincselt sereglete.
Dehát a történet, kérdezhetnénk. Kihagytam a lényeget. Ennek a történetnek van egy másik vonulata. A sokféle szelid vagy harsogó hazugsággal egy nagykamasz gimnazista, az egyszer már szándékosan osztályt ismétlő Pierre száll szembe. Botrányt okozva megzavarja az április negyediki ünnepséget és kiugrik az iskola ablakán. A deviáns figura mitikus figurává válik, már létezésével is kérdőre vonva egész környezetét. Ő az egyetlen, akivel nem találkozunk a film 1967 szilveszterén játszódó rövid „zárófejezetében”. E zárlat a magyar film egyik leggroteszkebb, éles és fájdalmas jelenetsora: Pierre kivételével minden hősünk beilleszkedett a sorba, de ebből semmi örömük sem származik. Az ötvenhatos menekült papa hazalátogat. Szukics Magda gyerekkocsit tol és egy zsarnoki férj durva szavait hallgatja, Lovas tanárnő férjhez ment egy vadállatiasan gazember nevelőtanárhoz. Dini ott áll katonaruhában az utcasarkon, és nagy ívben rápisál a házfalra. 1968 következik, hogy még jobban megálljon az idő.
Gothár mozija persze nem „történelmi film”, ha egyáltalán van ilyesmi. A papa disszidált, a papa börtönből szabadult barátja (akit Őze Lajos játszik, a megvert ember mélyhűtötten eszelős makacsságát éreztetve), ő lesz az új papa, és most már tőle függ, a fiúkat felveszik-e az egyetemre. A mozi Diniről és bátyjáról szól, két gimnazistáról. Dini gyanakszik és nem bízik senkiben, se a régi osztályfőnökben, egy konzervatív, becsületes és talán kicsit szűk látókörű tanárban, sem az újban, bizonyos Lovas tanárnőben. Lovas tanárnő József Attilával, bizalommal és igazmondással varázsolja el a gimnazistákat. Házibulijukra is elmegy, tűri, hogy Malacpofának becézzék, finoman és ravaszul meghódítja a legjobbakat, összebarátkozik a szülőkkel (Ronyecz Mária legmaradandóbb filmszerepe ez.) Dini anyukája viszont felfigyel az őszinteségben fürdő Lovas tanárnő furcsa férjére. Ez utóbbi egy mindig bezárt szobában lakik, s mintha légnyomást kapott volna, tán épp 56-ban. Dühöngő őrült? Győztes, aki szintén vesztett? Ekkor hangzik el a film sokat idézett passzusa: „Te ott vagy, ahol vagy, mozgalomban, vagy ahogy akarod, én meg itt vagyok, ahol vagyok, és sose törődtem veletek! A te férjed ott volt, ahova az én férjeim lőttek ötvenhatban, azt hiszed, hogy nem tudom, hogy tudod, hogy tudom?” Dini anyukája kiabál így, ez azonban a viharos múlt hangja. Nincs harag. Mosolyognak, köszöntik egymást, köcsönös szívességeket tesznek, gazsulálnak oda-vissza. Őszintén hazudnak.
Dinit megcsalja szerelme, a hamvas Szukics Magda. A fiú a húsvéti körmenetkor ilyesféle szavakkal torkolja le azt a bizonyos rég nem látott, idős és jóságosan szigorú hajdani osztályfőnökét: „Tanár úr tévedett: a kúrás nem szentség”. Az öreg tanár tévedett, mások viszont csúnyán hazudnak. Igen, mindenki hazudik, erre figyelmeztet nevelőapja is, Akit, ki hinné, felkértek, hogy fontos gazdasági állást vállaljon valahol. „Ők” kértek? - hüledezik Dini anyukája. „Ők és mi”, de most már nem kell harcolnunk, meg annyira félnünk sem, csak hazudnunk kell – valahogy így szól a titkos és ki nem mondott egyezség. A lecke. És a leckét igyekvő buzgalommal szajkózza most már mindenki, felnőtt és gyerek, hamvas kislány és dörzsölt tanárnő.
Dini unatkozik és viszolyog ettől a világtól, disszidálni, menekülni akar, de ehhez sincs ereje. Csak a szélcsendnek van ereje.
A szélcsendet ábrázoló Megáll az idő képi nyelve – figyelemreméltó paradoxon, de jól jellemzi Gothár Péter és a fiatal Koltai Lajos tehetségét – nyomott, lefojtott, de mintha víz alatt is izzó társadalmat (mindennapokat) ábrázol. A filmnek kevés köze van a dokumentarizmushoz, s igazán semmi a „sültrealizmushoz”. Szélárnyék, igen, de inkább fenyegető félhomály, ahonnan sokminden elő-ólálkodhat, gyilkosok és áldozatok nem véglegesen megbilincselt sereglete.
Dehát a történet, kérdezhetnénk. Kihagytam a lényeget. Ennek a történetnek van egy másik vonulata. A sokféle szelid vagy harsogó hazugsággal egy nagykamasz gimnazista, az egyszer már szándékosan osztályt ismétlő Pierre száll szembe. Botrányt okozva megzavarja az április negyediki ünnepséget és kiugrik az iskola ablakán. A deviáns figura mitikus figurává válik, már létezésével is kérdőre vonva egész környezetét. Ő az egyetlen, akivel nem találkozunk a film 1967 szilveszterén játszódó rövid „zárófejezetében”. E zárlat a magyar film egyik leggroteszkebb, éles és fájdalmas jelenetsora: Pierre kivételével minden hősünk beilleszkedett a sorba, de ebből semmi örömük sem származik. Az ötvenhatos menekült papa hazalátogat. Szukics Magda gyerekkocsit tol és egy zsarnoki férj durva szavait hallgatja, Lovas tanárnő férjhez ment egy vadállatiasan gazember nevelőtanárhoz. Dini ott áll katonaruhában az utcasarkon, és nagy ívben rápisál a házfalra. 1968 következik, hogy még jobban megálljon az idő.
