Ház a sziklák alatt
1958
Megszállottak (1961)
Makk Károly
Az ötvenes évek első felének mérnökfigurája állhatott jó oldalon, de persze lehetett megátalkodott kártevő is a munkaverseny-operettekben, valóságos ellenség a szabotázsfilmekben. Ha netán a néző nem ismerte volna föl sanda tekintetéről, akkor abból lehetett tudni, hogy rossz oldalon áll, hogy miféle értékek is tartoznak hozzá.
A negatív mérnök-figura beszélt például egyedül minőségről a mennyiséggel szemben. Ő volt az, aki kisszerű, egyedi megoldásokat támogatott, miközben a pozitív oldalon nagyszabású, és általános tervek fogalmazódtak meg. Ő volt az, aki az ellenőrzést, a vállalkozás szigorú kontrollját erőltette – vagyis kételkedett. Végül ő volt az, aki egyedül volt, esetleg, ködös, gyanús múlttal. A többiek, a jók bezzeg együtt, közösségben, tiszta és biztos (amúgy említésre sem érdemes) osztály-referenciákkal.
A hatvanas évekkel – és ezen belül éppen a Megszállottakkal – a magyar film „termelési történeteiben” minden a feje tetejére áll. Pontosabban helyet cserél jó és rossz oldal, a korábbi kártevőből a film hőse lesz, sőt, egyáltalán „hős” kerül újra a magyar film meséjébe, aki legalábbis a Jávor Pál figurák óta hiányzik. A mérnök-értelmiségi hős, pozitív figuraként is rendelkezik a régi kártevő fontos vonásaival. Mindenekelőtt egyedül van. Előélete titokzatos, a közösséggel – úgyis, mint sokasággal -- szemben bizalmatlan. Szakmai kérdésekben minőség, óvatosság és ellenőrzés barátja. Az intenzív megoldásokat többre becsüli az extenzív megoldásoknál, a helyi és egyedi konstrukciót többre az általánosnál és tömegesnél.
A Megszállottak tehát az új hős, új szemlélet, fordított értékrend úttörő filmje. A fordított receptet a későbbieknél talán kissé szigorúbban is követi: a vízmérnök itt tényleg helyi kutakat kíván fúrni egy igazi országos ügy, a csatornaépítés ügyének rovására, tényleg egyedi megoldást keres a kollektívvel szemben, és mindehhez hangsúlyosan meghasonlott lelkiállapotban, magányosan fog hozzá. Makk Károly tehetségére azonban nem azért van itt igazán szükség, hogy az új termelési hős megszülethessen, és hogy a küldetést kereső értelmiségi tabu-törő, cenzúra-provokáló dramaturgiai sémája formát nyerjen. Ez éppenséggel a magyar film évtized-eleji újjászületése szempontjából nagyon fontos, de egy ilyen új dramaturgia szerint formálódó film is lehetne séma szerint való, lehetne egy új koncepció a régiekhez hasonlóképpen életidegen megvalósulása. Makk remekel abban, hogy az új figurákat élettel töltse meg, mondhatni, ebben valamennyire előre is szalad: a termelési konfliktusba keveredő jó szándékú mérnök, újító stb. figurája még sokáig sokkal inkább papíros-ízű lehet ahhoz képest, amilyen a Megszállottak baráti párosa, Pálos és Szirtes kitűnő alakításában. Ahogy ők évődnek, veszekszenek, provokálják egymást, vallomást tesznek kölcsönösen – ez egy lélekboncoló „férfibarátság” történethez is elegendő muníciót szolgáltat, nem csupán egy új típusú termelési meséhez. Makk egyébként minden mást is kipróbál és bevezet, amit az új dramaturgiai minta majd a követőktől megkíván, és ami egyben a rendező kvalitásait próbáló emberábrázolás. Például nála jelenik meg először a nő kettős szerepben: egyszer, mint a magasabb erkölcsi értékek indikátora: szerető, aki a küzdeni bátor férfit választja, és tükröt tart neki, ha meginog, ha rossz útra téved. Másszor feleség: a mindenkori másik nő a jövendő magyar filmek „kereső értelmiségije” mellett a visszahúzó középszer, a nyájba és egyszersmind a kispolgári privátszféra biztonságába visszacsalogató ugyancsak klasszikus feminin szerep. Makk filmje tett javaslatot arra is, hogy a nyakas mérnökhős mellé homo politicus is kell: az okos kompromisszumok mestere, aki taktikusan harcol, de csak azért, hogy a taktika nélkül való igazi hős ügyét győzelemre vigye. A Megszállottakban ő az állami gazdaság igazgatója, valaki akinek van kapcsolata felfelé, a Központi Bizottság deus-ex-machinaként megoldást hozó tagja felé, vagyis tudja kinél, de azt is hogy kiért kell közbenjárnia. Ebben a filmben még epizódfigura – egy évtizeddel később a tovább finomodó „termelési történetekben” már ő lesz a főszereplő. A Megszállottakkal kapcsolatosan több legenda kering a cenzúra közvetlen beavatkozásról, miszerint a hirtelen és váratlan pozitív fordulatot, a megnyugtató befejezést utólag kényszerítették volna az alkotókra. Akárhogy is történt, ez a bizonyos fél percnyi filmidőt jelentő fordulat -- a „képviselő elvtárs” hirtelen látogatása -- éppen elég groteszk és sokértelműen ábrázolt esemény ahhoz, hogy a film egészéhez szervüljön, akármiféle megrendelésre is készült: a történetet, annak minden fájdalmas állításával együtt, meghagyja teljes hitelességében.
Sokkal inkább tanulságos, ahogy a filmre bizonyos nézői levelekben reagálnak, ahogy elsősorban a „vízügy” felelőseinek félhivatalos állásfoglalásai megszületnek. Ezek ugyanis ma, negyven esztendő távolságából szépen példázzák, hogy a szerzői filmes forradalom első esztendeiben mennyire mást gondolnak egy mozgóképes alkotás céljáról, és birtoklásáról a művészi szabadság lehetőségeit és korlátjait próbálgató filmesek, és a társadalom megnyilatkozó társadalmi hivatalosság, akik pedig még csak nem is feltétlen a kultúrpolitikai hatalmat jelentik, szavuk nem is esik egybe a cenzúráéval, még ha cenzúra után kiáltanak is. Vagyis nem az az érdekes, hogy a „vízügy” kikérte magának a rá nézve kellemetlen történetet, hanem a megszólalók még természetesnek ítélték, hogy egy ilyen film kötelessége a szakmai csoportok pontos, dokumentumszerűen hiteles megjelenítése, és hogy az ilyen cselekmény e szakma érdekképviseletével együtt csiszolandó. Vagyis a film nem egyszerűen műalkotás, hanem felelős társadalmi akció, mely közös gondolkodást, konzultációkat, az illetékesek szakértői bevonását feltételezi. Még évek telnek el, míg ez a társadalmi reflex elhal: mire a filmművész autonómiáját a társadalom megannyi szakmai- korcsoporti-, regionális érdekcsoportja kénytelen-kelletlen tudomásul veszi, és többé egyetlen hivatalos feljelentő levél sem kezdődik a „Miért nem kérdeztek meg először minket…?” szemrehányásával.
A hatvanas évekkel – és ezen belül éppen a Megszállottakkal – a magyar film „termelési történeteiben” minden a feje tetejére áll. Pontosabban helyet cserél jó és rossz oldal, a korábbi kártevőből a film hőse lesz, sőt, egyáltalán „hős” kerül újra a magyar film meséjébe, aki legalábbis a Jávor Pál figurák óta hiányzik. A mérnök-értelmiségi hős, pozitív figuraként is rendelkezik a régi kártevő fontos vonásaival. Mindenekelőtt egyedül van. Előélete titokzatos, a közösséggel – úgyis, mint sokasággal -- szemben bizalmatlan. Szakmai kérdésekben minőség, óvatosság és ellenőrzés barátja. Az intenzív megoldásokat többre becsüli az extenzív megoldásoknál, a helyi és egyedi konstrukciót többre az általánosnál és tömegesnél.
A Megszállottak tehát az új hős, új szemlélet, fordított értékrend úttörő filmje. A fordított receptet a későbbieknél talán kissé szigorúbban is követi: a vízmérnök itt tényleg helyi kutakat kíván fúrni egy igazi országos ügy, a csatornaépítés ügyének rovására, tényleg egyedi megoldást keres a kollektívvel szemben, és mindehhez hangsúlyosan meghasonlott lelkiállapotban, magányosan fog hozzá. Makk Károly tehetségére azonban nem azért van itt igazán szükség, hogy az új termelési hős megszülethessen, és hogy a küldetést kereső értelmiségi tabu-törő, cenzúra-provokáló dramaturgiai sémája formát nyerjen. Ez éppenséggel a magyar film évtized-eleji újjászületése szempontjából nagyon fontos, de egy ilyen új dramaturgia szerint formálódó film is lehetne séma szerint való, lehetne egy új koncepció a régiekhez hasonlóképpen életidegen megvalósulása. Makk remekel abban, hogy az új figurákat élettel töltse meg, mondhatni, ebben valamennyire előre is szalad: a termelési konfliktusba keveredő jó szándékú mérnök, újító stb. figurája még sokáig sokkal inkább papíros-ízű lehet ahhoz képest, amilyen a Megszállottak baráti párosa, Pálos és Szirtes kitűnő alakításában. Ahogy ők évődnek, veszekszenek, provokálják egymást, vallomást tesznek kölcsönösen – ez egy lélekboncoló „férfibarátság” történethez is elegendő muníciót szolgáltat, nem csupán egy új típusú termelési meséhez. Makk egyébként minden mást is kipróbál és bevezet, amit az új dramaturgiai minta majd a követőktől megkíván, és ami egyben a rendező kvalitásait próbáló emberábrázolás. Például nála jelenik meg először a nő kettős szerepben: egyszer, mint a magasabb erkölcsi értékek indikátora: szerető, aki a küzdeni bátor férfit választja, és tükröt tart neki, ha meginog, ha rossz útra téved. Másszor feleség: a mindenkori másik nő a jövendő magyar filmek „kereső értelmiségije” mellett a visszahúzó középszer, a nyájba és egyszersmind a kispolgári privátszféra biztonságába visszacsalogató ugyancsak klasszikus feminin szerep. Makk filmje tett javaslatot arra is, hogy a nyakas mérnökhős mellé homo politicus is kell: az okos kompromisszumok mestere, aki taktikusan harcol, de csak azért, hogy a taktika nélkül való igazi hős ügyét győzelemre vigye. A Megszállottakban ő az állami gazdaság igazgatója, valaki akinek van kapcsolata felfelé, a Központi Bizottság deus-ex-machinaként megoldást hozó tagja felé, vagyis tudja kinél, de azt is hogy kiért kell közbenjárnia. Ebben a filmben még epizódfigura – egy évtizeddel később a tovább finomodó „termelési történetekben” már ő lesz a főszereplő. A Megszállottakkal kapcsolatosan több legenda kering a cenzúra közvetlen beavatkozásról, miszerint a hirtelen és váratlan pozitív fordulatot, a megnyugtató befejezést utólag kényszerítették volna az alkotókra. Akárhogy is történt, ez a bizonyos fél percnyi filmidőt jelentő fordulat -- a „képviselő elvtárs” hirtelen látogatása -- éppen elég groteszk és sokértelműen ábrázolt esemény ahhoz, hogy a film egészéhez szervüljön, akármiféle megrendelésre is készült: a történetet, annak minden fájdalmas állításával együtt, meghagyja teljes hitelességében.
Sokkal inkább tanulságos, ahogy a filmre bizonyos nézői levelekben reagálnak, ahogy elsősorban a „vízügy” felelőseinek félhivatalos állásfoglalásai megszületnek. Ezek ugyanis ma, negyven esztendő távolságából szépen példázzák, hogy a szerzői filmes forradalom első esztendeiben mennyire mást gondolnak egy mozgóképes alkotás céljáról, és birtoklásáról a művészi szabadság lehetőségeit és korlátjait próbálgató filmesek, és a társadalom megnyilatkozó társadalmi hivatalosság, akik pedig még csak nem is feltétlen a kultúrpolitikai hatalmat jelentik, szavuk nem is esik egybe a cenzúráéval, még ha cenzúra után kiáltanak is. Vagyis nem az az érdekes, hogy a „vízügy” kikérte magának a rá nézve kellemetlen történetet, hanem a megszólalók még természetesnek ítélték, hogy egy ilyen film kötelessége a szakmai csoportok pontos, dokumentumszerűen hiteles megjelenítése, és hogy az ilyen cselekmény e szakma érdekképviseletével együtt csiszolandó. Vagyis a film nem egyszerűen műalkotás, hanem felelős társadalmi akció, mely közös gondolkodást, konzultációkat, az illetékesek szakértői bevonását feltételezi. Még évek telnek el, míg ez a társadalmi reflex elhal: mire a filmművész autonómiáját a társadalom megannyi szakmai- korcsoporti-, regionális érdekcsoportja kénytelen-kelletlen tudomásul veszi, és többé egyetlen hivatalos feljelentő levél sem kezdődik a „Miért nem kérdeztek meg először minket…?” szemrehányásával.
