Mephisto (1981)
Szabó István
A magyar filmművészet fölemelkedését részben a magyar irodalomnak köszönheti. A Hideg napok, a Húsz óra, a Szerelem, a Szindbád a két múzsa kapcsolatának fontos bizonyítékai. Rendezőink néha a külföldi literatura forrásaiból is merítettek. A leghíresebb példa Szabó István nemzetközi hírű alkotása, a Mephisto, melynek egy német regény, Klaus Mann prózája volt az ihletője.
Természetesen nem hagyományos megfilmesítésről van szó, hanem szuverén műfajváltásról, mint azt Dobai Péter, a forgatókönyv társszerzője hangsúlyozta. Az ábrázolás optikája szintén más. Hendrik Höfgent a könyv megvetéssel és gúnnyal jeleníti meg, a mozgóképi változat színésze árnyaltabb, bonyolultabb figura. Gazdagabb a vásznon a társadalmi-politikai háttér is. A problematika azonban érintetlen maradt, a dráma a Művész és a Hatalom viszonyáról, a színész erkölcsi felelősségéről, az érvényesülés kockázatáról mond kemény ítéletet egyébként mozgalmas cselekménymozzanatokban. Mindezt úgy, hogy Szabó hű marad konstans témavilágához és gondolati konklúzióihoz. Ő maga így határozta meg vezérszólamát: „a biztonságérzetért való mindennapi harc” motiválja a hősök viselkedését, az Álmodozások kora, az Apa, a Szerelmesfilm, a Tűzoltó utca 25., a Budapesti mesék, a Bizalom ilyen értelemben egyenesági rokonai, igazi előzményei a Mephistónak.
Tanulságos karriertörténet állomásai elevenednek meg a kor lázait és feszültségeit rendkívül hatásos jelenetekben felidéző sorstragédiában. (A modell - mint köztudott – Gustav Gründgens volt, a náci kor tehetséges, jellemét tekintve azonban ellentmondásos figurája: egy hivatásos hazardírozó, a siker megszállottja, akit nem menthetünk fel csupán azért, mert voltak tisztességes gesztusai is.) Hendrik Höfgen baloldali színpadokon érik nagy jellemábrázolóvá, majd a nemzeti-szocialista rezsim használja fel tehetségét és alkalmazkodó készségét. Faustként köt egyezséget a Gonosszal, s mikor felismeri, mit tett, már késő. Hiába próbál védekezni az olimpiai stadionban, hogy ő „csak egy színész”, a folyamat visszafordíthatatlan. Nincs visszaút. A megalkuvás következményei elháríthatatlanok.
A Mephisto nagy műgonddal és kiváló arányérzékkel szerkesztett film, számos erénye ragadtatta elismerésre a bírálókat. Közel két és fél évtized elteltével is szuggesztív a korrajz és az atmoszféra, áradó a hangulati gazdagság, kiegyensúlyozott a közreműködők teljesítményének a színvonala (említést érdemel az állandó társ, Koltai Lajos bravúros fényképezése, Tamássy Zdenkó érzelemgazdag zenéje, valamint a színészek játéka). Klaus Maria Brandauer mély átéléssel állítja elénk a zseniális szerepjátszót, a győztes vesztest, az önámítás bajnokát.
A film megkapta a legjobb külföldi alkotásnak járó Oscar-díjat s bejárta az egész világot. Ám – ahogy mondani szokás – nem ezért kell becsülnünk, hanem maradandó értékei miatt. Az elismerés jó dolog ugyan, de ne tévesszük szem elől: nem a kitüntetés ad rangot a műnek és a művésznek, hanem a mű és a művész a kitüntetésnek.
Tanulságos karriertörténet állomásai elevenednek meg a kor lázait és feszültségeit rendkívül hatásos jelenetekben felidéző sorstragédiában. (A modell - mint köztudott – Gustav Gründgens volt, a náci kor tehetséges, jellemét tekintve azonban ellentmondásos figurája: egy hivatásos hazardírozó, a siker megszállottja, akit nem menthetünk fel csupán azért, mert voltak tisztességes gesztusai is.) Hendrik Höfgen baloldali színpadokon érik nagy jellemábrázolóvá, majd a nemzeti-szocialista rezsim használja fel tehetségét és alkalmazkodó készségét. Faustként köt egyezséget a Gonosszal, s mikor felismeri, mit tett, már késő. Hiába próbál védekezni az olimpiai stadionban, hogy ő „csak egy színész”, a folyamat visszafordíthatatlan. Nincs visszaút. A megalkuvás következményei elháríthatatlanok.
A Mephisto nagy műgonddal és kiváló arányérzékkel szerkesztett film, számos erénye ragadtatta elismerésre a bírálókat. Közel két és fél évtized elteltével is szuggesztív a korrajz és az atmoszféra, áradó a hangulati gazdagság, kiegyensúlyozott a közreműködők teljesítményének a színvonala (említést érdemel az állandó társ, Koltai Lajos bravúros fényképezése, Tamássy Zdenkó érzelemgazdag zenéje, valamint a színészek játéka). Klaus Maria Brandauer mély átéléssel állítja elénk a zseniális szerepjátszót, a győztes vesztest, az önámítás bajnokát.
A film megkapta a legjobb külföldi alkotásnak járó Oscar-díjat s bejárta az egész világot. Ám – ahogy mondani szokás – nem ezért kell becsülnünk, hanem maradandó értékei miatt. Az elismerés jó dolog ugyan, de ne tévesszük szem elől: nem a kitüntetés ad rangot a műnek és a művésznek, hanem a mű és a művész a kitüntetésnek.
