Simon Menyhért születése (1954)
Várkonyi Zoltán
Az ötvenes évek filmtörténeti szempontból sötét négy esztendejének (1950-től 1953-ig) egyik Magyarországon sem hiányzó mozgóképes kvázi-műfaja a szabotázsfilm. A gyengécske történetek szóltak mindenekelőtt a reakció mesterkedése során megvalósuló bűnesetről, általában kártétellel emberéletben és anyagi javakban, azután az emberi – paraszt, munkás értelmiségi – szolidaritásról, mely menti, aki és ami menthető, mely éberen készül az ellenség következő támadására, mely példát ad, meggyőz és jó útra terel csüggedőt és tévelygőt, és persze leplezi a bűnöst.
Már ezen a dicstelen szűk félévtizedes korszakon belül is figyelni lehet bizonyos tisztulást és fejlődést: eleinte magára a szabotázsra – kártételre, és nyomozásra kerül a dramaturgiai hangsúly: a születő opusz ilyenkor különösképpen hazug és érdektelen, később egyre nagyobb teret lel a szabotázs katalizálta közösségi összegfogás, benne néha valószerűnek ható emberi viszonyokkal: ettől az eleve hamis filmfajta máris valamivel nézhetőbb.
Az ötvenhármas esztendő – Sztálin halála - után a szabotázs-műfaj nem tűnik el nyomtalanul, kerete megmarad, viszont benne a tartalom gyökeresen megváltozik. A szabotázsfilm átalakul „szocialista katasztrófafilmmé”. Természetesen nem nagy költségvetésű vízözön- és földrengés-szimulációkra, hollywoodi léptékű pánikra, világveszélyre és szupersztár-megmentőkre kell gondolnunk. Éppen csak arról van szó, hogy az ellenség szándékos kártételének történeteit, annak nyilvánvaló hiteltelenségével fölváltja a természet, a véletlen okozta kártétel, annak természetes hitelességével. Amennyiben a természet feladata a szocialista tanulságoktól mentes évezredes narratívákban sem más, mint hogy az embert próbatétel elé állítsa, és az emberi összefogást kikényszerítse.
A Simon Menyhért születése a szabotázsfilm árnyékán éppen hogy csak túllépő „szocialista katasztrófafilm” szép és sikeres példája. Várkonyi mozidarabjának párja is született, szinte vele egy időben: ez volt Fábri Zoltán Életjele. Közülük a Simon Menyhért a jobb, még ha az Életjel – a bányaszerencsétlenség katasztrófatörténete – néhány izgalmas filmes megoldást kínál is - Fábri igazi tehetségének első jelzéseit – azért az Életjel mégiscsak egy a sematizmuson alig túllépő forgatókönyv szerint építkezik, míg a Simon Menyhért mögött Déri Tibor szép novellája áll, általános humanista értékekkel. A jó irodalom adaptációjában Várkonyi Zoltán is otthonosabban mozog, mintha önálló forgatókönyvből dolgozna. Ezért azután a Simon Menyhért születése valóban irodalmat illusztrál, de ezúttal – kivételként erősítve a szabályt – éppen ettől jó. A szabotázs helyett hószakadás van, a tudatos aknamunkát folytató ellenség helyett legfeljebb az osztálygyökereinek megfelelően a lelkesedni rest „Polgár doktor” szerepel, és persze az elmaradhatatlan bürokrata, aki a lovak lábát félti, miközben az öntudatos közösség éppen életet ment. Ami a filmben érték, az persze nem csupán az, ami már nincs benne, amin a „szocialista katasztrófafilm” a szabotázsfilmhez képest már túl van. Értékelendő a filmben annak a folyamatnak igényes, finoman pszichologizáló ábrázolása, ahogy a közösség valóban öntudatra ébred. És értékelendő az is, hogy ez az öntudat most már nem szól örök időkre, nem azonos a szocialista megvilágosodással, éppen csak egy anya és egy születendő gyermek életét megmentő ideiglenes összefogás, konkrét, egyszeri, de ettől még pátosszal ábrázolható. A Simon Menyhért születése a hazai filmtörténet első valóságosnak tűnő párttitkárát kínálja, és valószínűleg hosszú ideig az utolsót is, aki rokonszenves, de hús-vér emberként látja el azt a közöség-formáló és nevelő feladatot, amit persze mégiscsak a kötelező séma és a film mögötti propaganda jelöl ki a számára. Akárhogy is: a szájába adott természetes mondatok, és hozzá Pécsi Sándor nagyszerű alakítása elég ahhoz, hogy ez a figura tényleg az anyamentő akció és egyben a cselekmény hiteles kulcsszereplője lehessen.
Mindehhez jön még a Mátra, a havas táj, a hegyi emberek és állatok költői fényképezése. Ha más nem, csak annyi, hogy Várkonyi nem fél erre a szépségre képsorokat pazarolni, hogy a hegyi emberek valódi életébe is bepillantást kaphatunk, miközben az életmentés cselekményében igazi feszültség növekszik – jelzi hogy -- hiába az alig meghaladott szabotázs-séma, hiába a propaganda szándékú célzások és motívumok - a magyar film mégiscsak új korszakba lépett.
Az ötvenhármas esztendő – Sztálin halála - után a szabotázs-műfaj nem tűnik el nyomtalanul, kerete megmarad, viszont benne a tartalom gyökeresen megváltozik. A szabotázsfilm átalakul „szocialista katasztrófafilmmé”. Természetesen nem nagy költségvetésű vízözön- és földrengés-szimulációkra, hollywoodi léptékű pánikra, világveszélyre és szupersztár-megmentőkre kell gondolnunk. Éppen csak arról van szó, hogy az ellenség szándékos kártételének történeteit, annak nyilvánvaló hiteltelenségével fölváltja a természet, a véletlen okozta kártétel, annak természetes hitelességével. Amennyiben a természet feladata a szocialista tanulságoktól mentes évezredes narratívákban sem más, mint hogy az embert próbatétel elé állítsa, és az emberi összefogást kikényszerítse.
A Simon Menyhért születése a szabotázsfilm árnyékán éppen hogy csak túllépő „szocialista katasztrófafilm” szép és sikeres példája. Várkonyi mozidarabjának párja is született, szinte vele egy időben: ez volt Fábri Zoltán Életjele. Közülük a Simon Menyhért a jobb, még ha az Életjel – a bányaszerencsétlenség katasztrófatörténete – néhány izgalmas filmes megoldást kínál is - Fábri igazi tehetségének első jelzéseit – azért az Életjel mégiscsak egy a sematizmuson alig túllépő forgatókönyv szerint építkezik, míg a Simon Menyhért mögött Déri Tibor szép novellája áll, általános humanista értékekkel. A jó irodalom adaptációjában Várkonyi Zoltán is otthonosabban mozog, mintha önálló forgatókönyvből dolgozna. Ezért azután a Simon Menyhért születése valóban irodalmat illusztrál, de ezúttal – kivételként erősítve a szabályt – éppen ettől jó. A szabotázs helyett hószakadás van, a tudatos aknamunkát folytató ellenség helyett legfeljebb az osztálygyökereinek megfelelően a lelkesedni rest „Polgár doktor” szerepel, és persze az elmaradhatatlan bürokrata, aki a lovak lábát félti, miközben az öntudatos közösség éppen életet ment. Ami a filmben érték, az persze nem csupán az, ami már nincs benne, amin a „szocialista katasztrófafilm” a szabotázsfilmhez képest már túl van. Értékelendő a filmben annak a folyamatnak igényes, finoman pszichologizáló ábrázolása, ahogy a közösség valóban öntudatra ébred. És értékelendő az is, hogy ez az öntudat most már nem szól örök időkre, nem azonos a szocialista megvilágosodással, éppen csak egy anya és egy születendő gyermek életét megmentő ideiglenes összefogás, konkrét, egyszeri, de ettől még pátosszal ábrázolható. A Simon Menyhért születése a hazai filmtörténet első valóságosnak tűnő párttitkárát kínálja, és valószínűleg hosszú ideig az utolsót is, aki rokonszenves, de hús-vér emberként látja el azt a közöség-formáló és nevelő feladatot, amit persze mégiscsak a kötelező séma és a film mögötti propaganda jelöl ki a számára. Akárhogy is: a szájába adott természetes mondatok, és hozzá Pécsi Sándor nagyszerű alakítása elég ahhoz, hogy ez a figura tényleg az anyamentő akció és egyben a cselekmény hiteles kulcsszereplője lehessen.
Mindehhez jön még a Mátra, a havas táj, a hegyi emberek és állatok költői fényképezése. Ha más nem, csak annyi, hogy Várkonyi nem fél erre a szépségre képsorokat pazarolni, hogy a hegyi emberek valódi életébe is bepillantást kaphatunk, miközben az életmentés cselekményében igazi feszültség növekszik – jelzi hogy -- hiába az alig meghaladott szabotázs-séma, hiába a propaganda szándékú célzások és motívumok - a magyar film mégiscsak új korszakba lépett.