sex hikaye

Szevasz, Vera (1967)

Herskó János

2006. szeptember 29. - filmhu
„Legalább kijön az egyéniségem!” – mondja a kisfiú a fodrásznak, miután az kopaszra nyírta fejét, s előbukkantak elálló fülei. A vidám felütés egyszerre teremti meg az uralkodó hangulatot és határozza meg játékos formában a főtémát a Szevasz Vera című filmben, ami végeredményben mi másról is szólhatna, elvégre a hatvanas évek közepén-végén járunk, mint az egyéni felelősségről és a társadalom érdekében végzett, ámde – szemben az átkos ötvenes évekkel – szigorúan személyes döntéseken alapuló cselekvésről.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
Herskó János 1967-es filmje ezt a korban igen aktuális problémát egy egyetemista lány néhány viharosan gyors napjának történetébe ágyazta, így csak néha lóg ki a lóláb, hogy miről is kíván szólni az akkor már a Párbeszéd részletezően hosszú történelmi sorsanalízisével magának jelentős tekintélyt kivívott, középgenerációhoz tartozó rendező. Amúgy a lóláb helyzete és mérete cseppet sem mellékes a film(ek) mai befogadása szempontjából: az 1948 utáni magyar filmtörténet jelentős részében a „mondanivaló”, az ideológiai teher agyonnyomja a történetet, a film érzéki oldalát (nota bene: a Párbeszéd is a moralizáló-politizáló dialógusoktól szenved), hogy a mai néző számára inkább a kor viseletét és ideológiai kérdéseit rögzítő dokumentumfilmként funkcionál semmint játékfilmként. A Szevasz Verával nem ez a helyzet: Herskó műve még ma is lendületes, humoros és érzéki ifjúsági filmnek számít, amiből nem hiányzik a műfaj két alapeleme, a kaland és a szerelem.

A film címszereplője – a szeretkezni vágyó, ámde hoppon maradó szerelmével űzött viaskodás után - balatoni építőtáborba utazik, ahol hamar összetűzésbe keveredik a tekintélyelvű vezetési elveket valló táborparancsnokkal, míg felnőttekhez méltó egyezségre jut a barackszedést illetően a termelőszövetkezet agilis vezetőjével. A két vezetőtípus – a doktriner, felelősséget elhárító illetve a felelősséget magára vállalva cselekvő, akinek mintáját a Megszállottak (1961) alkotta meg – eszmei küzdelme a romlatlan, az ötvenes évek mocskából kimaradt, az emberarcú szocializmus reménységét jelentő fiatalság megnyeréséért a reformok, az új gazdasági mechanizmus életbelépésének reményteljes időszakában a tézisfilmek visszatérő motívuma (Falak, Kitörés). Vera azonban nem reflektál a helyzetére – szemben a magyar film értelmiségi hőseivel -, hanem fejest ugrik az életbe: megállapodik a téeszvezetővel, rábeszéli a lányokat a barackszedésre, elszökik a kórházból, ahová kificamodott karja miatt került, hazakísér egy idős, rákos asszonyt lánya esküvőjére és ápolónőnek álcázva magát injekciót ad az élete utolsó boldog óráit megélő örömanyának, szerelmi kalandba keveredik egy zenésszel, majd hirtelen elhatározással meglátogatja filmes gyakorlaton levő szerelmét a Balaton túlsó partján. A kor beszélgetős filmjeihez képest (ismét az 1968-ban bemutatott Falakat érdemes példaként idézni) rengeteg eseményt, akciót zsúfol Herskó a pár napos időkeretbe, s bár a Verát körbevevő figurák szívesen moralizálnak a múltat felelevenítve (a kommunista diktatúra által felemelt egyszerű parasztasszony tragikus sorsa példaértékű), töprengenek el a jelen gondjain és folytatnak teoretikus vitákat a filmkészítés módszeréről, a film abszolút főhőse nem bonyolódik bele a reflexiókba, hanem a többiek gondolatait, sorsát mintegy átszűrve magán: cselekszik.

Herskó újszerű stílust keres az újszerű történetelmondáshoz: a francia új hullám Magyarországon addig még nem eléggé kiaknázott módszerét, a cinéma verité-t honosítja meg a mindig megújulni kész rendező. Az improvizatorikusnak tűnő, lendületes elbeszélés, a Jean Seberg-frizurás amatőr főszereplőnő (Neményi Mária) sallangmentes játéka és a szereplők sarkában loholó kamera Jacques Rozier Adieu Philippine című bohém nyári utazós filmjéhez teszi hasonlóvá a Szevasz Verát.

A nagyjátékfilmben 1967-ben debütáló Zsombolyai János (Nyár a hegyen, Bohóc a falon) többnyire természetes fények mellett, kézből készített felvételei a népi kultúra és a modern művészet szintézisére törekvő, archaizáló, artisztikus képalkotás után és mellett egy új, dinamikus képi esztétika jelentkezését hirdették. A korszak másik esztétizáló természetű eljárása, az időfelbontásos narráció és a gyorsmontázs helyett Herskó a szereplőket hosszan lekövető beállításokra és a belső montázs elvére épített, így a vágásnak kevésbé értelmező, mint inkább ritmusteremtő szerep jut: az olasz autósok burleszkes jelenetének korai Godard-ra emlékeztető játékos vágásai, a lakodalom fokozódó tempójú nagyjelenete a pályáját szintén akkor kezdő vágó, Kármentő Éva ízlését dicséri. A lagzi jelenetének vágását nehezítette, hogy a dokumentumfilmes és fikciós módszer akkoriban újszerűnek számító vegyítésével készült, amelyben az igazi lakodalom rögzítése után másnap a film fiktív szereplőivel együtt rekonstruálták a cselekményhez tartozó történéseket. A dokumentumfilmből átemelt cinéma vérité módszer reflexiója is rögvest lezajlik a filmben: Herskó akkori filmrendező-osztályának tagjai (Grunwalsky Ferenc, Böszörményi Géza, Csányi Miklós, Szomjas György) a balatoni utazókkal riportokat forgatnak, melyekkel kapcsolatban azonnal együtt jár a kétely: vajon a megszólalók agyába tényleg beleláthat-e a kamera, belehallgathat-e a mikrofon?

A magyar film trendjein folyton kívülálló, hol lemaradó, hol azokat előrevetítő Herskó ezúttal módszerében, stílusában, a szabad mozgás vizuális-érzéki élményével és a film oldott hangvételével egy-két évvel megelőzi korát, miközben megmarad a 60-as évek moralizáló, személyes felelősséget kutató kérdésfelvetése mellett. A balatoni kalandokat keretező családi pillanatképekben a gyermek szemszöge azonban megelőlegez - ha nem is valósít meg - egy másfajta, játékosabb, elevenebb filmformát, amiben relativizálódnak a felnőttek súlyos, társadalmi, történelmi eredetű gondjai. A Gyerekbetegségek által elkezdett szürreális-burleszkes irányzat folytatására azonban még egészen a Régi idők focijáig várni kell. De ezt már nem várja meg Herskó, aki egy újabb elképesztő rohanás, az N. N. a halál angyala (1970) után emigrál Magyarországról és egyúttal a filmrendezők exkluzív klubjából.
 
Szerző: Stőhr Lóránt





Rendező Szabó István
Szereplők Karin Boyd (Juliette Martens)
Krystyna Janda (Barbara Brukner)
Klaus Maria Brandauer (Hendrik Höfgen)
Rolf Hoppe (Tábornagy)
Cserhalmi György (Hans Miklas)

nka emblema 2012