Tűzoltó utca 25. (1973)
Szabó István
Ki gondolná, hogy Szabó István sorrendben negyedik nagyjátékfilmjéhez Mándy Ivánnal hetekig régi filmhíradókat nézegetett. A régi hazug mozihíradók egyébként Szabó egész generációjának - a BBS első alapító nemzedékének - meghatározó kollektív mozgóképi élményei. Sokakat sokmindenre ihlettek, Szabót a Tűzoltó utca 25. -ben sajátos módon arra, hogy történelmi traumáink hatását, nyomait a kollektív tudattalanban keresse.
Egy pesti bérház - mint a történelem hajója, vagy inkább lélekvesztője. A Tűzoltó utca 25. „főszereplője” egy lebontásra ítélt ferencvárosi ház, s benne sok-sok álmodó: Mária, a jövőbelátás képességével megvert szép zsidó polgárlány, aki vonakodik férjhezmenni, Emmácska, a migrénes pékné, aki - amikor kellett - üldözötteket bújtatott a padláson, Júlia, akit a fiatal fiúk szeretnek, Kis Irma, aki hajszálra oly szép, mint volt mamája, Nagy Irma, az öreg órás, aki mellől lányai Amerikába disszidáltak, s aki bánatában mindent a szájába töm, a Don kanyart megjárt postás, a kohásszá deklasszált gróf, és a Bálint András által alakított Andris - az Álmodozások kora, az Apa, a Szerelmes film fiatal értelmiségije -, aki már nem szeretné tovább álmodni a Tűzoltó utcaiak nehéz, fejfájós álmait. Mert a pesti bárházlakók behívóparancsokról, disszidálásról, nagy orosz télről, nagyszekrényekben turkáló karszalagosokról, vörösöket kereső antant katonákról, meg zászlórúdba tett mindig új zászlókról álmodnak. „Egy egyszerű napot! Egyetlen hosszú álomtalan éjszakát!” - sóhajt fel ágyán a történelem viszontagságaitól kimerült Gaskóyné. „Csak végre ne történne semmi!” - monologizál a gettóból visszatért szép Mária.
A Tűzoltó utca 25. egyetlen mozgóképi kórusmű, melyben a lakók szomszédjuk álmait is értik, folytatják - s mint Bunuel öregkori filmjében (A burzsoázia diszkrét bája) egymást is álmodják. S miként Bunuel, mindehhez itt Szabó István sem használ aláfestő zenét, nyilván mert maga a film - sajátos rend szerint szerveződő képi ismétléseivel, kontrapunktjaival - erőteljesen zenei szerkezetű. A sorsok és arcok úgy válnak ki a lakók álomkórusából, mint nagyzenekari műben az önálló hangszerszólók. S a rendező filmről filmre épülő visszatérő témái, motívumai a Tűzoltó utcában is tovább variálódnak, gazdagszanak.
A sok, meg az egy például. (Az ők és a mi hamis igazságtevésre kényszerítő alternatívája helyett.) A házmesterné a vészkorszakban üldöző, békeidőben segít kivasalni az üldözött fehérneműit. Tragédiáinkat mindig mások, a „többiek” okozzák, de valamiképp a vigasznak, a megbocsájtásnak is a „többiek” a forrásai.
Aztán az apák... Odamaradtak az orosz hómezőkön, belepusztultak a munkaszolgálatba, a partizánharcba, vagy csak úgy, mikor már mindennek vége lett, megállt a szívük. Mint az Apa című filmben megidézett apának. Aki itt most Mária orvosférje, s halálos ágyán átkozódva fekszik a szomszédok gyűrűjében, hogy „pont most, épp most jön az ostoba vég!” Szabó generációja szinte apák nélkül nőtt fel. (“Édesapám, aki mindenütt ott van, csak itt nincs.” - ahogyan Esterházy írja.) Tán ezért fontosabbak, kidolgozottabbak a Tűzoltó utcában az asszonyalakok.
Aztán a tárgyak: karórák, állóórák, bőrkabátok, füles fotelek, tonettszékek..„Tárgyaink az érzelem jegyzetfüzetei” - mondja a rendező. Ebédlőgarnitúrák, szerelmeslevelek, családi fényképek. Bőröndök, amikbe kitelepítéskor mindennek el kellene férnie. Hintaszékek, varrógépek, 1944-ben a szomszédba vándorolnak, államosításkor be kell őket szolgáltani, békeidőben megveszi az ószeres. Szabó filmjeinek sajátos bensőségessége, hűség-erkölcse a tárgyakban sűrűsödik, mert a Tűzoltó utcában az örök „átmeneti idők” - ahogyan a kitelepített gróf nevezi a harmincas, negyvenes, ötvenes éveket -, újra és újra eltépik a ház lakóit tárgyaiktól, dolgaiktól, az „érzelem jegyzetfüzeteit” mindig összefirkálja valaki. A Tűzoltó utca lakói a kamerának panaszkodnak emiatt. Tán senki sem tud a magyar filmművészetben olyan közel hajolni az emberekhez, mint Szabó István. S ennek az intim közelségnek egyik legjellemzőbb filmnyelvi eszköze a kamerába nézés, itt: a kamerához panaszkodás.
De az is, ahogyan a létezés bornírt csodafolyamában a jelentéktelen mikroesemények és a történelemi rangú pillanatok újra és újra összetalálkoznak. („Hol a hegedűm? Hová tettétek már megint a hegedűmet?!” - kérdi idegesen a frontra induló Öcsi.) Szabó alkotói „boncasztalán” ez a „varrógép” és az „esernyő”. Ez a Tűzoltó utca 25. szürrealizmusának sajátja.
“De mégse álom, mégse szürrealizmus, hanem az álmokba költözött valóság...” - írja az órás mestert alakító Zelk Zoltán a film bemutatóján. Valóban, mindez velünk történt? A Don kanyar, a sárga csillag, az ostrom, az “egy a jelszónk” szörnyűsége? A lélek és a gesztusok őrzik a nyomait, a tudat igyekszik felejteni. Szabó álomtechnikája Felliniére emlékeztet, valamint az újhullámra, főként Resnais-re. A Tűzoltó utca téridő építménye ugyanolyan elomló, szétfeslő mint a Mariendbadé. Sára Sándor kamerája olykor egyetlen körfahrttal egybefog múltat, és jelent. De ma újranézve a kelet-európai túlélő tudat(talan) ábrázolásának Tűzoltó utcai szürrealizmusa számunkra sokkal fájóbb, érzelemgazdagabb, kontextusa tágasabb, s lélektani realitása erősebb, mint Resnais szerelmes emléklabirintusáé.
Talán mert az álmodó újraéli a traumákat, s ezáltal megbékél velük. A Tűzoltó utca 25. történelemszemléletében nem válik ketté a világ ők-re és mi-re, áldozatokra és bűnösökre. Harminc évvel ezelőtt apái rettenetes múltját Szabó István filmje nem felkavarni, hanem - sajátos pszichoterápiával - épp feloldani szerette volna. S ez ma megint fontos.
A Tűzoltó utca 25. egyetlen mozgóképi kórusmű, melyben a lakók szomszédjuk álmait is értik, folytatják - s mint Bunuel öregkori filmjében (A burzsoázia diszkrét bája) egymást is álmodják. S miként Bunuel, mindehhez itt Szabó István sem használ aláfestő zenét, nyilván mert maga a film - sajátos rend szerint szerveződő képi ismétléseivel, kontrapunktjaival - erőteljesen zenei szerkezetű. A sorsok és arcok úgy válnak ki a lakók álomkórusából, mint nagyzenekari műben az önálló hangszerszólók. S a rendező filmről filmre épülő visszatérő témái, motívumai a Tűzoltó utcában is tovább variálódnak, gazdagszanak.
A sok, meg az egy például. (Az ők és a mi hamis igazságtevésre kényszerítő alternatívája helyett.) A házmesterné a vészkorszakban üldöző, békeidőben segít kivasalni az üldözött fehérneműit. Tragédiáinkat mindig mások, a „többiek” okozzák, de valamiképp a vigasznak, a megbocsájtásnak is a „többiek” a forrásai.
Aztán az apák... Odamaradtak az orosz hómezőkön, belepusztultak a munkaszolgálatba, a partizánharcba, vagy csak úgy, mikor már mindennek vége lett, megállt a szívük. Mint az Apa című filmben megidézett apának. Aki itt most Mária orvosférje, s halálos ágyán átkozódva fekszik a szomszédok gyűrűjében, hogy „pont most, épp most jön az ostoba vég!” Szabó generációja szinte apák nélkül nőtt fel. (“Édesapám, aki mindenütt ott van, csak itt nincs.” - ahogyan Esterházy írja.) Tán ezért fontosabbak, kidolgozottabbak a Tűzoltó utcában az asszonyalakok.
Aztán a tárgyak: karórák, állóórák, bőrkabátok, füles fotelek, tonettszékek..„Tárgyaink az érzelem jegyzetfüzetei” - mondja a rendező. Ebédlőgarnitúrák, szerelmeslevelek, családi fényképek. Bőröndök, amikbe kitelepítéskor mindennek el kellene férnie. Hintaszékek, varrógépek, 1944-ben a szomszédba vándorolnak, államosításkor be kell őket szolgáltani, békeidőben megveszi az ószeres. Szabó filmjeinek sajátos bensőségessége, hűség-erkölcse a tárgyakban sűrűsödik, mert a Tűzoltó utcában az örök „átmeneti idők” - ahogyan a kitelepített gróf nevezi a harmincas, negyvenes, ötvenes éveket -, újra és újra eltépik a ház lakóit tárgyaiktól, dolgaiktól, az „érzelem jegyzetfüzeteit” mindig összefirkálja valaki. A Tűzoltó utca lakói a kamerának panaszkodnak emiatt. Tán senki sem tud a magyar filmművészetben olyan közel hajolni az emberekhez, mint Szabó István. S ennek az intim közelségnek egyik legjellemzőbb filmnyelvi eszköze a kamerába nézés, itt: a kamerához panaszkodás.
De az is, ahogyan a létezés bornírt csodafolyamában a jelentéktelen mikroesemények és a történelemi rangú pillanatok újra és újra összetalálkoznak. („Hol a hegedűm? Hová tettétek már megint a hegedűmet?!” - kérdi idegesen a frontra induló Öcsi.) Szabó alkotói „boncasztalán” ez a „varrógép” és az „esernyő”. Ez a Tűzoltó utca 25. szürrealizmusának sajátja.
“De mégse álom, mégse szürrealizmus, hanem az álmokba költözött valóság...” - írja az órás mestert alakító Zelk Zoltán a film bemutatóján. Valóban, mindez velünk történt? A Don kanyar, a sárga csillag, az ostrom, az “egy a jelszónk” szörnyűsége? A lélek és a gesztusok őrzik a nyomait, a tudat igyekszik felejteni. Szabó álomtechnikája Felliniére emlékeztet, valamint az újhullámra, főként Resnais-re. A Tűzoltó utca téridő építménye ugyanolyan elomló, szétfeslő mint a Mariendbadé. Sára Sándor kamerája olykor egyetlen körfahrttal egybefog múltat, és jelent. De ma újranézve a kelet-európai túlélő tudat(talan) ábrázolásának Tűzoltó utcai szürrealizmusa számunkra sokkal fájóbb, érzelemgazdagabb, kontextusa tágasabb, s lélektani realitása erősebb, mint Resnais szerelmes emléklabirintusáé.
Talán mert az álmodó újraéli a traumákat, s ezáltal megbékél velük. A Tűzoltó utca 25. történelemszemléletében nem válik ketté a világ ők-re és mi-re, áldozatokra és bűnösökre. Harminc évvel ezelőtt apái rettenetes múltját Szabó István filmje nem felkavarni, hanem - sajátos pszichoterápiával - épp feloldani szerette volna. S ez ma megint fontos.
