kostenlos porno deutsch porno free porn titten porno gratis porno porno

Az 1967-ben bemutatott Utószezon nem hibátlan mű, mégis az elmúlt hatvan év egyik legjobb magyar filmje, noha akkor és azóta is megosztotta nézőit. A demarkációs vonal egyik felén a Népszabadság hangadó kritikusa, B. Nagy László ostoba és felületes írása és a mögötte felsorakozó ítészek álltak. Elutasították a holocaust téma ilyen ábrázolását és „formalizmussal” vádolták Fábrit. A huhogók kórusát a kultúrpolitikát felügyelő Aczél György vezényelte, aki előtt a zsidóság sorsának bemutatása tabunak számított. Sajnos, még ma is sokan elmarasztalják a „túlrángó álom-betétekkel, fantázia-görcsökkel sikertelenül telezsúfolt Utószezont”. A rendező érthetően keserűen nyilatkozta, hogy ez volt az a filmje, „amelyet itthon összeköpködtek a kritikusok”. A másik táborba, a film értékeire figyelők közé elsősorban az olasz szakemberek tartoztak, a velencei filmfesztiválon aratott sikert viszont az egyik zsűritag, Susan Sontag elutasítása árnyékolta be, aki a „háborús bűnös” Páger Antal szerepeltetése miatt kiátkozta a filmet. Később Fábri számos főiskolai növendéke kiállt a film mellett, és operatőre Illés György egy közönségtalálkozón legkedvesebb filmjei közé sorolta.

1960 májusában, Buenos Airesben az izraeli titkos rendőrség elfogta Adolf Eichmannt, Jeruzsálemben bíróság elé állították, három és félmillió ember meggyilkolásában bűnösnek találták és 1962-ben kivégezték. Az Eichmann ügy tárgyalásának légkörében 1961-ben egy balatoni kisváros asztaltársaságának tagjai gyilkos tréfára szánják el magukat, és egy hivatalosnak hangzó telefonbeszélgetésben a Megyei Kapitányságra kéretik távollévő barátjukat. De az ártatlanul kilőtt nyílvessző telibe talál, mert a címzettet, Kerekes Kálmánt lelkiismeretfurdalás gyötri. 1944 októberében ugyanis egy kérdésre, hogy van-e még a városban zsidó, azt válaszolta, „hacsak Szilágyiék nem!” A szeretett és tisztelt Szilágyi házaspárt, az Ezüst Sas patika tulajdonosait másnap gettóba vitték, majd deportálták őket. A telefonhívást követően az immár nyugdíjas Kerekes felveszi angol szabónál készült öltönyét és visszaindul abba a kisvárosba, ahol ezt a vészterhes „hacsak” szót kimondta.

Minden újság Eichmann tárgyalásáról tudósít, mindenki az Eichmann ügyről olvas. Kerekes kényszeredetten kimegy a hajnali vonathoz, hogy elutazzon temetetlen múltjának helyszínére. Lépteit végig dobpergés kíséri, az ítélethirdetés hangjai ezek, mintha saját temetésére sietne. A kisváros utcáin a múltját kutatva emlékeit szembesíti a mai helyszínekkel és a baráttal, Holl Péter egykori rendőrkapitánnyal. (Fábri valóságos emberről mintázta Hollt, a modell Endre László volt, a vidéki zsidóság elpusztításának egyik felelőse). A baráti kompánia ezalatt égre-földre keresi őt, korabeli fényképeit osztogatják szét, Kerekes félelme üldözési mániába csap át, amikor ezekkel a fotókkal a városban találkozik. A nap végén végre tisztázódnak a félreértések, az idétlen tréfa bevallását követően Kerekes is meggyón barátainak, bevallja bűnét a társaságnak, amely azon nyomban alkalmi bírósággá alakul, hogy elítélje vagy felmentse őt.

Fábri darázsfészekbe nyúlt, amikor a II. világháborús zsidóüldözésekről és deportálásukról beszélt. A pártállam egyik legfőbb tilalomfája a holocaust kérdése volt, a társadalom kollektív bűnössége, a bevallatlan bűnös múlt, ahol a horthysta és kommunista egyszerre került a vádlottak padjára. Aczél György rémülten észlelte, hogy sehol egy igaz kommunista a filmben, aki ellenállna a Gonosznak, sőt a deportálásokért felelős Holl Péter tízéves börtönbüntetését letöltve most benzinkutasként dolgozik, fiatal barátnőjével flörtöl, a házmesterné pedig elvtársnak szólítja. Fábri görbe tükröt tartott a társadalomnak, és nem mellesleg tabukat döntött, nevesítve a megnevezhetetlent.

A feldolgozatlan múlt, a Történelem szorításában vergődő, az akasztott ember látványától megrémülő és így a Szilágyiékat eláruló kisember portréja alaposan összekuszálta a fekete-fehér sémákban gondolkodó álszent moralistákat. Az Utószezon nem felmagasztosítja hősét, nem él a patetikus hangvétel kézenfekvő megoldásával. Helyette deheroizálja Kerekes alakját, a robosztus, mindent elsöprő Történelemben egyedül maradt ember drámáját, aki esendőségében magára veszi a társadalom elhallgatott bűntudatát. Tárgyalásán Holl Péter hamisan tanúskodik, ő már nem fél senkitől. Nem gyötri lelkiismeretfurdalás, leülte, mintha tíz év börtönnel meg lehetne váltani emberek ezreinek elhurcoltatását, halálba küldését. Szép új világ, a kádári konszolidáció, a hamisan értelmezett megbocsátás szelleme, csavarjuk bárhogy is, gyilkosoknak gyilkosok nyújtottak kezet.

Elsősorban mégsem Hollról szól a történet. Kerekes tárgyalásán a vádló, Lauffer halált kér rá. Szavainak különleges súlyt ad, hogy családjával együtt megjárta a koncentrációs táborok iszonyatát, de csak ő tért haza. Zorkay, a nyugalmazott bíró viszont felmenti, mert pontosan tudja, ezzel a „hacsak” szóval mindenféle „objektív hatóság kiröhögi.” Kerekes másnap reggel mégiscsak feljelenti magát az ügyészségen, ahonnét hamar kirúgják. A mardosó bűntudat az öngyilkosságba kergeti, önmaga felett kimondva az ítéletet a sínre hajtja fejét, ám a közeledő vonat hirtelen irányt váltva a mellette lévő vágányon robog el. A rendező groteszk szemlélete kissé eltorzítja, így eltávolítja a szereplőket a konkrét eseményektől. Fábri, valamint az író Szász Péter és Bíró Yvette dramaturg demitizálják a történetet (állítólag Szász ötlete a regényhez képest eltérő befejezés), közéleti drámákban vergődő epizodistákká degradálják hőseiket. A stilizálás következtében az elvonatkoztatás szatirikus és groteszk lesz, a jelentést nem a szereplők megnyilvánulásai, hanem a narratív struktúra hordozza. Így válik tragikomikussá a sikertelen öngyilkosság, a Kerekest megmenteni igyekvő Lauffer ájulása vagy az italozás a restiben, amint a társadalom gyorsan és szemérmesen szemet huny az események felett.

Az Utószezon formai szempontból Fábri legradikálisabb műve. A szatíra és a groteszk képi elemeit, a stoptrükköt, a képforgatásos vágást, a kimerevítéseket és a gyorsításokat nagyszerűen felhasználta a rendező, nem riadva vissza a burleszk elemektől sem. Mindez a cseh új hullám ismeretéről árulkodik, bár kideríthetetlen, hogy a párhuzamos életutak közül ki kire volt hatással. Mindenestre a kisvárosi öregurak szatirikus ábrázolása Menzel Szeszélyes nyár és Forman Tűz van, babám, míg a holocaust téma feldolgozása Ján Kadár és Elmar Klos Üzlet a korzón című filmjével rokon. Ugyanakkor a kihagyásos szerkesztéssel és az időfelbontásos dramaturgiával Fábri a modern film újításait is beépítette filmjébe. Az elbeszélés folyamatosságát nemcsak az egyes jeleneteken belüli ugrások szakítják meg, hanem a különböző idősíkok közötti szabad átjárás is. Az egyik jelenetsorban Kerekes a gyógyszertárba belépve a mából a múltba tér vissza, hogy aztán az ajtónyitást megismételve egy másik múltban találja magát, mígnem harmadszorra ismét a jelenben nyomja le a kilincset. A film három idősíkban játszódik, az első a mában, 1961-ben, a második 1944-ben, míg a harmadik valamikor az első világháború éveiben. A három idősík egymásra kopírozásának talán legszebb példája, amikor Kerekes a múltját kutatva egy portája előtt sepregető házmesternétől érdeklődik Holl Péter után, eközben az előtérben nagy zajjal egy utcaseprő kocsi dübörög át. Egyéni bűnök és kollektív bűntudat tisztogatásának képi metaforája vezeti fel az újabb jelenetsort, amelyben Kerekes a kihalt esti utcákon sétálva megáll egy régóta bezárt üzlet előtt, ahol az órák nem mutatják az időt, majd sziréna zúgásra kivilágosodik a szín és 1944-ben egy légoltalmi gyakorlat közepén találja magát. Kétségbeesve rohan, zárt ajtók és ablakok, senki sem engedi be. A hatalom arctalanul, gázmaszkokban érkezve üvölti: „Álljon meg, maga már rég halott!” A főhős kiszolgáltatottsága, erkölcsi elítélése fogalmazódik meg itt, a vízió az ártatlan gyermekkorba való visszavágással ér véget. Kerekes mindig ugyanabban a fekete öltönyben látható, ez és az óra motívum, illetve az önmagát halottként ábrázolt lázálom Bergman A nap vége című filmjének híres álomjelenetére rímel. Erőteljesek a szürrealista fantázia-képek is, a gyermek Kerekes felszállása a magasba a léggömbbel, miközben egy pap a bűntől való megszabadulásról prédikál, alattuk a Dávid-csillagos zsidók tömegével. Ezek Fellinitől a Nyolc és fél nyitóképeit idézik. A lázálmok közül Szilágyiék lámpaernyő varrása a kőfejtőben telitalálat, az elgázosítás képeiből viszont kevesebb is elég lett volna.

Illés György kamerája most is nélkülözhetetlen partnere Fábrinak, aki már-már posztmodern alkotást rendezett. Állandóan reflektál ugyanis arra, amit tesz. Ha a francia új hullám hatása alatt az idősíkokat váltogatja, valamelyik szereplője megemlíti kedvenc filmélményét, Resnais-től a Szerelmem, Hirosimát. A tárgyaláskor az öregek bizonyos Dürrenmatt nevű svájci író darabjáról diskurálnak, amelyben egy illegitim bíróság ítélkezik. A rendezés a modern film erényeit felmutatja, máskor zárójelbe teszi azokat, játszik velük, akárcsak az öregurak az emberélettel.

Az állomáson a restiben szertartásosan összegyűlő, poharazgató és a világ dolgait kibeszélő nyugdíjasok a társadalombírálat legfőbb hordozói. Zorkay problémája vegetatív jellegű, a sörivás ugyanis segíti emésztését. Ma azonban nincs maláta sör, ma csak „pancs van” – mondja lakonikusan. Semmi sem hasonlít a „békeidőkre”, ma nincs igazi sör, ahogy nincs igazi bűn és bűnhődés, és feloldozás sem. Emlékezzünk csak az „objektív hatóság” reagálására vagy a balul elsült öngyilkosságra. Ott van még a Dezső nevű sofőregyenruhás is, akiről kiderül, hogy a déli front legendás tábornoka, ám katonai vasfegyelme mégis megrendül a „hacsak” szó hallatán. Az öregek képesek kilépni világukból, kimondatlanul mindannyian törvényt ülnek Kerekes felett. A színészek ragyogó alakításokban egymást múlják felül, Szendrő József, Rajz János, Balázs Samu sziporkáznak a főszerepben feledhetetlen Páger Antal mellett. A kivételt Apor Noémi erőltetett epizódszerepe jelenti. A Lauffert játszó Kőmíves Sándor viszont megindítóan őszinte. Egy bérelt Volga követi, őt is üldözi valaki, akárcsak Kerekest a társaság a félreértett vicc miatt. A félelem ott honol a lelkekben, gyilkos és áldozat egy asztalnál ülnek, az üldöző és üldözött szerepek felcserélhetőek. Milyen rendszer az, ahol indok nélkül bárkit kérdőre vonhatnak, bárkiért eljöhetnek? Kerekes ráadásul bűnös, büntetésre vár. Az igazságot nem lehet elkerülni, így gondolja. De téved! Az exbíró kijavítja: „Azt hiszem, az igazság kerül el minket”.

 

Szerző: Mátyás Péter