Valahol Európában (1947)
Radványi Géza
Az 1945 utáni filmgyártás jelképpé vált alapműve. Időrendben korántsem az első, mégis a háború után megújult magyar filmgyártás emblémájaként tartják számon. Köszönheti ezt tematikájának és a benne foglalt értékeknek. Ami a tematikát illeti: leginkább egy német filmtípussal, a romfilmmel (Trümmerfilm) rokonítható. A romok jelentették mindazt, ami a világégésből ránk maradt, és amiből fel kellett építeni egy új világot.
A típus igényesebb darabjai nemcsak a háborús pusztítás okozta valóságos romokat láttatják, hanem romba dőlt lelki tájakat; pusztulásra ítélt, vagy magától is pusztulásnak indult világnézetet, morált is ábrázolnak. Radványi filmje ezek közé tartozik.
Az ún. "koalíciós korszak" filmgyártása a politikai pártok irányítása alatt állt: mindazt, ami megmaradt a háború előtti filmgyártás infrastruktúrájából, felosztották egymás között a pártok. Miért, miért nem, a legjelentősebbnek bizonyult filmvállalatot, Mafirt néven a kommunisták kapták. A Valahol Európában Radványi és a Mafirt koprodukciójában készült.
A közel félórás bevezető montázs-sorozat jóval többet mutat a bombák ütötte sebeknél, a civilizáció pusztulásának érzetét kelti. A szétlőtt utakon szülő nélkül maradt gyerekek kószálnak, akiknek nincs mit enniük és nincs mit inniuk. Úgy segítenek magukon, ahogy tudnak: a túléléshez ugyanúgy szükség van az akasztott ember cipőjére, mint a lopásra.
Egy romos várban aztán találkoznak Simon Péter (Somlay Artúr) karmesterrel, aki több mindenre megtanítja őket. Például arra, hogy bármilyen nehéznek tűnik is, de meg kell próbálniuk felülemelkedni a mindenáron való puszta létfenntartás, a hordalét szintjén. Először Hosszúban, a bandavezérben (Gábor Miklós) alakul ki az emberi civilizáció újbóli felépítésének igénye, azt követően, hogy végighallgatja a fiúruhába bújt lány (Bánky Zsuzsa) történetét. A lány azért hagyta, hogy erőszakot tegyen rajta egy német (vagy nyilas), mert azt ígérték neki, hogy így életben hagyják a családját. Természetesen becsapták. Története azt példázza, hogy nem mindegy milyen árat kell fizetnünk azért, hogy életben maradhassunk. Ezen a ponton veszi kezdetét az emberi civilizáció újbóli felépítése, amelyet a gyerekcsapat további története szimbolizál.
A filmtörténészek szerint a film a polgári humanizmus alapján áll. Valóban így van, többször is elhangzik, hogy létünk legfőbb értéke a szabadság, és hogy a szabadságot nem adják ingyen, hanem harcolni kell érte. Szinte minden jelenetben ott kísért 1789 szelleme, a karmester a Francia Forradalom dalára tanítja a fiúkat.
Ötven év távlatából mindez elég különös akusztikát kap. A kommunista párt ideológiai irányítása és dirigizmusa kellett ahhoz, hogy a szó citoyen értelmében vett, egyetlen valóban polgárnak nevezhető filmrendezője (aki mellesleg, de nem véletlenül Márai Sándor öccse), elkészíthesse a korszak valóban reprezentatív, és tényleg a polgári humanizmus értékeit felvonultató, ma is katartikus hatású filmjét. Óhatatlanul felidéződik bennünk a régen bemagolt lenini tézis: a polgári forradalom eszméit a kommunisták váltják valóra, de csak azért, hogy meghaladhassák azokat. A film dialógusai ennek fényében valóban kétértelműek. "Új emberekről" és "új törvényekről" hallunk, és bár ezek a próféciák látszólag a jövő polgári Magyarországára vonatkoznak, de jól ismervén a gyártó cég mögött álló politikai erőt, egy másfajta jövőképet is asszociálhatunk hozzájuk. Ez a kétértelműség azonban csak a későbbi korok nézői számára nyilvánvaló. Ezt bizonyítja a negatív hős, a szolgabíró (Bárdy György) ábrázolásmódja is. Szerepeltetésével az alkotók a Horthy-korszak úri Magyarországát kívánták pellengérre állítani. Ez az úri Magyarország pedig mindenkinek útjában állt, a demokratikus polgári erőknek és a kommunistáknak egyaránt. A különbség csak annyi, hogy az előbbiek még nem tudták, hogy az utóbbiak szerint az ő helyük is a "történelem szemétdombján" van.
Az ún. "koalíciós korszak" filmgyártása a politikai pártok irányítása alatt állt: mindazt, ami megmaradt a háború előtti filmgyártás infrastruktúrájából, felosztották egymás között a pártok. Miért, miért nem, a legjelentősebbnek bizonyult filmvállalatot, Mafirt néven a kommunisták kapták. A Valahol Európában Radványi és a Mafirt koprodukciójában készült.
A közel félórás bevezető montázs-sorozat jóval többet mutat a bombák ütötte sebeknél, a civilizáció pusztulásának érzetét kelti. A szétlőtt utakon szülő nélkül maradt gyerekek kószálnak, akiknek nincs mit enniük és nincs mit inniuk. Úgy segítenek magukon, ahogy tudnak: a túléléshez ugyanúgy szükség van az akasztott ember cipőjére, mint a lopásra.
Egy romos várban aztán találkoznak Simon Péter (Somlay Artúr) karmesterrel, aki több mindenre megtanítja őket. Például arra, hogy bármilyen nehéznek tűnik is, de meg kell próbálniuk felülemelkedni a mindenáron való puszta létfenntartás, a hordalét szintjén. Először Hosszúban, a bandavezérben (Gábor Miklós) alakul ki az emberi civilizáció újbóli felépítésének igénye, azt követően, hogy végighallgatja a fiúruhába bújt lány (Bánky Zsuzsa) történetét. A lány azért hagyta, hogy erőszakot tegyen rajta egy német (vagy nyilas), mert azt ígérték neki, hogy így életben hagyják a családját. Természetesen becsapták. Története azt példázza, hogy nem mindegy milyen árat kell fizetnünk azért, hogy életben maradhassunk. Ezen a ponton veszi kezdetét az emberi civilizáció újbóli felépítése, amelyet a gyerekcsapat további története szimbolizál.
A filmtörténészek szerint a film a polgári humanizmus alapján áll. Valóban így van, többször is elhangzik, hogy létünk legfőbb értéke a szabadság, és hogy a szabadságot nem adják ingyen, hanem harcolni kell érte. Szinte minden jelenetben ott kísért 1789 szelleme, a karmester a Francia Forradalom dalára tanítja a fiúkat.
Ötven év távlatából mindez elég különös akusztikát kap. A kommunista párt ideológiai irányítása és dirigizmusa kellett ahhoz, hogy a szó citoyen értelmében vett, egyetlen valóban polgárnak nevezhető filmrendezője (aki mellesleg, de nem véletlenül Márai Sándor öccse), elkészíthesse a korszak valóban reprezentatív, és tényleg a polgári humanizmus értékeit felvonultató, ma is katartikus hatású filmjét. Óhatatlanul felidéződik bennünk a régen bemagolt lenini tézis: a polgári forradalom eszméit a kommunisták váltják valóra, de csak azért, hogy meghaladhassák azokat. A film dialógusai ennek fényében valóban kétértelműek. "Új emberekről" és "új törvényekről" hallunk, és bár ezek a próféciák látszólag a jövő polgári Magyarországára vonatkoznak, de jól ismervén a gyártó cég mögött álló politikai erőt, egy másfajta jövőképet is asszociálhatunk hozzájuk. Ez a kétértelműség azonban csak a későbbi korok nézői számára nyilvánvaló. Ezt bizonyítja a negatív hős, a szolgabíró (Bárdy György) ábrázolásmódja is. Szerepeltetésével az alkotók a Horthy-korszak úri Magyarországát kívánták pellengérre állítani. Ez az úri Magyarország pedig mindenkinek útjában állt, a demokratikus polgári erőknek és a kommunistáknak egyaránt. A különbség csak annyi, hogy az előbbiek még nem tudták, hogy az utóbbiak szerint az ő helyük is a "történelem szemétdombján" van.