sex hikaye

Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítvány

2007. május 15. - filmhu
Filmek és standfotók – utóbbiak jó esetben szinte költői tömörséggel adják vissza az előbbiek képi világát, hangulatát. Szaporodnak a kérdések Fotógyűjtemény jövőjével kapcsolatban. A központi megszorítások miatt ellehetetlenülhet a magyar filmes közgyűjtemények egyikének, a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítvány működése, legalábbis a mai formájában. Körkép, történet, helyzetjelentés.

Szindbád Majmunkához hajol, miközben a húsleves gőzölög az asztalon, nyakában kendő. Majmunka egy villával babrál, majd rákérdez: – Szóval azért jöttél, hogy szóljak az aranymíves feleségének? – Hát, igen – válaszol Szindbád lesütött szemmel, majd belekanalaz a levesbe.
Ez a jelenet az egyik legtömörebb, legtöbbet látott standfotó, Huszárik Zoltán Szindbád-jának az egyik képe alapján ugrott be, s tökéletesen illusztrálja és indokolja is a standfotó létét, lényegét. S ez a személyes példa, amit B. Müller Magda számtalan fotója közül egyről ugrott be, csak egy apró, de fontos mozzanatra, az emlékezésre, az esszenciális jellegre hívja fel a figyelmet.
 
A standfotó jelentőségéről nem nekem kell értekeznem, vannak erre nálam jóval alkalmasabbak. Amikor azonban értesülök a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítvány  állományáról -- rögtön átlátom az értékét. Több mint 1000 film fotóanyaga teljesen digitalizálva, számos szempont szerint kereshetően, 1945-től, gyakorlatilag egyfajta kötelespéldány rendszerben a mai napig – egykori könyvtárosként (és ismervén valamennyire a magyar közgyűjteményes állapotokat) is érzem ennek a jelentőségét.
 
A történet 1988-ban kezdődött, amikor a Filmgyár megbízza B. Müller Magdát a fotógyűjtemény (akkori nevén Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény) vezetésével – ez gyakorlatilag az állomány megmentését jelentette. A jogutód nélkül megszűnő intézmény fotóarchívuma kalandos utat járt be, az állam az egyik kezéből a másikba pakolta az anyagot, s B. Müller Magda és férje, Bauer György nélkül valószínűleg egy alagsori gyűjtőben végezte volna – végül az állam az 1990-ben létrehozott Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény  Alapítványnak (MFFA) adta át a kezelői jogot. Ám a film-, fotóesztéta Bauer és standfotós felesége (aki addig a Szindbád-on kívül olyan produkciókban dolgozott, mint az Utazás a koponyám körül, Régi idők focija, Mephisto, Redl ezredes – összesen 60 filmet fotózott) hallatlan energiával és lelkesedéssel nekilátott az állomány szervezésének, archiválásának.
 
A rendszerváltás utáni rendezetlen dokumentációs állapotokat  a személyes kapcsolatok oldották meg, gyártásvezetők, ismerősök segítettek az immár nem állami filmek fotóit összegyűjteni. A nagy munka pedig 17 évvel ezelőtt vette kezdetét, melynek során a mára már ezres nagyságrendű filmanyag fotóit – egy-egy film albumában 2-300 van belőlük, ezt először válogatni kellett – digitális hordozóra kellett konvertálni. Ez óriási munkát jelentett, ráadásul a mostoha anyagi körülmények miatt az anyag gondozói a magánvagyonukat sem kímélték, csak hogy a munka folytatódhasson (ez 1990-től 1997-ig az Artphoto nevű vállalkozáson keresztül érvényesült). Arról nem is szólva, hogy pl. sikeres fotósként sokkal jobb egzisztenciális kondíciók érhetőek el, mint a fotógyűjtemény gondozójaként.
 
A projekt két éve készült el. Így, ha valakinek ma szüksége van egy magyar standfotóra, képre, az interneten keresztül tíz perc alatt hozzájuthat a jó minőségű, nagy felbontású fotóhoz. A fotógyűjtemény ezen felül helyben is biztosítja a böngészés feltételeit, könyveket ad ki, kiállításokat szervez (a Filmszemlén kiállított Huszárik- vagy Fábri-kiállítás anyaga is innen származott), ha egy kiadó a magyar filmmel kapcsolatos képes könyvet adna ki, kincsesbánya neki ez a hely, s számos (fotós, filmes) oktatási program kapcsolódik az anyaghoz.
 
Bár a filmes területen ilyet ritkán hallani, kijelenthetjük, ez egy sikertörténet.
 
Vagy mégsem?
 
A gondok gyökeréig 2000-ig kell visszamennünk. Az akkori Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, az előtte aláírt 15 millió forintos fenntartói szerződést amely biztosította a működés költségeit, már nem tudta átutalni az alapítványnak, mert az nem volt (kiemelten közhasznú) közalapítvány. A pénzt így a költségvetési intézményként működő Filmintézethez utalta, ahol a költségvetésben a gyűjtemény nem nevesítve, hanem külön költséghely címen szerepelt. Ez az összeg a gyűjtemény 3 fős személyzetének bérét, a helyiségbérletet s a működési költségeket biztosította. A suta megoldás nem kedvezett senkinek, a Magyar Nemzeti Filmarchívum vezetése szerint az alapítvány szabálytalanul működik, illetve a minisztérium most már nem állja az archívum költségeit. Előbbi azért furcsa, mert Gyürey Vera, a Filmarchívum igazgatója felügyeleti jogokat gyakorolt az alapítvány működésében, tehát az esetleges szabálytalanságokról tudnia kellett, utóbbi pedig azért, mert a minisztérium és az alapítvány közti szerződés a mai napig érvényben van.
 
A kérdésnek azért is van nagy jelentősége, mert az idei nagy filmipari megszorítás a Filmintézetet sem kerülte el. De míg az MMKA a 30%-os forráscsökkenést arányosan valósította meg, az intézet a maga 12%-os leépítési kötelezettségét nem: a gyűjteménynek évi 9 millió forintja bánja a megszorításokat. Ez pedig 60%-os leépítést jelent. (Kérdés, hogy az archívum 263 milliós keretében ez mekkora tétel.) Ez annyit jelentene amúgy, hogy a gyűjtemény dolgozóinak ott kellene hagyniuk a most a filmgyár területén bérelt 150m² területet, s be kéne költöznie a Filmarchívum által felkínált két kis irodába, ahol azonban az archiválás munkáját nem lehetne folytatni, s a munka teljesen ellehetetlenülne, ráadásul egy fővel csökkenne a(z eddig is rengeteget dolgozó stáb) létszáma is. Ráadásul az Alapítvány, digitális anyagával együtt, ki lenne zárva a munkából.
 
A helyzet tisztázását segíthetné, hogyha az Oktatási és Kulturális Minisztérium nyilatkozna arról, folyósítják-e a gyűjtemény működésére szánt összeget,  vagy sem (ahogy a Filmarchívum állítja). Megnyugtatóan rendezné az állomány sorsát, ha a felügyelete (természetesen az érvényben lévő működési kerettel együtt) átkerülne vagy az Országos Széchényi Könyvtár, vagy a Neumann János Digitális Könyvtár kezébe, hisz a gyűjtemény közgyűjteményi funkciókat lát el. Mindkét intézmény szívesen látná is a gyűjteményt, ehhez azonban a Filmarchívumnak el kéne tudnia engedni a Fotógyűjteményt, amihez láthatóan nincs sok kedve.
 
B. Müller Magda pedig nem enged, ő költözni nem akar, az intézmény remekül működik, engedményeit (lemondanának egy fél státuszról és két helyiségről, ez kb. 2 millió forint mínuszt jelentene) az archívum vezetősége kevesli – ő kitart, fogadkozik, tiltakozik, leveleket ír. (Megkeresésünkre Gyürey Vera kijelentette, a fotóarchívum léte nem forog veszélyben, ezen túl nincs mit hozzáfűznie az ügyhöz.)
Majmunka most Erzsiként mereng el szomorúan a Macskajáték egyik beállításában, mögötte a szoba padlóján képek százai. Tizenhét év után kemény munka, s két bő esztendő után vajon a múlt ködébe vész a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény? Tényleg érdemes a gazdasági racionalitás oltárán feláldozni egy jól, sőt mi több kitűnően működő intézményt?


Címkék

filmtörténet



Rendező Bereményi Géza
Szereplők Eszenyi Enikő (Marika, Monoriék lánya)
Papcsik András (Valkó Imike)
Tóth Barnabás (Imi Valkó)
Sőth Sándor
Andorai Péter (Berci)

nka emblema 2012