sex hikaye

Bacsó Péter-portré

2006. szeptember 29. - filmhu
Bacsó Péter az egyik legidősebb, legtapasztaltabb, legszorgalmasabb és legsikeresebb filmes a régiek egyre fogyatkozó csapatából. Az 1945 utáni – most már több mint hat évtizednyi – korszak részese, tanúja és alakítója. Sokoldalúságának köszönheti, hogy szinte minden munkafolyamatba belekóstolt, ami a stúdiókban egyáltalán adódhatott.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
Lótás-futással kezdte, kotnyeles ötletadással folytatta, mint dramaturg híres mesterek mellett járulhatott hozzá jeles alkotások világra segítéséhez, volt „főnök”, filmgyári vezető, aki meghatározó szerepet játszott a tervek elfogadásában, a művek végső változatának kialakításában, több forgatókönyvet írt, egészestés rendezéseinek száma megközelíti a harmincat. Mindemellett – talán pihenésként – népszerű slágereket költött, ambícióval tanított a főiskolán, „ráérő idejében” dolgozott a televízióban, színházi munkát vállalt, fel sem lehetne sorolni valamennyi tevékenységét. Ifjú korától kezdve fantasztikus energiák feszítették. A világ számos táján megfordult. Nála kevesen tudnak elegánsabban meghajolni fesztiválokon,  zsűri-megbízatásokat sem szokott visszautasítani. Valószínűleg lakása legnagyobb szobáját is kitapétáztathatná díjaival és kitüntetéseivel. S még egy kedvelt foglalatosság, amelyről még a részletes krónikák sem szólnak: alighanem ő a csúcstartó a közönség-találkozókon, ankétokon, vitákon való részvételben. Eldugott falvakban éppen olyan szeretettel vállalkozott beszélgetésekre, mint rangosabb protokoll-rendezvényeken. A mai napig megszállottan keresi mindenféle párbeszéd lehetőségét. Rutinos nyilatkozó. Visszafogott érvelő. Kedvvel magyarázza a bizonyítványait.
Ami szakmai reputációját illeti, bonyolultabb és ellentmondásosabb a képlet. Bacsó Pétert inkább ügyes rendezőnek tartják, semmint alaposnak. Még életművének ékessége, A tanú is megosztja a kritikai közvéleményt. Általában elismerik, ám akadnak ádáz ellenzői is. Noha problémaérzékenysége, közéleti érdeklődése, kritikai hevülete vitathatatlanul pozitív minőségű, az alaposabb tanulmányok kárhoztatják publicisztikus fésületlenségét, cselekményvezetésének felszínességét, túldimenzionált poentírozó hajlamát, egyáltalán: opusainak kiérleletlenségét. Néhányszor sarokba állították azért is, mert „nyeretlen kétéveseket”, tapasztalatlan civileket bízott meg jelentős feladattal. Egyesek szemében folytonos nyüzsgése sem rokonszenves. A vádpont szerint többször „túlvállalta” magát. Ezért aztán a képzeletbeli értékrendben kevésbé felékszerezettek is megelőzik. Az elemzések vissza-visszatérő refrénje: több műgond, cizelláló mívesség, a mondanivaló árnyaltabb megfogalmazása kellett volna rangosabb esztétikai magaslatok eléréséhez.
Mielőtt az életmű főbb tételeiről szólnánk, elevenítsük fel a pálya emlékezetes állomásait. Bacsó-Böhm Péter Kassán született, polgári családban nevelkedett. Anyjától, Palotai Boris írónőtől a szépérzéket, a kultúra iránti fogékonyságot örökölte. Először színházrendezőnek készült (1946-ban felvételezett sikeresen a Színház- és Filmművészeti Főiskolán), majd átiratkozott a filmes szakra. Az a kivételes szerencse jutott osztályrészéül, hogy hozzájárulhatott Radványi Géza klasszikusa, a Valahol Európában sikeréhez. Szerényen ugyan, ám kezdetnek ez sem akármi. Tetűfelelős beosztásban mosta esténként petróleummal a szereplő gyerekek haját, reggelente pedig – ez még nehezebb beosztásnak bizonyult – Máriássy Félix asszisztenst kellett ébresztgetnie. Világszemlélete ekkoriban alakult ki. Magával ragadták a „fényes szellők” eszméi és érzeményei. Fenntartás nélkül lelkesedett az új idők új dalaiért. MADISZ-aktivistaként gyűjtögeti a jó pontokat. Egy aktívaértekezleten például megrótta kolléganőjét, mert az illető lakkozta a körmét /!/. Szállongó pletykák szerint ifjú társaival még Balázs Bélát is kiosztotta.
1950-ben végzett a főiskolán, de ekkorra már „jegyzett munkaerő”. Beleszól a nagyok dolgába. Elismerésnek számít, hogy művészeti tanácsadónak kérik fel a ma már csupán legendákban élő Úttörők című filmhez. A forgatást leállították, a közreműködőket pedig megbüntették. Nem törtek össze. Megrázták magukat és mentek tovább. Hiába vezényelték őket perifériára (Makk Károlyt  például traktorállomásra, de kár, hogy nincs erről felvétel), bizonyosak voltak a visszatérésben. Nem is csalódtak. Kitartásuknak meglett a jutalma. Bacsó előző névjegye a Szabóné (1949). A magkészítő asszonyokról szóló tantörténet forgatókönyvét médiumunk alanya Banovich Tamással együtt készítette el. Noha igyekeztek a kívánalmaknak megfelelően kidekorálni a mesét, a vezetők tetszését nem nyerte el a rendezés, illetve a szöveg. Háy Gyula kozmetikázta át, de attól sem lett jobb. Amit erről a periódusról érdemes megemlíteni – azon kívül, hogy az égvilágon mindent előírásra tettek a gépezet amúgy lelkes részesei -: kollektív munkarendet alakítottak ki, az „egy mindenkiért, mindenki egyért”- jelszót ültették át a gyakorlatba. A csapatmunka éceszgéberei közé tartozott Thurzó Gábor, Szász Péter, Fehér Imre s még néhányan, akiket odaengedtek a tűz közelébe.
A dramaturg-státusban tevékenykedő Bacsó fáradhatatlanul ír, átalakít, szórja az ötleteket, nem marad ki szinte semmiből. Keze nyoma felfedezhető az azóta persze devalválódott filmeken. Szcenáriumai közé tartozik a Nyugati övezet (Várkonyi Zoltán rendezése 1952-ből, táma: egy haladó értelmiségi megpróbáltatásai), az Ifjú szívvel (Keleti Márton, 1953: az ipari tanulók boldog élete), a Mese a 12 találatról (Makk Károly, 1956: a totó-őrületet megörökítő sztoriban helyenként már elementáris a humor). Bacsó később sem lett hűtlen a forgatókönyvíráshoz, mint azt a Fábri Zoltánnak (Édes Anna, 1958, Két félidő a pokolban, 1961), a Makk Károlynak (Fűre lépni szabad, 1960, Egy erkölcsös éjszaka, Örkény Istvánnal, 1977), a Várkonyi Zoltánnak (Merénylet, 1959), a Fehér Imrének (Gyalog a mennyországba, 1959) készített elaborátum bizonyítja. Dramaturgként ugyancsak serénykedett – erről meg egyebek között a Déryné, a Liliomfi, a Ház a sziklák alatt, az Álmatlan évek, az Isten hozta, őrnagy úr!, a Virágvasárnap, a Szerelem tanúskodik. Reprezentatív címlista.
Itt említjük meg, hogy stúdióvezetői mérlege azért is kedvező, mert a felfogásától, stílusától, módszerétől gyökeresen eltérő mozgóképek születését is támogatta. Nála nem csak azok boldogultak a Dialóg műhelyében, akik az ő cimborái, követői, hívei voltak. Íme egy rögtönzött lista az adott közösség terméséből: Hatásvadászok, Eszkimó asszony fázik, Gyertek el a névnapomra, Szeretők, Egy élet muzsikája, Hülyeség nem akadály, Szerelem első vérig, Érzékeny búcsú a fejedelemtől, A nagy generáció, Szörnyek évadja, Vakvilágban, Az utolsó kézirat, Zuhanás közben, Mielőtt befejezi röptét a denevér…, Vadon, Magyar rekviem, A távollét hercege. Feladatot vállalt nála Jancsó Miklós, Makk Károly, Fábri Zoltán, Kovács András, Gyarmathy Lívia, András Ferenc, Vitézy László, Tímár Péter, Xantus János, Tolmár Tamás. Ez is impozáns eredmény.
A mélyvízbe 1963-ban kerül. Már alig várja a pillanatot, hogy végre rendezhessen. Zavattini gyakran idézett példabeszédének szellemében „fellázad”, már amennyire ekkortájt lázadni lehet. Nem elégszik meg azzal, hogy vethet. Aratni akar. A szűzbeszéd, a Nyáron egyszerű (1963) fiatalok hétköznapjait örökíti meg  kedves, bár helyenként dadogó közvetlenséggel, oldott hangvétellel, derűs epizódokban. Később is gyakran választ fiatalokat hősnek – egyrészt azért, mert „ifjúságpártinak” vallja magát, másrészt annak okán, hogy nyomon kövesse a társadalmi mozgásokat, az erkölcs változásait, a beilleszkedés és az érvényesülés lehetőségeit. Nem igazán szerencsés ciklusokra parcellázni a művész filmjeit, de ha mégis megtesszük, ebbe a Prokrusztész-ágyba sorolható (meg persze egyéb címszavak alá is) a Szerelmes biciklisták (1965), a Nyár a hegyen (1967), a Fejlövés (1967), a Kitörés (1970), a Forró vizet a kopaszra! (1972), a Szikrázó lányok (1974), az Ereszd el a szakállamat! (1975), a Zongora a levegőben (1976), a Riasztólövés (1977), az Áramütés (1978), a Ki beszél itt szerelemről?! (1979), A svéd, akinek nyoma veszett (198o), a Tegnapelőtt (1981), a Banánhéjkeringő (1986). Közülük kiemelkedik a súlyos politikai konfliktusokat (is) exponáló balatoni múlt-jelen konfrontáció, a Nyár a hegyen, a krimi-motívumokat kibontó Fejlövés, a kritikus szellemiségű Kitörés, a kapituláció perspektíváját megpendítő Banánhéjkeringő. Közepes musical-kísérlet a Szikrázó lányok, korrekt koprodukció a svédekkel közösen nyélbe ütött komédia. Több vállalkozást napihír, aktuális esemény ihletett. A történetek a közérzetet igyekeznek átvilágítani, de inkább csak különféle modellhelyzetek díszlettáraként funkcionálnak (mint egy hazai ítész megállapította). Ráadásul „Bacsó törekvése a publicisztikus témák életszerűvé tételére felemás eredményt hoz: a dokumentarista stílus ahelyett, hogy valószerűvé tenné a felvetett közéleti konfliktust, gyakran leleplezi annak hamisságát, egyoldalúságát, tételességét”. (Gelencsér Gábor: A Titanic zenekara, Osiris Kiadó Bp. 2002. 221.l.) A trilógiaként emlegetett szatírákban – Forró vizet a kopaszra!, Ereszd el a szakállamat!, Zongora a levegőben – bohózattá torzul a leleplezés, pedig a szerző a lét elviselhetetlen ostobaságait, bürokratikus vadhajtásait, értelmetlen szertartásait ostorozza  pikírt jelenetekben.
A „homo politicus” attitűdje érzékelhető az úgynevezett munkástémájú filmekben. „Politikus alkat vagyok, szeretek mindig a fősodorban lenni” – vallotta a rendező, amikor kinyilvánította: olyan embereket állít elbeszélései fókuszába, akiknél a cselekvések nem válnak el a szavaktól. Még egy közös nevező (részlet a Filmvilág 1975. május l.-i számában közzé tett interjúból): „…valamennyi realista, komoly hangvételű filmem fókuszában is mindig a demokratizmus problémája állott. Vagyis az embernek az a joga, hogy ne csak tárgya, hanem alakítója, formálója is legyen a sorsának és a történelemnek.” A Jelenidő (1971) és a Harmadik nekifutás (1973) a bizonyítékok, előfutáruk a Kitörés (lásd fentebb). Mi a gond ezekkel a nagy visszhangot kiváltott s annakidején „munkásfilmnapokon” favorizált mozi-darabokkal? Kovács András Bálint szerint az ötvenes évek heroizáló, csak jót és rosszat ismerő ábrázolási módja egy melodramatikus történetbe ágyazódik. A főszereplő viselkedése olyan rossz asszociációkat ébreszt, mint az ötvenes évek test-és munkakultuszát hirdető művek. (A film szerint a világ, Palatinus Kiadó, Bp.2002. 231-232.l.) A hitelességet ássa alá az idealizálás (maga nemében tisztességes) szándéka is.
A szocialista rendszer elkötelezett híve, a direktívákat többnyire lelkesen elfogadó káder hamar elindult a damaszkuszi úton. Meggyőződését, miszerint „ a múltat be kell vallani”, bátran hangoztatta, önmagát sem kímélve. Nem felejtette el saját szerepjátszásait. Egy alkalommal azt kérdezték tőle, melyik hősével azonosítja magát. Így válaszolt: „…Én vagyok annyira önkritikus, hogy elismerjem: lehettem volna kihallgató is. Én ugyanúgy mondhattam volna beszédet Rajk László bűnperéről egy üzemben, noha magam is tele voltam kétséggel.” (Filmvilág, 1983/5.) Azt is gyakran fejtegette, hogy tragikus önkritikával kell ábrázolni az ötvenes éveket, a törvénysértések időszakát. Viccelődve és komolyan idézte fel az egykori társadalmi életet, volt, amikor ráérzett a dolgok lényegére, de a programot maradéktalanul nem sikerült megvalósítania. A legnagyobb visszhangot A tanú (1969) keltette: egy film, mely sokáig dobozban hevert, mégis a fél ország látta, mert párt- és KISZ-engedéllyel mindenütt vetítették, beszéltek róla, legendája támadt. Azért válhatott emblematikus alkotássá, mert felszabadult derűvel tette nevetségessé a diktatúra ördögi mechanizmusát s az anekdotikus mesét szatirikus jellemrajzokkal ötvözte. A demokratizmus és a humor között rokonsági a kapcsolat – hirdette: „Minél több nevetséges dolgon merünk nevetni – vagyis a nevetségest nevetségesként ábrázoljuk -, azzal egyenes arányban növeljük az ember öntudatát, önérzetét.” Napi frazeológiánk részévé váltak a mondatok Pelikán József történetéből (a film évtizedes késéssel, 1979 júniusában, szabadult ki a palackból, utána viszont itthon és a határokon túl is felfedezték): „a nemzetközi helyzet fokozódik”, „az élet nem habostorta” stb. A tanú nimbuszát később több tekintélyes bíráló megcsipkedte – elmarasztalva a szerzőt a kedélyeskedő hangvétel, az elnéző szemlélet miatt. Kovács András Bálint említett könyvében szigorúan pálcát tör a rendezői szándék felett: „Múlt és jelen itt nem ugyanannak a folyamatnak a két állapota, hanem a normális világ és az agyrém feloldhatatlan ellentéte”, mi több, B.P. ezzel a gesztussal történelemmé avatja a nyomasztó tegnapot, elidegenedett tárggyá, melyet kedvére formálhat komikusra vagy tragikusra anélkül, hogy jelenbeli konfliktusai szempontjából a legkisebb mulasztástól is tartani kellene. Így válik az ötvenes évek „egy örökre lezárult kor történelmi, erkölcsi, politikai lomtárává” (id.mű 287.l.). A képet árnyalják s az ítéletet némiképpen módosítják A tanú előtt és után forgatott opusok, melyekben  szintén mostoha sorsunk tükrébe pillanthatunk. A Nyár a hegyen (1967) arról szól, hogy még nem történt meg az elszámolás, a bűnösök (konformisták, megingók) itt vannak köztünk, föl kellene mérnünk a tanulságokat. A Tegnapelőtt (1981) azt a pillanatot ragadja meg, amikor a szép eszmények eltorzultak s a zászló bemocskolódott – szükségszerűen a személyiségek megroppanását és tragikus meghasonlását eredményezve. A Te rongyos élet (1983) – a művészileg egyik legkiegyensúlyozottabb Bacsó-film – valóságos események nyomán, dokumentáris pontossággal, mégis regényesen, gazdag hangulati skálán jeleníti meg a humánum megcsúfolását, a hangzatos jelszavak („legfőbb érték az ember”) és a brutális gyakorlat között feszülő ellentmondást. Kevéssé meggyőző A tanú folytatása (Megint tanú, 1994), a sápadt és erőtlen konjunktúra-darab. Nem ad jószerint semmiféle nóvumot a témakörhöz a Vlagyimir Tyendrjakov-ihlette Sztálin mennyasszonya sem (azon túl, hogy parádés lehetőséget biztosít Básti Juli számára egy különleges átlényegülésre). A diktatúra változatai és hangulatai másfajta dimenziókban jelennek meg a Titánia, Titánia (1988) képsoraiban. A paródia rettegett hatalmasságot ránt sárba, a nagyság kisszerűségét bohózati szituációk hangsúlyozzák. A fasizmus éveiben játszódik a Hány az óra, Vekker úr? (1985) ellenállási mementója (Őze Lajos félholtan birkózott a figura életre keltésével, de már nem tudta a feladatot megoldani). A Hamvadó cigarettavég (2005) Karády Katalin-parafrázis, egyúttal szeretetteljes emlékezés G. Dénes Györgyre (1915-2001), alias Zsütire, a legendás dalszövegíróra a túlélés Paganinijére.
A rendező a nyolcvanas évek közepétől visszafogottabb tempóban dolgozik, de nem szűnik meg érdeklődése az „itt és most” jelenségei, helyzetei, furcsaságai iránt. A Banánhéjkeringő (1986) a társadalomból való kivonulás groteszk lehetőségét felvillantó látomás (vidám színekkel, keserű felismerésekkel); a Live Show (1982) rutinos dolgozat a prostituálódásról; a Balekok és banditák (1996) mai ellentmondások rajza, az érvényesülés görbe tükre; a De kik azok a Lumnitzer-nővérek? (2005) krimi-motívumokkal feldúsított sztori éttermi kritikusokról. Egyik munka sem változtatja meg alapvetően a Bacsóról, a filmesről immár elég markánsan kialakított képet.
Ha – abszurd feltételezés, mégis játsszunk el vele – egy mondatban kellene összefoglalnunk az életmű lényegét (mondjuk egy külföldi enciklopédia számára), ezt írnánk: Bacsó Péter több mint fél évszázados munkásságával azért játszik meghatározó szerepet a magyar filmtörténetben, mert törekvései, kísérletei, „nyomulásai”, sikerei, melléfogásai  egy ország, egy korszak, egy szakma életét: szándékait, lázait, tévelygéseit a szivárvány összes színében pompázó tablón, jó és kevésbé jelentős alkotások sorában reprezentálják.
 
Szerző: Veress József


Címkék

portré



Rendező Jancsó Miklós
Szereplők Madaras József (Magyardolmányos)
Őze Lajos (vallató)
Latinovits Zoltán (Veszelka)
Kozák András (ifj. Kabai)
Koltai János (Varjú Béla)

nka emblema 2012