sex hikaye

Bessenyei Ferenc (1919 - 2004)

Érzékeny búcsú a (színész) fejedelemtől

2005. február 3. - filmhu
Utolsó filmfőszerepét, a Vitézy László rendezte Érzékeny búcsú a fejedelemtől című filmben játszotta – még 1986-ban (!): az erdélyi fejedelmet, Bethlen Gábort formálta meg. Filmszínészi pályája – ha csak a filmjei számát nézzük – sikeresnek tűnik. Valójában azonban ötvenöt filmszerepe között – nem az ő hibájából, hanem a filmek hibájából, minőségéből adódóan – kevés az igazán jelentős. Tizenhét főszerepe közül hat az igazán érdekes, fontos, a több mint negyven rövidebb-hosszabb epizódszerep közül pedig talán fél tucatot játszott értékes, igényesen megvalósított filmekben. Egyéniségéhez, színészi súlyához méltó feladatot csak ritkán kapott.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
Nyilatkozataiból kiderül: nem is igazán szerette a filmet. (A művészeti ágról vallott véleménye az évtizedek során változatlan maradt.) Az ő igazi terepe, közege a színház volt. Játékstílusa, eszközei, színészeszménye is a színpadhoz kötötték. Ő nem bújt filmről, filmről új és új, egymástól teljesen különböző figurák bőrébe, hanem – a rendezők skatulyázási hajlama következtében is – csak néhány karaktert-típust formált meg.     
       Leggyakrabban a hatalom embere. Harminckétszer (!) különböző szintű párt-, állami-, és gazdasági vezető (a Kommün vádbiztosa, párttitkár, igazgató, főmérnök, tsz-elnök, főszerkesztő, gyáros, alispán, fejedelem) illetve a rendőrség, katonaság, államvédelem vagy a politikai rendőrség vezetője vagy tagja, de alakít várkapitányt, hadvezért, olasz tábornokot is. 
         Szereptípusai közül a legkiemelkedőbb teljesítményt talán „dúvadként” nyújtotta: ezek legösszetettebb filmes karakterei. (Vihar, Keserű igazság, Láz, Dúvad, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, A fekete város). Fizikai adottságai, szálfa termete, zengő, öblös hangja, erőt sugárzó alkata, energikus fellépése, szenvedélyes természete, s persze játékstílusa, színészi eszményei, vérmérséklete, az ellentmondásos jellemű, nagyszabású színpadi hősök iránti affinitása is predesztinálja az ilyen gyilkos erővel megvert, ön-és közveszélyes figurák megjelenítésére. Nagy elhitető erővel, sok színnel mutatja meg dúvadjai lelkialkatát, fizikai erejét, féktelen szenvedélyét, hirtelen haragjukon, nagy természetét, uralkodnivágyó természetét.
      Egy másik szerepkörében főfoglalkozású forradalmár, az eszme igazában fanatikusan hívő lázadó. (Ítélet, A császár parancsára, Különös ismertetőjel, 32 nevem volt, Puskák és galambok). A forradalmár – amelynek Bessenyei igazán színpadon játszotta el sokféle alakváltozatát – erejét a személyiségéből sugárzó nyugalom, karizma adja, hatalmuk spirituális, az ügy szolgálatából fakad. Ezért is olyan nehéz eljátszani ezeket a hősöket.
      E három típustól teljesen különbözik a hangsúlyozottan hétköznapi történetek kisember hőse, akit Bessenyei filmen ritkán játszott. (A Húsz évre egymástól című – szürke, unalmas és maníros mozidarabban fiával, családjával keveset törödő apa, Az utolsó körben – ebben a félresikerült melodrámában – autóbuszsofőr.)
      
        Filmszínészi pályája 1951-ben indult. Ebben az évben a Gyarmat a föld alatt,  a Teljes gőzzel és az Ütközet békében című filmekben játszott kisebb szerepeket: még láthatóan nem találja önmagát, meglehetősen modoros, szögletes. 

     Első főszerepe a Viharban (1952) Pörnicze Gáspár, a Vörös Hajnal Tsz elnöke. Játéka illusztratív, teátrális: didaktikusan mindent – érzelmet, reakciót, belső feszültséget – félreérthetlenül meg akar mutatni. A gesztusai nem koherensek, néha túlzóak. (Mikor például a felesége megpofozza, a reakciói olyanok, mintha villám sújtotta volna.) Gyakran nem tud mit kezdeni a kezével sem, zavarában néha zsebrevágja. A hangját sem tudja még igazán következetesen és sajátos kifejezőeszközként használni. Nem csak azért ilyen erőtlen, mert nem rendelkezik elég filmes rutinnal, hanem, azért is, mert a figura élettelen, sematikus. 

            A magyar jakobinusok küzdelmét feldolgozó A császár parancsára (1956) című filmben Hajnóczy Józsefet alakítja. A film szájbarágósan igyekszik megértetni a mozgalom születésének okait, de bizonyos fokig átrajzolja a történelmet, az aktuálpolitikai céloknak megfelelően felstilizálja, idealizálja a valóságot és a szereplőket. Hajnóczy figurája elvont és szoborszerű, a színész mozgástere korlátozott. 

          1956 nyarán a korszak feszült, várakozásteljes légkörében született a Keserű igazság, amely elsőként próbált meg szembenézni a személyi kultusszal. A film egy torzult jellemű munkáskáder ámokfutását rajzolja meg: Sztankó János munkásigazgató előtt a vágyott trösztigazgatói állás reményében csak egy cél lebeg, hogy határidőre elkészüljön a nagyberuházás. Az elvhű káder maszkja önző, jellemtelen, gyenge embert takar. Bessenyi elhitető erejének, színészi kvalitásainak köszönhően Sztankót egy ideig a ténylegesnél összetettebb figurának gondoljuk, s jó vagy jónak látszó tulajdonságai elfedik előlünk személyisége lényegét, könyörtelen önzését, kisszerűségét. A színész pompásan érzékelteti, hogy hősét hatalmas indulat fűti, kirobbanó cselekvésvágy mozgatja. A személyiség fontos tulajdonsága nagy fizikai ereje, és ételt, italt, nőket illetően nagy étvágya. Az egyre didaktikusabb és sematikusabb mese ellenére Bessenyei szuggesztív marad, mégha a figura igazsága viszonylag hamar el is párolog.
    Alakítása abból a szempontból is újdonság, hogy a Vihar Pörnicze figuráját kivéve az ötvenenes években egyre-másra csak pozitív hősöket játszott. Az ügyetlenül, erőtlenül megírt Pörnicze figura után tulajdonképpen most formált meg először egy valamennyire is összetett, persze alapjában véve azért nagyon sematikus figurát.          

     1936-ban játszódik a Szakadék (1956), amely egy népből jött tanító sorsán, szerelmén keresztül a két világháború közötti vidéki Magyarországot, a falu társadalmát, a parasztok nyomorúságát, a gazdagok, a hatalmasok erkölcstelenségét, cinizmusát akarta megmutatni. Ranódy László sok részértékben gazdag – a korszak filmterméséből kiemelkedő – alkotása Darvas József drámája alapján készült, de annak társadalmi problémáit, ellentmondásait az eredetihez képest jobban kibontotta.
     Bessenyeinek ez a tizennegyedik filmje – pedig első filmje óta még csak öt év telt el. Élvezettel játssza, erőteljesen formálja meg Böröcz Horváthot, a kíméletlen, kegyetlen nagygazda egyértelműen negatív, egy tömbből faragott figuráját. Alakításában nyoma sincs a sematikus kulák elképzeléseknek. Nem önmagából kikelt dúvad, hanem a maga módján ember, okos, jó gazda, a saját törvényei szerint még becsületes is, aki azonban – ha „kell” – kegyetlenül elnyomja a szegényeket.

         Bessenyei néhány év alatt beérett, látványosan fejlődött, eszköztára gazdagodott: mimikájában, gesztusaiban, mozgásában sokkal jobban alkalmazkodik a vászon mindent felnagyító intim teréhez, méreteihez.
       Nagyszabású, csupa ellentmondásból összegyúrt figurát formál meg a Lázban is (1957), amely – hibái ellenére – már témaválasztása, a feldolgozás igényessége okán is figyelmet érdemel. Hőse Szabó Barna, robosztus erejű, céltudatosságában zseniális ember, aki felfedezte a magyar föld páratlan kincsét: a bauxitot. Féktelen karriervágy hajtja, vad, kegyetlen, erőszakos és érzéketlen, pénz- és hataloméhes, de vannak pozitív tulajdonságai is. Érdekes figura: III. Richárd mucsai kiadásban, Ulveczky és Turi Dani keveréke.
           Bessenyei – amikor jó a forgatókönyv – viszonylag árnyaltan bontja ki Szabó jellemét, hitelesen adja vissza személyiségének ellentmondásait. Minden művészi adottságát, egész temperamentumát latba veti, a legkisebb részleteket is alaposan kidolgozza figurája elfogadtatására. Ha részegen nevet, mintha egy sereg hahotázna, ha sérelmet torol meg, mintha az egész emberiség szenvedéseit kérné számon rettentő indulattal. Ez a játék azonban túlságosan is tömény és erőteljes a mindinkább széteső figurához. S bár hatásos, végső fokon még inkább leleplezi az íróilag nem meggyőző jellemet.

         Bessenyei egyik, vagy talán a legfontosabb szerepét a Dúvadban játszotta. (1959) Ulveczkyje emblematikus alakítás.
       Míg bemutása idején Fábri művét – elismerve ugyan részértékeit – egyértelmű kritikai elutasítás fogadta, ma úgy érezzük, fogyatékosságai ellenére lényegesebbek erényei. A film hús-vér embereket, izzó szenvedélyeket mutatott meg mindenfajta eszmei, ideológiai tanulság nélkül. (Akkoriban meglehetősen magányos kísérletnek számított az efféle realizmus.)            
         A Sarkadi Imre novellájából készült Dúvad – bár több jelenete, képi, színészi megoldása vitathatlanul teátrális, melodramatikus, túlságosan is naturalisztikus – egy kitűnően megformált, nagyszabású jellemet állít elénk, Túri Dani kései rokonát, bizonyos fokig a felesleges ember – orosz irodalomból ismert – magyar változatát. A figura sokban hasonlít Fellini remekművének, az Országútonnak a főhősére Zampanóra is. Ulveczky a dúvad archetípusa. Nagyerejű, mulatós, nagyivó, féktelen szenvedélyű ember, aki megszokta, hogy erejének akaratának és hatalmának köszönhetően mindent és mindenkit megkap, amit és akit akar.
     Bessenyei gazdag minikával, gesztusokkal a figura sok arcát villantja fel, megmutatja érzelmeit, indulatait. Már első megjelenésekor megsejteti lényegi tulajdonságait, kivagyiságát, önelégültségét, a saját fizikai erejétől, hatalmától megszédült ember gőgösségét. (Ebben a jelenetsorban részegen, birkával a nyakában ugrat át lovával a kerítésen.) Elhiteti velünk, hogy Ulveczky nagy kan, aki tudatában van a lényéből sugárzó férfiúi, szexuális vonzerőnek. A neki tetsző nőkkel kihívóan viselkedik: nagyokat néz, szemét dülleszti, csábítóan mosolyog. Megszállottságában, elvakultságában a film végére szinte ördögi figurává válik. A sorsa mégis drámai, mert ostobán, barbár módon él, s még csak kételyei sincsenek magatartása, döntései és életvitele helyességét illetően. Nem izgatja, hogy tönkretesz másokat, elpusztít minden értéket, de tönkreteszi magát is. Bessenyei kivételes, nagyformátumú alakításával élővé, szánalmasan visszataszítóvá teszi ezt a figurát.
       
     Kovács András első játékfilmjében a Záporban (1960) sikeres, de magányos tsz-elnök. Miskei figurája, a szép és kívánatos Patóné iránt fellobant vonzalma, kettejük nehezen induló és nehezen is alakuló, de hepiendet igérő kapcsolata sok emberi melegséggel, reálisan, pszichológialag hitelesen van ábrázolva. Hús-vér emberek mindennapi élethelyzetekben – ez nem mindennapi újdonság a korabeli magyar filmben.
     Miskei új szín Bessenyei filmes szerepei között: a tsz-elnök karakterében nem az erő dominál. A színész pontosan érezteti magányosságát, elveszetettségét, gyengeségét. Miskei először magabiztos, mosolygós, életrevaló és hetyke, optimista emberként bukkan fel a vásznon, hogy aztán a Patóné iránti érzelem, a reménytelennek tűnő vágyódás egyre jobban próbára tegye, s bizonyos fokig meg is változtassa. Bessenyi sokszínű, átélt és hiteles alakítást nyújt. Ez elsősorban az alapkonfliktusra, a Patónéval való viszonyra vonatkozik. Tsz-elnökként már kevéssé összett a figura, s ennek megfelelő a színész játéka sem eléggé árnyalt. 
 
      A Légy jó mindhaláligban (1960) – Ranódy László míves Móricz adaptációjában – ő a kollégium igazgatója: szép alakításával sokat hozzáad a karakterhez.
        A hatalom tekintélyt parancsoló alakváltozataival szemben a Fügefalevélben (1966) a hatalom mulatságos arcát, egy kisszerű helyi hatalmasság karikaturisztikus portréját rajzolta meg. Máriássy filmje egy szoboravatás, s a körülötte keltett mesterséges hisztéria apropóján egy kisváros, Halmaz érdekviszonyairól, mozgástörvényeiről, a vezető elit ostobaságáról, szervilizmusáról állít ki látletetet. Bizonyos fokig mintha a Rokonok világa elevenedne meg, a feudális mentalitás a szocialista Magyarországon változatlannak tűnik.
       Bessenyei a kisvárosi lap főszerkesztőjét, Pattantyús elvtársat adja. Tipikus apparatcsik. Az eszme felkent bajnokának tartja magát, pedig csak egy – butasága miatt nem veszélytelen – hólyag. Már az első jelenetekben, a pályaudvaron, amikor még meg sem szólalt, pusztán a külsejével – hetyke kis bajusz, homlokra tolt kalap – sok mindent elárul magáról. Bessenyei gazdag mimikával, arc-, és kézjátékkal, tőle szokatlan, de a film szelleméhez, s a figura lényegéhez pompásan illő grimaszokal, fintorokkal villantja fel a kisszerű hivatalnoklélek sokféle, egyként ellenszenves tulajdonságát. A színész fergetegesen komédiázik, ugyanakkor szerepét halálosan komolyan veszi, egyetlen pillantra sem kacsint ki a nézőre.
       Bessenyeinek humora bizonyítására filmen sajnos ritkán jutott méltó feladat. Komikus szerepben a Fügefalevélen kívül csak három – 1961-ben – készült film kisebb epizódszerepeiben láthattuk. (Napfény a jégen, Nem ér a nevem, Délibáb minden menyiségben.)  
  
        Két színvonalas, igényes, szórakoztató közönségfilmben játszott szerepe is a filmes pálya fontos állomásai közé tartozik. Az Egy magyar nábobban (1966) dorbézoló, szertelen, kirobbanó indulatú, félemetes nagyúrként, igazi dúvadként, falstaffi méretű, nagyszakállú figuraként bukkan fel.  Tökéletesen érzékelteti Kárpáthy János lobogását, szenvedélyességét, indulatosságát, gyengédségét, emberségét, duzzadó életerejét. A fekete város című hétrészes tv-sorozatban (1971) kitűnően alakítja Görgey Pált, az önfejű, gyanakvó, nem ritkán elvakult, magányában megkeseredett alispánt. A sokféle, szélsőséges indulatból, ellentmondásos tulajdonságból, cselekvőerőből összegyúrt, tragikus sorsú figurára Bessenyeinél aligha lehetett volna alkalmasabb színészt találni. 

        A sok színpadi történelmi karakter, részben lázadó, a hatalommal szembekerülő történelmi személyiség – Dózsa, Bánk bán, Budai Nagy Antal, Bethlen Gábor, Kossuth, Széchenyi – megformálása után a magyar-román-szlovák koprodukcióban készült Ítéletben (1970) Dózsa szerepét kapja. Ez filmes pályája legnagyobb munkája, amelybe belesűríti világról, történelemről, s a színészetről való tudását.  Egy interjúban arról beszél, reméli, hogy filmbeli Dózsája „új volt, más, igazabb, őszintébb, mint az eddigiek. Talán nem olyan darabos, mint első színpadi megjelenésekor, és kevésbé pátoszos, intenzívebb belső indítékokból cselekvő.” (Nemes G. Zsuzsannának, Lobogó, 1972. január 5.)
        Csoóri Sándor forgatókönyve Dózsa szerepéről, a forradalom, de tágabb értelemben a hatalom természetrajzáról, kényszereiről, s a történelmi személyiség figuráján keresztül a forradalom könyörtelenségéről, belső mozgásáról, logikájáról kívánt szólni. Iskola-, vagy tézisdráma, amelyben a szereplők olyan kijelentéseket tesznek, hogy a nézőnek félreérthetetlen legyen az áthallás. Az alkotók újszerűen fogalmazták, formálták meg Dózsa alakját, bár meglepő módon beállítása nem ritkán sematikus, kísért a korábbi időszakok magyar és amerikai filmjeinek idealisztikus, romatikus szemléletmódja, hősábrázolása.
         Viszonylag hosszú és ügyes dramaturgiai előkészítés után pillantjuk meg először, mikor hivatalosan megbízzák a paraszthad vezetésével, s papi áldásban részesül. Szilaj, szikár, eltökélt ember, akinek kemény, mindenre elszánt krisztusi férfiarcába a szenvedés és a felelősség egyre több redőt szánt majd.  Érzelmeit, szenvedélyei viharzását leginkább arca változásaiból, szeme mozgásából, tekintete elfátyolosodásából, komorabbá válásából, apró gesztusokból kell kiolvasnunk, s abból, ahogy tűnődően mered maga elé.

         Bessenyei a funkcionárius egy újabb arcát mutatja meg, az egyszerre fenyegető hatalmú, atyáskodó, igazságtevő bölcs megyei rendőrfőkapitányról rajzol tanulmányszámba menő portrét az 1956 nyarát idéző Mérkőzésben (1980). Kurucz elvtárs a film végén, a 88. percben jelenik meg a futballcsapat bankettjén, s aztán a rákövetkező negyedórát az ő jelenléte, fenyegető hallgatása, kérdései, kérdezősködése és szaggatott monológja tölti ki. Bessenyei fenyegető, erőt sugárzó személyiséget formál meg, aki nem tűr ellentmondást. Jó taktikus, ügyes manipulátor. Ravasz, megvan a magához való esze, legalábbis annyi, amennyi a hivatala ellátásához, s a még nálánál is korlátoltabb káderek sakkbantartásához, megfegyelmezéshez kell. A figura bunkóságát Bessenyei jól érzékelteti azzal, hogy a hosszú és sorsdöntő vacsorajelenet alatt – miközben „intézkedik” – szinte mindvégig jóízűen eszik, vagy inkább zabál. A „békemisszió” – az igazság végérvényes eltussolása – és a táplálkozás számára egyformán fontos tevékenységek, s hasonló erőbedobást is igényelnek.
         Vészits Andrea forgatási naplójában így ír Bessenyeiről: „Bessenyei Ferenc a változékonyság kiismerhetetlen színeivel rajzolja meg a főkapitány alakját – hol türelmetlen, hol meg oktató, egyszer erélyes és kemény, másszor atyai, csaknem ellágyuló, éles pillantásait válaszai tompán kongó éretlensége ellenpontozza, s néha szinte eldönthetlen, vajon kedélyesen ingerült, vagy ingerülten kedélyes. Kósa azt szeretné, ha végig, az egész jelenet alatt szinte folyton enne, nemcsak azért, mert rég letünt világot idéző gusztussal tudja enni a csirkepaprikást (amit magánemberként ki nem állhat), inkább azért, mert más teliszájjal szólni békéről, történelmi szükségszerűségről, mint kényelmesen hátradőlve vagy éppen cigarettázva.” (A mérkőzés, stúdiófüzet, 1981, MAFILM-Objektív Stúdió, szerkesztő: Gervai András; a kiadványt betiltották.) 

         Az Érzékeny búcsú a fejedelemtől (1986) a németek és a törökök között lavírozó uralkodó, Bethlen Gábor – de általánosabb értelemben a kompromisszumok szorításában lavírozó politikus – dilemmáit jeleníti meg. Dráma, kiélezett konfliktusok helyett vértelen jeleneteket, életképeket látunk egy uralkodó életéből. Bessenyei csak nagyon korlátozottan használhatja eszköztárát, mert egy idős, súlyosan beteg ember figuráját kell megformálnia, aki csak árnyéka önmagának.
       Bessenyei megfáradt, csöndes emberként jelenik meg, halkan beszél, szemeivel távolra, talán a semmibe néz. Mindvégig következetesen megőrzi ezt az alaphangot, beállítást. Alakításában nyoma sincs a korábbi színpadi és némely filmes szerepéből ismert nagyszabású szenvedélyeknek, indulatos kitöréseknek.  Eszközei letisztultak egyszerűek, gesztusai visszafogottak. Mégis többnyire meg tudja éreztetni: ez az ember nem akárki, súlyos titkok tudója lehet. Megtörtségén, halálos fáradtságán is átsüt a tartással viselt öregség és a nagyon visszafogottan játszott betegség méltósága. Kontemplatív, meditatív alakjából erő sugárzik s ez nemcsak ténylegesen még meglevő hatalmából, rangjából következik, hanem a személyiség színész által megteremtett erejéből, hiteléből. Megszólalásai visszafogottságát, halk eszköztelenségét csak nagy ritkán töri meg másfajta megnyilvánulás. Bessenyei szép és hiteles alakítást nyújt az egydimenziós, elrajzolt figura bőrébe bújva: fizikai, érzéki valóságában, illuziókeltően idézni fel egy nagymúltú ember végóráit.

          A hetvenes, nyolcvanas években összesen csak nyolc szerepet kapott, közülük mindössze három a főszerep. (A fekete város, Ítélet, Érzékeny búcsú…)
       Utolsó filmszerepe A másik emberben (1987) Váradi nagypapa, egy öreg, bölcs parasztember, akinek figuráját átélten, póztalanul alakítja.
    1987-től, 68 éves korától nem jelent meg többet a filmvásznon. Többféle okkal is magyarázható, hogy a hetvenes évektől lassanként „kikopott” a magyar filmekből. Megváltozott körülötte a kor, a társadalom, s – tematikájában, cselekményében, stílusában és hőstípusában – a magyar film. A valóságot a korábbinál árnyaltabban megmutató filmekben, úgy tűnik, a robosztus egyéniségű, kirobbanó energiájú Bessenyeinek egyre kevesebb lehetőség jutott. Nem véletlen, hogy a hetvenes, nyolcvanas években összesen csak két nagy filmes szerepet kapott: nagyformátumú történelmi alakokat kellett eljátszania. (Dózsát és Bethlen Gábort). Arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy idősődő színésznek nehezebb megfelelő szerepet találni. 
        Akárhogy is: filmes szerepei – önhibáján kívül – nem épültek egymásra, nem épültek életművé. Filmjei minden esetre fontos dokumentumai egy nagy színész pályájának, művészi fejlődésének, sokszínű képességeinek.
 
Szerző: Gervai András

Címkék

portré



Rendező Bereményi Géza
Szereplők Eszenyi Enikő (Marika, Monoriék lánya)
Papcsik András (Valkó Imike)
Tóth Barnabás (Imi Valkó)
Sőth Sándor
Andorai Péter (Berci)

nka emblema 2012