sex hikaye

Herskó János-portré

2006. szeptember 29. - filmhu
A bennszülött és a bumerángja
In medias res – vágjunk mindjárt a dolgok közepébe. Herskó legvitatottabb filmjében, a Párbeszédben hallható néhány kulcsmondat. Egy füstös presszóban hangzik el, 1956-ban, már november 4-e után. Gábor Miklós mondja, aki nem utoljára játssza a rendező alakmását, hogy ő tulajdonképp szeret itt élni, mert amíg a proletár és a pántlikás-nemzeti hiúság egyensúlyban tartja magát, addig a magafajta européer nyugodtan dolgozhat köztük.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
Különös mondatok, igazi jelentésük épp akkor, a forradalom utáni megtorlások kezdetén nem érvényesek. Majd a hatvanas években, a hallgatag társadalmi konszenzus idején, nagyjából épp a Párbeszéd 1963-as bemutatásakor válnak azzá. Semmi okunk sincs azonban azt hinni, hogy Herskó akkor és ott, azokban a történelmi napokban is így gondolta, hiszen azért nem ment el, azért késett az emigrációja majdnem másfél évtizedet. Sosem forgatott szerzői filmeket, a közvetlen önéletrajziságot az általa nevelt főiskolai tanítványaira, Szabó Istvánék nemzedékére hagyta, de legjobb műveiben, utolsó három hazai rendezésében jócskán benne van saját véleménye, tapasztalata, megtörhetetlen reformista észjárása. Hat film – megdöbbentő, de mindössze ekkora honi játékfilmes életműve, s abból is az 1962 és 1969 között forgatott utóbbiak az érvényesek, izgalmasak, ma is tanulságosak. Míg azonban idáig eljutott, őt sem kímélte a történelem.
A háború után, 19 évesen bölcsészeti stúdiumokba kezdett, de közben Gertler Viktor rendezői magániskolájában is tanult. 1949-ben már rövidfilmeket forgatott. Az ötvenes években Moszkvába küldték szakmai továbbképzésre. Büntetés és kitüntetés: mutassa meg a munkáskáderek számára túl művelt polgári származék, hogy híven követi a szoba-konyhás világból érkezett, alig-képzett növendékek sorában a megváltó politikai hitet.
Hazatérve belecsöppen a magyar filmsematizmus rövid, ám annál tombolóbb korszakába. Világos, hogy a kommunizmus Moszkvából jött eminens tanoncának rendeznie kell. Herskónak szerencséje van. Már 1953-at mutat a naptár. Mindössze egyetlen produkcióval kell adóznia a tizedik múzsa elfajzásának. Persze, akkor ezt még nem tudja. Becsületesen levezényli a magyar metró-filmet. A város alatt nem is annyira nézhetetlen, mint idősebb pályatársai (Keleti, Gertler, Máriássy) kötelező filmdolgozatai. A cím a metró építésére utal, melynek az ötvenes évek elején nekifogtak, aztán abbamaradt, hogy fúrótornyai még évtizedekig éktelenkedjenek Budapest forgalmas helyein. A munka a kor igényeinek megfelelően erőltetett ütemben halad. Van veszélyhelyzet, szabotázs-gyanús akció zajlik, rossz a munkaerkölcs – de végül természetesen győznek a haladás erői. A valóságban a metró csak bő másfél évtized múlva készül el.
Ezt követően fél évtizedig nem jut filmhez. Közben lezajlik, majd el is hal egy sokat ígérő korszakváltás. Fábri remekműveket (Körhinta, Hannibál tanár úr) rendez, Makk Károly időtálló szórakoztató filmekkel (Liliomfi, Mese a 12 találatról) lopja be magát a nézők szívébe. Herskó később azt nyilatkozta erről az időszakról: elhatározta, addig vár, míg olyan filmet készíthet, melyet teljes egészében vállalhat. Ennek az ideje 1958-ban jött el. Pedig morális és szakmai értelemben megint rossz idők jártak. Jeles filmszínészek (Darvas, Mensáros) a börtönben – hogy sok más elítéltről, kivégzettről most ne is szóljunk. A politikailag még ellenőrizetlen 57-es év egyik utóhajtása volt a Gelléri novelláiból készült Vasvirág. Ez még mindig nem az igazi Herskó, akinek majd a hatvanas években megismerjük, de több mint egy korrekt, filmtörténetileg becsült irodalmi adaptáció. Már a forradalom előtt beadta az ötletet az akkor még nagyhatalmú dramaturgiára, de „kispolgárinak” minősítették, visszadobták. Nem adta fel, újra próbálkozott. Rájött, amit komoly teoretikusok is hangoztattak, hogy a film a maga másfél órájával inkább alkalmas egy-két novella megelevenítésére, mint vaskos regények zanzásítására. Munkástéma, Horthy-korszak – ebből akár újabb sematikus dolgozat születhetett volna. Ám Gelléri költői világa megadta az elronthatatlan alaphangulatot. Hőseit a hétköznapi nyomor élettényeiből kiemelte a rájuk várakozó szerelem lírája. Mégsincs boldogság. A bájos és ártatlan munkáslány mindenáron táncosnő szeretne lenni, de ezt csak szerelmese elárulásával érheti el. S hiába találnak újra egymásra, kapcsolatuk már soha nem lehet olyan, mint volt. Nincs boldog vég. Hiába akartak valamilyen hepiendet Herskóra kényszeríteni. 1958 már nem 1953. Annyi szabadsága azért van egy rendezőnek, hogy ne hagyja megerőszakolni a filmjét. Törőcsik Mari, a főszereplő nagy nyeresége a Vasvirágnak. Érdekes párhuzam kínálkozik az ugyanebben az évben bemutatott másik adaptációval, melyben szintén főszerepet játszik. Fábri Édes Annájában hasonlóképp megalázott, elcsábított alsó néposztálybeli fiatal lány. Míg azonban a Kosztolányi-regény filmváltozatában merev, már-már élettelen fantomlénynek látszik, Gelléri novelláinak életre keltésében pajkos, gyermekien tiszta, mégis nőiesen kihívó. Herskó ráérzett a színésznőben rejlő apró titkokra, vászonra vitte báját, humorát, rejtett szexepiljét. Nem is tetszett igazán a film a kommunista elvtársaknak és elvtársnőknek. Egyikük ironikusan meg is jegyezte, hogy ez nem is „vasvirág”, hanem „vaságy” – utalva ezzel arra, hogy túl sok benne a szex, és kevés a mozgalom. 
1959-ben a Magyar Rádió útjára indított egy folytatásos hangjátékot. A Két emelet boldogság a következő évben került a mozikba. Az egyetlen vígjáték a rendező mégoly kevés filmet számláló oeuvre-jében. Valamelyest tényleg emlékeztet a Szabó családra: némelyek a jóval későbbi családi szappanopera, a Szomszédok ősét látják benne. Afféle dupla fenekű bőrönd ez a film. Később vádolták az 56-os eszmények elárulásával, a kényszerűen kialakuló társadalmi konszenzus támogatásával. Ha a múltról keveset tudó fiatalok befogják a szájukat, a hallgatásért cserébe nő egy kicsit az életnívójuk, és ha nagyon jól viselik magukat még lakást is kaphatnak az államtól. Ám ha nem kapargatjuk meg a mindennapok felszínét, egy mozaik-dramaturgiára épített, professzionális szórakoztató filmben lelhetjük örömünket, ahol minden a helyén van, nem utolsósorban a jobbnál-jobb színészeknek köszönhetően.
Nagyjából ezen a ponton lehet egy vonalat húzni Herskó János pályafutásán belül. Rossz filmet – még a sematizmusban fogant A város alattot is ide értve – addig sem csinált ugyan, de eredetisége csak a hatvanas évek elején bontakozott ki. Három újabb alkotása egy-egy személyes sors tükrében mutatja be a tegnapok és a ma krónikáját. Formai tekintetben is önállóságra tör. A Párbeszédben a filmelbeszélés kereteit feszegeti: a végső változat 150 perces, szüksége is van ekkora időre, hiszen majdnem két évtized sűrű magyar történelmét akarja elmondani. A Szevasz Vera keveri a fikciós és a dokumentarista elemeket: legemlékezetesebb részei, a falusi lakodalom képsorai, rögtönzésszerűen készültek. Tartalmi tekintetben, főként utolsó két hazai filmje a reformer magatartás lehetőségeit feszegeti.
Utókori elemzői szempont, a maga idejében nemigen írták Herskó javára, hogy két filmjében is női nézőpontból mesél. A Párbeszéd hősnője ott van mindenütt, ahol a korabeli magyar történelem fontos eseményei zajlanak: koncentrációs táborból szabadul 1945-ben, útja természetes módon vezeti a kommunista mozgalomba, férje révén érintett a koncepciós perekben, majd a reformokat követelő baloldaliak között találjuk, innen egyenes út viszi a forradalomhoz. Leányként és asszonyként mindig a gyorsan változó kor egy-egy jelképes hőse mellett áll. Hithű kommunista férjének letartóztatása után egy népből jött, lázadó költő a partnere, majd a forradalom után a magát européernek valló értelmiségi – Herskó filmbeli alakmása – mellé sodródik, mígnem végül visszatér a férjéhez, hogy tisztázzák, nemcsak személyes múltjukat, hanem, ha lehet, az országét is.
A Szevasz Vera még egyértelműbben női film. A címszereplő afféle szocialista Cilike, mint egy régi leányregény akaratlan bajkeverője, mindenütt zűrt csinál, ám éppígy teszi rendbe az ügyeket. A cselekvés – a hétköznapi és a történelmi – kockázatokkal jár. Herskó egyértelműen a kockáztató hősök, azaz hősnők mellett áll. Szereti őket, ez nem vitás. Bennük saját, cselekvő, olykor hibázó, de folyton helyesbítő, tökéletesedő énjét kedvelteti meg velünk. Jó kis dramaturgiai trükk: afféle „Bovaryné én vagyok” megoldás. A nézők jobban azonosulnak egy kitalált személlyel, aki a tetejébe, ifjú és csinos, mint a rendező esetleges férfiképmásával. Mert aki nem tudná, a hatvanas évek eleje az új hullámok tetőzésének évada. Antoine Doinel Truffaut helyett, s majd Bálint András a Herskó-asszisztens, elsőfilmes Szabó István helyett jelenik meg a vásznon. Herskó szemérmesebb, rejtőzködő szerzői filmeket forgat. A Párbeszéd is az. Egy nemzedék önvizsgálata, egy kommunista gyötrelmes önvallomása, melyben sok kommunista, aki nem vakbuzgóságból vagy karrierizmusból lett az, magára ismerhetett.
Az 1963 októberében, majdhogynem a forradalom évfordulóján bemutatott filmnek nem volt könnyű útja. A maga idejében vitatták, a rendszerváltó hevületben elfeledték, később megvetették, s igyekeztek kiírni a magyar filmtörténetből. Pedig a látlelet, melyet az 1945 és 1962 közötti évekről rajzol – pontos. Először és talán utoljára beszélt ez a film arról, hogy az üldözött magyar zsidóság útja a felszabadulás után magától értetődő természetességgel vezetett a kommunista mozgalomhoz, a párthoz. Szintén szenzáció: orosz tankok vonulnak benne a forradalom ellen. A hetvenes-nyolcvanas években ilyesmit már nem lehetett beletenni egy filmbe. Miután az elkészülése óta eltelt több mint négy évtizedben mindkét oldalról támadták, valószínű, hogy a Párbeszéd hiteles krónikája a forradalomnak, főként a hozzá vezető előzményeknek. Herskó nem kertel, egyenesen hősnője mellé áll. Talán azért is választott női figurát filmje főszereplőjéül, mert így jobban megőrizhette forgatókönyvírói tárgyilagosságát. Azzal pedig, hogy egy amatőrre bízta ezt a fontos főszerepet, aki addig nem játszott még sehol, megkímélte magát egy mégoly jó színésznő beidegződéseitől és az előre kiszámítható közönségreakcióktól is. A főszereplő páros furcsasága, hogy egy ismeretlen huszonéves lány (Semjén Anita) egy nála jóval idősebb színésznő (Békés Rita) utószinkronjával szólalt meg, és a korszak sztárszínésze, Sinkovits Imre pedig a film java részében ősz vendéghajjal állt felvevőgép elé. Ettől a közös jeleneteik különös fénytörést kaptak. Dialógusaik igazságkeresése jobban érvényesült így, mintha a hagyomány vezérelte stílusban hallottuk volna.
Azzal is vádolták a Párbeszédet, hogy unalmas. Állítólag az egykori tévé-bemutató kedvéért Herskó kicsit megrövidítette, de ettől nem csökkent igazságkereső szenvedélyének hőfoka. Hősei minden magán- és közéleti válság ellenére együtt maradnak. Értelmiség és szocializmus – miként ez a házaspár – összetartozó, szétválaszthatatlan dolgok.
A Szevasz Vera esetében kivételesen hozott anyagból dolgozott, amennyiben egy könnyen felejthető ifjúsági regény (Soós Magda: Mindenki elutazott) volt a forgatókönyv kiinduló alapja. Herskó persze nem lenne az, aki, ha nem formálta volna kedvére a sztoriját. Hősnőjét, a 17 éves diáklányt nemcsak szerelmese követelődző fellépése állítja nehéz döntés elé. Az építőtáborban, ahová utazik, megszervezi, hogy egy gyors gyümölcsszedési akcióval társnői kisegítsék a bajból az állami gazdaság vezetőjét. Ez a korát megelőző menedzser – az ereje teljében lévő, még dinamikus Mensáros László alakítja itt Herskó reformer alteregóját – majdnem mindent el tud intézni, csak épp nincsenek hozzá emberei. Segít viszont a mi diáklányunk, aki örökké szervez, nyüzsög, nem tud nyugton maradni. Kis balesete után kórházba kerülve megszöktet onnét egy halálos beteg asszonyt, hogy pártfogoltja ott lehessen gyermeke lakodalmán.
A falusi lagzi jelenetsora valóságos remeklés. Profik és hivatásos színészek keverednek, ettől kapnak a képsorok különleges aurát, ha ugyan profinak lehet nevezni a diáklányt szerepét játszó amatőrt, Neményi Máriát. Többféle kultúra és hagyomány keveredik, a városi életmód és az évszázados helyi szokások rétegződnek egymásra, de épp ez az együttállás izgalmas, épp erre a termékeny keveredésre bíztat ez a cseppet sem ifjúsági történet. Stílusegységről szó sincs. Publicisztikusnak mondták – okkal-joggal – Herskónak ezt a filmjét. Nyilvánvaló, hogy a Mensáros játszotta reformer vezető izgatta őt ebben a történetben. Magát látta viszont benne, magát állította elénk, hiszen ekkor már neki is voltak bőséges stúdióvezetői és főiskolai tanári tapasztalatai.
Herskó, mint producer és pedagógus, külön portrét érdemelne. Dióhéjban annyit mindenképp el kell mondani róla, hogy jócskán megelőzte a korát. Épphogy kitalálták az új gazdasági mechanizmust, ám ő gondolkodásmódjában, vezetési stílusában már korábban hordozta azt. Tanári módszerei pedig példaként szolgáltak nemzetközi szinten: később azért tudott választott új hazájában is sikeres pedagógus lenni, mert egyéniségeket nevelt, Magyarországon is, Svédországban is.
1968 sok szép álomnak vetett véget. Az a fajta reformer-menedzser szellem is a hátsó polcra került, mely az ő sajátja volt. Szorult a hurok, s ha nem is látványosan, de az érzékeny művészek számára sejthetően kiderült, az illúzióknak nincs jövője, a szocializmus, hiába hirdette Lukács György az ellenkezőjét, menthetetlen. Herskó ezt reagálta le 1970-es emigrációjával, de előbb még elkészítette búcsúfilmjét, az N. N. a halál angyalát.
Mattia Pascal, Pirandello hasadt lelkű regényhőse végignézi saját temetését. Efféle lelkiállapot tükre Herskó János utolsó itthoni műve. A népszerű tanárt és kutatót, a szervező zsenit, a nők dédelgetett kedvencét néhány órára halottnak hiszik. Ő élvezi a szituációt, s amíg csak lehet, nem leplezi le a tévedést. Végre tisztán láthat a maga dolgában. Az emberrel életében soha nem őszinték, halála után, a megrendülés perceiben talán kijut számára pár igaz szó. A filmbeli Korin professzor szociálpszichológus. (Herskót visszatérően vonzotta valami ehhez a hivatáshoz; nem véletlen, hogy korábbi műveinek amatőr színésznői ebből a szakmából valók.) Kíváncsi ember, aki a dolgokat nem merev laboratóriumi állapotában veszi szemügyre, hanem mozgásban, változásban.
A korabeli magyarországi viszonyok közepette valóságos kalandfilm keveredik ki ebből a helyzetből. Értelmiségi hajszafilm, vihar egy pohár vízben. A professzort kíváncsisága félvilági alakok közé sodorja. A rendező, aki kétszer is amatőrökre bízta filmje sikerét, itt két-három filmre is elegendő nagynevű színészt mozgat. Gábor Miklós a Párbeszéd után megint Herskó-szócső, sőt, jóval több annál, reinkarnáció. A halál angyalaként a Vasvirág üdvöskéje, Törőcsik Mari taxizik a fél városon keresztül-kasul. Aztán a hölgykoszorú további jelességei: Ruttkai Éva, Bara Margit, Pécsi Ildikó, Béres Ilona, Halász Judit. És Mensáros, Darvas, Kállai, Sinkovits, a fiatal Kern a férfi oldalon. Mire ez a sztárparádé? (Hajdanán Várkonyi Zoltán osztott így szerepet nagysikerű filmadaptációiban.) A sok nagy név talán el is takarja kissé a lényeget. De csak Gábor Miklós hamletien kétkedő, tűnődő arcára kell pillantani, hogy tudjuk, nem Lumumba (ma újra Róna) utcai népszerűség-hajhászás zajlik. Tippünk szerint jutalomjáték ez a honi sztárparádé. Herskó meghívott mindenkit, akivel korábban jó volt együtt dolgozni, és azokat is, akikkel jó lett volna még.
Életrajzában itt következik a második cezúra. 1970 nyarán nem tér vissza külföldi útjáról. Családjával együtt odakinn marad. Svédországban lel új hazára, vagy ha nem is hazára, új munkára. Tanít, szervez, olykor szerepel. (Felhördül a magyar közönség, mikor Bergman operafilmjének nézőterén villanásnyira feltűnik jellegzetes arcéle.) Herskó jó két évtizedig tiltott gyümölcs a magyar kultúrában. A rendszerváltás után újból hazajár. Tanít, szervez, olykor szerepel (játékfilm épül a személyiségére: A kenyereslány balladája).
Nyugtalan szelleme, folytonos újítókedve, kereső lénye ma is kísérti a konformistákat, a beletörődőket, a már semmit sem akarókat. Herskó mindig szeretett viccet mesélni. A Párbeszéd egyik jelenetében, a vonaton utazva mond el egy alapviccet: „Tudjátok mibe őrült bele a bennszülött? Vett egy új bumerángot, de nem tudta eldobni a régit.”
Ő legalább megpróbálta.
 
Szerző: Kelecsényi László


Címkék

portré



Rendező Szabó István
Szereplők Karin Boyd (Juliette Martens)
Krystyna Janda (Barbara Brukner)
Klaus Maria Brandauer (Hendrik Höfgen)
Rolf Hoppe (Tábornagy)
Cserhalmi György (Hans Miklas)

nka emblema 2012