kostenlos porno deutsch porno free porn titten porno gratis porno porno

A modern magyar film egyik legjelentősebb, mégis, tán legtalányosabb, legegyenetlenebb, életműve az övé. Több mint fél évszázados pályafutása alatt eddig 22 nagyjátékfilmet s 12 televíziós filmet készített, (kortársai közül Bacsó Péter és Jancsó Miklós kicsit többet, Kovács András kevesebbet) - melyek között van remekmű, korszakos film, tisztes iparos munka, sima bukás és kínos tévedés -- , van betiltott film, bérmunka, társrendezés, koprodukció.
 Élete teljesen át van itatva a filmiparral, gyerekkora óta. Szülei mozisok, ő alig húszévesen, 1944 nyarán már a Hunnia Filmgyárban hordja a kávét. Gertler Viktor első asszisztense éveken át. 23 évesen már betiltott első filmes, Úttörők című (eltűnt) munkája ugyanis nem elég „sematikus” -- , a szabadon bandázó utcagyerekek, sajna, sokkal izgalmasabbak, mint az előre-hátra masírozó úttörők.  
Az ötvenes évek elején Fábri Zoltán (Életjel) és Várkonyi Zoltán (Simon Menyhért születése) veszi maga mellé társrendezőnek, ez sokat elmond akkori szakmai imidzséről.
1954-ben azután igazi első filmjével, a Liliomfival -- , ezzel az üde biedermeier Tévedések vígjátékával -- , melyben Darvas Iván másfél órára milliókkal felejteti el, hogy hol is élnek --, kisebb érzületi forradalmat idéz elő a forradalom felé sodródó országban.
 Ha lehet, még nagyobbat szól a gyomorfekélyes élmunkás, Tóth Gáspár története, az ellen-sematikus, „kritikai realista” (?) A 9-es kórterem (1955), mely meglepően bomlott, züllött viszonyokat mutat egy szocialista közkórházban. Despotikus, „kérlekalássanozó” orvosokat, akik félrediagnosztizálják a szegény munkásembert, teherbe ejtik, majd öngyilkosságba kergetik a kiszolgáltatott műtősnővért, és szakmailag gyenge orvos-kádereket, akiket már nem érdekel a sebészet szent ügye. Doktor Málnássy egyébként, a kiégett negatív hős, akit itt a sármos szocialista sztár, Gábor Miklós alakít, még visszatér - sokkal árnyaltabban megrajzolva – 1962-ben az Elveszett paradicsomban.
Igazi reveláció a már 56 után készült harmadik filmje, a Ház a sziklák alatt (1958) lesz. Egy Balaton-felvidéki parasztemberről szól (Görbe János), akinek, miután hazajön a háborúból, az új világban nem sikerül az újrakezdés. Pedig a sors elhalt felesége helyett egy gyönyörű új asszonnyal is megajándékozza. (Bara Margit) Ám Ferenc féltékeny, púpos sógornője, Tera (Psota Irén nagyszerű alakítása), aki Ferencet a front után visszahozza az életbe, s maga is szívesen feleségül menne sógorához, pokollá teszi mindhármuk életét.
A Ház a sziklák alatt súlyos neorealista melodráma - a sematizmus évei után nagyszerű élő karakterekkel, újszerű realisztikus, természet közeli képekkel -- , Illés György egyik legszebb munkája -, tanítani valóan briliáns cselekményszervezéssel, feszültségadagolással. Ebben a filmben látjuk a magyar filmtörténet valószínűleg legjobban megrendezett gyilkosságát. Ferenc, aki jó ember, de képtelen úrrá lenni a két nő viszálykodásán, egy hisztérikus, tömeges rókaüldözés során - kihasználva a káoszt --, letaszítja egy szikláról az ordítozó, őrjöngő Terát.
A legmeglepőbb, s ez Makk néhány fontos későbbi filmjére is jellemző (Szerelem, Macskajáték, Egymásra nézve) hogy a politikummal átitatott korszak itt csak háttérderengés. A Ház a sziklák alatt a jellemek drámája, melyben a tragédia az életutak lehetetlen kereszteződéséből fakad, nem a történelem, ne adj’ isten az ideológiai széljárások következménye. 58-ban ezzel a filmmel Makk egyszerűen visszaadja a saját sors rangját, még ha az a sors ebben a történetben tragédiába torkollik is.
Az ötvenes években készült munkái Makk Károlyt gyorsan az élvonalba emelik, Fábri Zoltán, Máriássy Félix, Várkonyi Zoltán mellé. Már 55-ben igazi filmrendező-sztár, aki azt is megengedheti magának, hogy személyesen kérjen lakást Rákositól.
Filmjein az látszik, hogy rendkívül jó dramaturg, nagyszerű játékmester, aki színészeit keményen terheli, és professzionálisan irányítja. Psota Irén vagy Görbe János például nemigen kap többé a Ház a sziklák alatt-hoz hasonlóan gazdag, bonyolult feladatot. Zalán Vince figyeli meg, hogy a Liliomfiban Makk valójában mennyire visszanyes minden harsogást, otrombaságot, hogy Dajka Margit, Pécsi Sándor, Krencsey Mariann milyen „mértéktartóan” bolondoznak.
Furcsa viszont, hogy első filmjei semmilyen stiláris, műfaji, vagy szemléleti rokonságban nincsenek egymással. Az ötvenes évek termése még a Mese a 12 találatról című vígjáték (néhány kispénzű kollektív totózó ügyesen egymásba szőtt viszontagságai), sőt a 39-es dandár (1959) is, Karikás Frigyes, a hős kommünárd és társai 1919-es harcairól. 
„Makk-Liliomfi” - már ekkor - filmről filmre más maszkot ölt, s más szerepben penderül a közönség elé. Hol mint virtuóz (víg)játékmester, hol mint a rendszer felelős, kemény kritikusa, hol mint - Máriássy mellett - a neorealizmus örököse.

A hatvanas évek mérlege Makk pályáján másként alakul.
Az évtized kétségkívül vele kezdődik. Megszállottak (1961) című filmje fordulat és botránykő. Veress Péter, a rendszer oszlopos értelmiségije, aki nyílt levélben jelenti fel a miniszternél, úgy látja, az ilyen és hasonló „kultúrbóvlikra ” és „blöff mesterekre” nincs szüksége a magyar kultúrának. A kritikusok viszont úgy látják, a Megszállottak korszakos lépésváltás, a modern magyar film nyitánya. Melynek nyomán majd valóban, filmek sora fedezi fel itthon is - a Sodrásbantól az Így jöttemig, a Tízezer naptól a Szegénylegényekig - a film médiumának határtalan nyelvi és tudatmódosító lehetőségeit.
A Megszállottakat el lehet mesélni úgy, mint egy újabb ellen-sematikus filmet, melyben még mindig ott kísért az ötvenes évek termelési zsánere: Egy vízmérnök és egy téesz-elnök kilátástalan küzdelemben a bürokráciával vizet fakaszt a szomjazó alföldi állami gazdaságban. De el lehet mondani úgy is, mint egy antonionis egzisztencialista kivonulás-kisodródás történetet: Egy konok, meghasonlott értelmiségi (Pálos György játssza a tehetséges Bene vízmérnököt) kiszáll a pesti vircsaftból, s lemegy a pusztába, ahol igazi kihívásokkal találkozik. Egy kölykös, érzelmes, dacos téeszelnökkel (Szirtes Ádám), aki a barátságát ajánlja fel, egy kedves figuráns lánnyal, aki a szerelmét, s egy eltévedt folyómederrel -- , mondhatnánk a Pesti Est modorában -- , mely az éltető víztömegét kínálja, ha Bene leveti szplínjét és hajlandó nekidurálni magát.
1961-ben vagyunk, tehát Bene hajlandó. És filmtörténetünk tán első „nehéz embere” itt még mindent el is nyer. Kisebb zavart okoz a film fogadtatása körül, hogy Bene és Kecskés előbb veszít, s csak egy józan eszű országgyűlési képviselő menti meg hőseinket, a tikkadt almafákat, meg a rendszer becsületét. Ám a „vörös farok” ellen hiába ágáltak a jobb érzésű szakmabeliek, ugyanis a valóságból vett történetnek (pár év múlva Nehéz emberek című dokumentumfilmjében a csőkutas rendszer feltalálójának ügyét Kovács András is feldolgozza) épp ez a fordulata igaz volt.  
Makk azonban nagyvonalúan átlépett elvek és valóság groteszkül-magyarosan összegabalyodott viszonyain, hiszen már a film születésének körülményei is zavarosak voltak. A forgatókönyvet ugyanis egy közben letiltott filmterve, az 1001. esztendő helyett kapta a filmgyár igazgatójától, akinek egy kikötése volt, a befejezésen nem lehet változtatni. A Megszállottakat amúgy Máriássy rendezte volna, aki nem sokkal a forgatás előtt infarktust kapott. Ekkor rábízták Makkra, aki viszont úgy vállalta el, hogy el sem olvasta. „Többszöri noszogatás ellenére sem néztem bele a forgatókönyvbe…Amikor végül mégis, úgy éreztem magam, mint Pogány tanár úr matek óráján. Egy szót sem tudtam kinyögni. Kétségbeestem, olyan rossz volt. A könyvet végül a helyszínen, forgatás közben írtuk újra.” - meséli a rendező. Nyilván a szerencsés kezű rögtönzés is oka, hogy a deus ex machináig -- , a képviselő megjelenéséig - a film ma is működik. A szokatlanul laza szövésű cselekmény, Szirtes és Pálos furcsa, semmiből jött szenvedélyes barátsága, a szomjas táj Illés György plain air képein valami újszerű feszültségtől terhes.
Makk következő filmje, a Sarkadi Imre regényéből készült Elveszett paradicsom (1962) például -, melyben ismét Pálos alakítja a meghasonlott, sőt bukott értelmiségit -, már nélkülözi ezt a friss, új, kicsit kócos, indulatos nyersességet.
Pedig fontos, jó film ez is, nagyon erős sztorival. A túl hamar, túl nagy karriert befutott fiatal orvos egy tiltott magzatelhajtás során akaratlanul is szeretője gyilkosa lesz. S van három napja, hogy apja békés házában, a befagyott Balaton partján számot vessen életével. Az itt-ott megszaggatott cselekményt, a kószáló - antonionis - kameramozgást (Szécsényi Ferenc kitűnő munkája) a kritika mégis modorosnak érezte, nyilván mert a filmet az itt-ott jól megcsinált modernista hangulatok ellenére is inkább az irodalmi anyag erényei uralják: az erős dráma feszesre komponált íve, a karakterek remek balansza.
S a kritikát igazolta a következő évben Jancsó filmje, a hasonló témájú Oldás és kötés -- , ott Latinovits a meghasonlott orvos, akinek az erőltetett társadalmi mobilizáció számláját benyújtják -, mely film kapkodóbb, szaggatottabb, akciói kevésbé motiváltak, mégis, a korrumpálódó korabeli magyar értelmiség rossz érzéseit, tárgytalan szorongásait sokkal erősebben közvetíti.
A hatvanas évek második felében azután Makk egy időre eltűnik a magyar újhullám első vonalából. Miközben egymásra torlódó generációk próbálgatják a rendszer tűrőképességét, és az európai újhullámok nyelvi felfedezéseit (példa rá az Apa, a Gyerekbetegségek, a Húsz óra, a Fényes szelek, a Falak, a Szevasz Vera, az Ismeri a szandi mandit? az Agitátorok, az Egy őrült éjszaka) Makk összecsap két gyenge vígjátékot (Mit csinált felséged 3-5-ig?, Bolondos vakáció) és elszenved két súlyos bukást (Utolsó előtti ember, Isten és ember előtt).
Megtorpanását s különös, alakváltó tehetségét sokan sokféleképp magyarázták.Volt aki azt gondolta, igazi műfaja valójában a vígjáték lenne. S hogy az olasz Germi, vagy a cseh Forman filmjeinek mintájára az ő tiszte lenne nálunk az igényes könnyű műfaj megteremtése.
Ma már látszik, az ideges találgatások, elparentálások és félreértések mögött az állt, hogy Makk alapvetően nem szerzői alkat. Hogy nincs önálló kézjegye. Az évtized végére szép lassan felismerjük és megtanuljuk „a Jancsó-filmet”, „a Fábri-filmet”, „a Szabó-filmet” -- , „a Makk-filmről” viszont ötven éve nem tudjuk milyen.
Kétségtelen, Makknak sosem volt önálló világa, stílusa, hangja, kitüntetett tematikája, személyes, filmről filmre épülő víziója kora Magyarországáról. Életrajzi fogantatású filmje, szereplője sincs. Egyetlen hőséről sem nyilatkozta sosem, hogy gyerek-, vagy ifjúkorának fontos figurája lett volna -, 22 filmjének egyikében sem dolgozta fel például a berettyóújfalusi mozis papát, vagy ifjúságának mentorait -- mondjuk Radványit Gézát --, esetleg fiatal kora válságos időszakát, mikor a filmgyárból kipenderítve egyik napról a másikra traktorosi minőségben egy gépállomáson találta magát. Makk nem csinálta meg filmes önarcképeit sem, ha csak a komédiás Liliomfi, a lebírhatatlan életerejű Orbánné, (Macskajáték) vagy a szenvedélyes hazardőr Fegya Dosztojevszkij (A játékos) alakjához közelebb hajolva nem értelmezzük maximális szabadsággal az önarckép fogalmát.
Mindez nem hiba, vagy fogyatékosság, hiszen más mozi-kultúrákban -- például az amerikaiban --, vagy más korszakokban -- például a negyvenes-ötvenes évek magyar filmgyártásában -- , melyben Makk filmessé szocializálódik, a filmszerző fogalma ismeretlen, érdektelen vagy rendszeridegen. Ezzel összefüggésben érdekesek igazán a Megszállottak születésének körülményei. Vagy amit Makk 78-ban Zsugán Istvánnak mesél, hogy hogyan is lett korszakos mű első „népi demokratikus” filmünk, a Talpalatnyi föld.
Hát úgy, hogy Bán Frigyes -, a sokadik rendező, akit a sematikus, sok kézen átment forgatókönyv megrendezésére felkértek, intelligensen hagyta működni a film körül felgyűlt különös véletleneket. Meg úgy, hogy Bán ott a helyszínen, titokban, az eredeti Szabó Pál regényt elő-elő véve szépen visszanyesegette a forgatókönyv pártos vadhajtásait. „Miközben olyan lazán, lezserül viselkedett -- teszi még hozzá -- , mintha oda sem figyelt volna.”
Makk Károly valójában ebben az iskolában nő fel, ezt tanulja meg: Filmrendező az, aki a kapott, vállalt, rendelt filmet tökéletesen uralja, levezényli. Számára minden bizonnyal Bán Frigyes, Gertler Viktor, Radványi, Várkonyi -, ezek a formátumos mesterember-próteuszok az idolok, vagy De Sica, Visconti, a nagy alakváltó neorealisták. 
A hatvanas években azonban a szerzőiség mindenek felett áll. Az új hullám ideológiai verdiktje szerint, ad absurdum a szerzői rangú alkotó rosszabb filmjei is többet érnek, mint egy nem szerzői rangú mester mívesebb darabjai. S Makk, aki komédiás alkatával addig boldog örömmel kapkodott magára mindenféle stílruhát és műfaj köntöst -, de akitől mi sem áll távolabb, mint a filozófus- vagy vátesz-szerep - 65-68 táján egy időre „korszakidegen” lesz, s az erőszakos modernista áramlatok valóban komoly válságba sodorják.
A magyar filmtörténet aranyidőszakának legnagyszerűbb éveiben, amit Makk tud --, ösztönösen jól kommunikálni a nézővel minden stílusban, sokféle műfajban -, az nem kell. S ezt ő is érzi. „Mostanában kevesebb filmet csinálok -- nyilatkozza -- , mert elég fáradtnak érzem magam…Elég korán kezdtem ezt az akadályfutói pályát… Egyik-másik filmemről utólag azt kellett megállapítanom, hogy szakmailag ugyan jól megrendezett munka, de már közel sem olyan jelentős számomra, mint amilyennek szántam. 28 éves koromban kezdtem, 12 filmet csináltam. Sok.”
Ez a pillanat azért is különleges Makk pályáján, mert mindezt 1970-ben, a Szerelem vágásának időszakában nyilatkozza. Mely film önnön rossz érzéseire is rácáfolva azonnal világsiker, Cannes-ig meg sem áll, itthon pedig megingathatatlan helye lesz a magyar filmes panteonban.
Mi történhetett közben? Akkor kevesen értették.
A tények szintjén annyi, hogy Makknak ezúttal volt ereje és kitartása átnyomni tervét a Szerelem alapnovelláit író, kétkedő Déry Tiboron, s a berzenkedő politikán egyaránt. S hogy találkozott közben a zseniális Tóth Jánossal, aki - miután ma sem ismert körülmények között kipenderítettek szerelmetes szellemi gyermeke, a Szindbád munkálataiból, minden ambíciójával Makk filmtervei mellé állt.
Az életmű furcsa hullámveréseit értelmezve pedig az történt, hogy Makk hajlékony, rugalmas „ősmozista” szellemi alkata egy film erejéig mégiscsak beoltódott a radikális, formabontó modernista, újhullámos attitűddel.
A Szerelemről mindent elmondtak már. Törőcsik Mari parókáját leszámítva hibátlan film. Szerénynek és mértéktartónak tűnik, miközben dramaturgiailag például igen merész, tán merészebb mint politikailag. A férfihősre kerek egy órán át várunk, a játékidő túlnyomó részt egy betegágy körül zajlik, a fordulatok leheletfinom lelki súlypont áthelyeződések egy öregasszony ágya körül. De alig tudnánk mondani magyar filmet, amely ilyen sebességgel képes bekapcsolni az áramkörébe, s amely ilyen sűrű, tapintható emberi erőteret tudna teremteni. Talán csak Szabó István Bizalomja, majd tíz év múlva…
A szüzsé szintjén a Szerelem hollywoodi giccs -- mondja róla maga a szerző --, amit a prezentálás, a rendkívüli intenzitású színészi jelenlét, s a Makk-életműben még nem próbált cizellált, bonyolult montázsnyelv – az Alain Resnais által megújított asszociatív montázs - varázsol filmművészetté. Makk és Tóth János azonban tán még Resnais-nél is természetesebben beszéli ezt a nyelvet. A mama (Darvas Lili) halál közeli tudatállapotát ők ketten számomra hitelesebben közvetítik, mint például Resnais a Szerelmem, Hiroshima hősnőjének háborús traumáját.
A magyar filmtörténetben a Szerelem - formai megoldásai miatt - a Szindbád vagy a 141 perc… rokonának tűnik. Érdekesebb, ha a Szegénylegények párdarabjaként gondoljuk újra (s ha Makk az ötlet megszületésekor zöld utat kap rá, akár egy időben is készülhettek volna), mert mindkettő ugyanazt a mélyen magyar, mélyen kelet-európai élményt közvetíti, csak épp ellenkező irányból: Jancsó hosszú beállításai, melyek - ahogy épp Szabó fogalmazott nemrég, szinte gúzsba kötik a szereplőket -, és csupasz, kegyetlen minimál-történetei a hatalmi struktúrák mozgásait írják le, azokat a technikákat, amellyel a személyiséget a hatalom semmivé morzsolja. A Szerelem töredékes, tünékeny tudatvillanásai ellenben a szökés lehetséges módozatairól suttognak. A szenvedély- és érzelem-áradás uralhatatlan szabadságáról, arról, amit a rab lélek ezekből a struktúrákból ki tud menteni, meg tud védeni.
A Szerelem különleges pillanat Makk pályáján, a kegyelem pillanata, amit nem igen lehet akarni, forszírozni, csupán nyugtázni, hogy a kitartó tehetségnek olykor osztályrészül juthat ilyesmi. Makk 13. filmje, melynek mágikus aurája rendezőjét még évekig fogva tartja. Sőt, egy idő után a meghaladhatatlannak tűnő mű tán még frusztrálja is. Különben hogyan tudnánk megmagyarázni Egy hét Pesten és Budán című kiábrándító reprízét, a Szerelem folytatását, melyben hőseitől -- ki tudja miért, szerzője mindent visszavesz -- , hősnőjéről kideríti, hogy valójában besúgó, III/III-as ügynök volt, ami visszamenőleg hitelteleníti Darvas és Törőcsik szerelmét. Mindez szerencsére sokkal, 30 évvel később történt, de valamiért megtörtént…

A hetvenes években a szerzőiség hanyatlásával a rendező megítélése körüli zűrzavar elnyugszik, a Makk-rejtély elcsitul, anélkül, hogy megoldódott volna.
Mellesleg épp akkor, mikor hosszú pályájának egyetlen, stilárisan koherens film-füzérén dolgozik -, amikor ki tudja milyen benső szükséglet, kíváncsiság, kalandvágy okán évekre eltemeti magát előbb az Örkény István által írt Macskajáték (1974) majd a Hunyadi Sándor frivol novellájából adaptált Egy erkölcsös éjszaka (1977) csipke-finom szecessziós filmszövedékében.
A „film szelleme” azonban többé nem honorálja erőfeszítéseit. A Szerelem átütő sikerét nem sikerül megújráznia.
A Macskajátékot viszont mindenképp rehabilitálni kell, mert a maga nemében remek, csak kicsit megkésett. S az alkotók szerencsétlenségére nemcsak filmtörténetileg -, de mivel az alapmű, Örkény kisregénye közben világsiker lett -, irodalmilag is.
Pedig a szinte azonosan gondolkodó Szerelem (1970), a Szindbád (1971) és Macskajáték (1974) sorrendje alakulhatott volna másként is. Makk már a hatvanas évek közepén helyszíneket keres a Macskajátékhoz, próbafelvételeket készít, már ekkor Dajka Margitot képzeli el Orbánnéként. Egész pályája során ezért a filmért szolgál a legtöbbet. A szép Szkalla lányok történetét Örkény eredetileg neki írja. S Tóth Jánossal is erre a filmre találják fel azt az „asszociatív” mesélést, amely a Szerelem mikroszituációit oly nagyszerűen működésbe hozta. (Ugyanezt Tóth János Huszárikkal a hatvanas évek végén a Szindbádra is kidolgozza, de azt a filmet végül Huszárik Sára Sándorral készíti el.)
A Macskajátékból Makk végül elhagyja Örkényt, az ő groteszk, ironikus stílusát -- amit a korabeli közönség nagyon hiányol --, s Tóth Jánossal írja meg a forgatókönyv végső változatát. Aki azt javasolja, hogy a megvénült Szkalla lányok -- a bénán is méltóságteljes Giza, (Bulla Elma) és a zűrös életű, kirúgott, szerelmes Erzsi (Dajka Margit) -- történetét ne „cselekményesítsék” a szokásos módon, hagyják csak meg az eredeti levélformát, s használják ki az így felszabaduló teret-időt egy komplexebb filmszövet létrehozására, mely a nővérek jelentéktelen mikropillanataiban akár egész letűnt életüket sűríteni képes. 
Makk és Tóth két évig forgatják a Macskajátékot. „Sokszor úgy érzem, már 8-10 éve ezen a filmen dolgozom -- mondja a rendező Zsugán Istvánnak 74-ben. -- Statisztikailag nézve négy átlagos magyar film helyszín- és snittszáma van benne, a ráfordított munkamennyiségről nem is beszélve… Óriási luxus ez, egy három méteres snittért, amiből legfeljebb 16 kocka, egyetlen villanás került a filmbe, utazni például két-háromszáz kilométert.”
Ez a heroikus piszmogás végül gyönyörű filmet eredményez, Oscarra is jelölik. Erzsi, az állásából kirúgott énektanár női Don Quijote, aki az eltűnt időt, de az ócska jelen méltóságát, teljességét is perli, legyőzhetetlenül. És Giza meg Erzsi kis ügyeit, apró emlékeit a „sejtés és konkrétum határán” elgondolt képek, a kinematográfia ősibb műfajai -- , a néma film, a műtermi fotográfia által ihletett szekvenciák stilizálják így fel.
Csakhogy ezt a bravúrt akkorra már a Szindbád alkotói is megcsinálták…
A Macskajáték azért is fontos film, mert a rendkívüli képességű Tóth János fájdalmasan szerény játékfilmes oeuvre-jében a Szerelem mellett ez a film marad a legjelentősebb. A míves, közönségbarát Egy erkölcsös éjszaka (1977) jóval szerényebb. Bár hibája - ha egyáltalán van - inkább az, hogy Makk és Tóth, mint egy túl jól összegyakorolt virtuóz páros, kissé fölémeséli-játssza az egyetlen napra megjavuló nyilvános ház alig pár dekányi történetét.

A következő évtized Makk pályáján kevesebb sikert hoz. Jól indul ugyan, mert az Egymásra nézve komoly hullámokat ver -- , Cannes-ban elnyeri a zsűri díját -- , s az akkoriban szinte szériában készülő, ötvenes éveket bíráló filmek között (Angi Vera, A ménesgazda, Napló gyermekeimnek, Laura) kétség kívül különleges helye van.
A Kádár-rendszer szétesése azonban Makkot az évtized második felében csak egy nagyon gyenge koprodukciós vígjátékra (Játszani kell,1984) ismét Tóth Jánossal egy izgalmas témájú, de hamvába holt művészfilmre (Az utolsó kézirat,1987) és egy elhibázott „56-os filmre” (Magyar rekviem, 1990) ihleti.
Az Egymásra nézve (1982) forgatásakor Makk a szecessziós évek után visszalép a biztonságosabb stilizált realizmushoz, egyben a nyíltabban politizáló, közéleti filmezéshez. A váltás felrázza, jót tesz neki. Képzeletét jellemzően mindig egy-egy irodalmi anyag mozgatja meg -- most Galgóczi Erzsébet addigra már két kiadásban is elfogyott regénye, a Törvényen kívül. A szüzsé a szabadsághiányos magyar viszonyok között nagyon merész: Egy fiatal homoszexuális újságírónő (Jadwiga Jankowska-Cieslak) elcsábítja kolléganőjét (Grazyna Szapolowska), aki férjes asszony, egy korlátolt katonatiszt (Andorai Péter) felesége. Mindez 58-ben, a Kádár-rezsim berendezkedésének legsötétebb éveiben történik, nyomasztó presszókban, kiküldetéseken, reménytelen szerkesztőségi szobákban. Ez a szerelem ott és akkor megélhetetlen. A fiatal, „ötvenhatos” újságírónő lázadó gondolatai, cikkei pedig abban a korban kimondhatatlanok és leírhatatlanok. Éva és Lívia, ez a két okos, finom, érzékeny nő valójában az első pillanattól halálra van ítélve.
Kemény film az Egymásra nézve, ráadásul az 56-os forradalmat közvetlenül követő állapotokat bírálja, amit addig nem tett egy film sem. Tán Makk maga sem tudja a forgatás idején, hogy melyik tabusértés lesz majd provokálóbb, a politikai vagy a szexuális. Rényi Péter, a rendszer hivatalos kritikusa, aki dühödten otthagyja a film cannes-i bemutatóját, hogy itthon haladéktalanul botrányt csapjon, nyilván inkább az előbbire szisszent fel. A közönséget viszont akkoriban már mintha jobban foglalkoztatta volna a magyar filmben először ábrázolt homoszexualitás, (három év múlva Szabó Redl ezredese lesz a következő), melynek Makk a két kitűnő lengyel színésznő közreműködésével minden ábrázolás-beli buktatóját fölényesen-szépen kikerülte.
A politikai tabuk azonban furcsa kapcsolatban vannak az esztétikai minőséggel. A hatalmi nyomás a műveket megzamatosítja, megerjeszti, olykor rendkívüli minőségeket sajtol ki egy- egy alkotóból. Amint azonban valamely tény kimondhatóvá válik, az ábrázoló erő valahogyan elenyészik, filmes, író könnyen légüres térben találja magát.
Nyolc év múlva a rendszerváltozás pillanatában Makk Károlynak jut a megtiszteltetés, hogy azt is elmondja az 56-ot követő évekről, amit az Egymásra nézve idején még semmi szín alatt nem volt szabad. Huszadik játékfilmjeként 65 évesen megrendezheti az első filmet, mely szabadon beszélhet a Kádár-rendszer legnagyobb bűnéről, a forradalmat követő megtorlásokról.
A Magyar rekviemben hét halálra ítélt forradalmár vár a kivégzésre. A Kölyök, a Cigány, a Néma, a Tanár úr, az Őrnagy, a Tengerész és barátja Lux. Ők képviselik ’56 népét: a gyerekforradalmárokat, a hatalomból kiszállt karhatalmistákat, a meggyőződéses értelmiségieket, s az egyszerű pesti huszonéveseket, akik csak jobb életet akarnak a gyereküknek. A forgatókönyvet Makk (saját novellájából!) ellenzéki író barátjával, Korniss Mihállyal írja, a dramaturg a szintén ellenzéki Vásárhelyi Miklós -- Nagy Imre egykori sajtófőnöke, aki az 1956 utáni kivégzéseket épphogy csak megúszta --, a szereplők élvonalbeli színészek, többek közt Eperjes Károly, Cserhalmi György, Kaszás Gergő, Hans Christian Blech, Andorai Péter -, a pillanat pedig több mint bíztató: történelmi.
Az eredmény mégis kínos, feszengésre késztető. A Magyar rekviem - brutális kivégzés-jeleneteivel, stilárisan félresiklott vízióival, realisztikusan megmintázott héroszaival igen gyenge film, sőt inkább emlékmű, jó szándékú, de patetikus, ünnepi kegyeletadás. (Makk mentségére, ő aki negyven éven át mindig elbliccelte a szinte kötelező kokettálást a politikával, 1989-ben nagyon kinyílt, s ellenzéki barátai oldalán lelkesen vetette bele magát a Demokratikus Charta szervezésébe.)
 
Utolsó fontos munkája e pillanatban az angol produkcióban forgatott A játékos, (1997) Dosztojevszkij azonos című regényéből. A történet a szenvedélyről szól, a szerencsejáték és az alkotás szenvedélyéről, amint azt a száműzetéséből visszatért Fegya Dosztojevszkij (Michael Gambon) egy fiatal gyorsíró lánynak (Jodhi May) regénnyé formálva megvallja, lediktálja. Mely regénynek végül az élet írja az utolsó fejezetét: a játékos, ez a lump, öregedő író-zseni, aki előtt még olyan művek állnak például, mint a Bűn és bűnhődés, vallomásával a lány szerelmi szenvedélyét is felgyújtja. A kosztümös, pikáns, bonyolult, két szálon, két idősíkban, korban és helyszínen futtatott cselekmény sokat ígér, a megrendelő elvárásai is pontosan visszaolvashatók: a láthatóan pazar ipari háttérmunkáért cserébe igényes középfajú szórakoztatás a középosztálybeli nézőnek.
A nyolcvanas évektől folyamatosan külföldön dolgozó Szabó István filmjei közül például a Találkozás Vénusszal, vagy a Csodálatos Júlia kínálkozik összehasonlításul, melyeket Szabó a rutinos művész-mesterember biztonságával oldott meg.
Makk első ránézésre dramaturgiailag bukja el a filmet, furcsa mód azon a terepen, ahol a legnagyobb bravúrokat szokta volt előadni. Az író és teremtménye történetének egybekapcsolása után a film egyszerűen lelapul, a legfontosabb szálak elvarratlanul maradnak, a fiatal Dosztojevszkij történetét Makk elfelejti végigmondani. Jobban végiggondolva látszik, Makknak egyszerűen már nincs ereje a szenvedély démonikus hajtóerejéről, igazi természetéről valami fontosat elmondani.
„Engem valójában mindig csak a következő filmem és a következő házasságom érdekelt.” -- mondja Gervai Andrásnak egy őszinte életút-interjúban. A játékosban kicsit azok is csalódtak, akik a filmben e monstre, szenvedélyes életmű alkotójának jellegzetes vonásait kutatták. 

Makk Károly tavaly decemberben ünnepelte 80. születésnapját. A pálya, mely 18 évesen beszippantotta, s melyet olykor a hazardőrök vakmerőségével, de kitartóan uralt, az utolsó időkben egyre átláthatatlanabb, egyre nehezebb. Egykori tanítványai közül is csak a nagy harcosok, a mesterükhöz hasonlóan nagy újrakezdők maradtak felszínen, mint Tarr Béla, Jeles András, Kamondi Zoltán vagy Gothár Péter.
Makk ma is aktív. Folyamatosan részt vesz a zűrös filmes közéletben, rendez, hol mozi-, hol tévéfilmet, olykor producer (Az alkimista és a szűz), máskor művészeti konzultáns (Ámbár tanár úr). Figyeljünk rá, még nagyon is játékban van!

 

Szerző: Muhi Klára