Eldorádó
1988
Simó Sándor (1934 - 2001)
Fény-képek és árny-képek
Simót filmjeiben mindenekelőtt egyén és hatalom viszonya izgatja, az, hogy a történelem, a nagypolitika hogyan tör be a kisember világába, a társadalmi, gazdasági körülmények, s a lehetőségek hiánya milyen kompromisszumokra kényszerítik az egyént. Míg a Kádári-konszolidációban játszódó Simó-filmek hőseinek „csak” a büszkeségét, önbecsülését törik meg, a félmúltat idéző történeteinek főszereplőit a hatalom puszta fizikai létükben fenyegeti.
Simót filmjeiben mindenekelőtt egyén és hatalom viszonya izgatja, az, hogy a történelem, a nagypolitika hogyan tör be a kisember világába, a társadalmi, gazdasági körülmények, s a lehetőségek hiánya milyen kompromisszumokra kényszerítik az egyént. Míg a Kádári-konszolidációban játszódó Simó-filmek hőseinek „csak” a büszkeségét, önbecsülését törik meg, a félmúltat idéző történeteinek főszereplőit a hatalom puszta fizikai létükben fenyegeti.
Simó eredetileg a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karán tanult, s rövid ideig mérnökként dolgozott. 1964-ben végezte el – Herskó János diplomások részére indított osztályában – a Színház-, és Filmművészeti Főiskolát. Talán alkata miatt, s nyilván, mert produceri, tanári tevékenysége is lekötötte, 37 év alatt összesen csak hat játék-, s két tv-filmet, s – a főiskolás vizsgafilmeket leszámítva – négy rövid dokumentumfilmet rendezett.
Életműve nem nagy, de értékes, érdemes (újra)felfedezni.
Pályája a hatvanas években, a kádári konszolidáció, a nemzetközi enyhülés időszakában indul, amikor a magyar új hullám kibontakozik, egy új filmes nemzedék lép a porondra. Első két játékfilmje szervesen beleillik az új magyar film egyik törekvésébe (Megszállottak; N.N, a halál angyala; Oldás és kötés; Sárika, drágám; Próféta voltál, szívem): tudósítani a fiatal és kevésbé fiatal értelmiségiek helyzetéről, egzisztenciális, morális állapotáról, megmutatni a hasznos társadalmi cselekvés lehetőségeit illetve azt, hogy hol húzódnak a falak.
Simó első filmje a Szemüvegesek (1969) sokban rokon Szabó első opusával az Álmodozások korával. De, míg Szabó az életbe frissen kilépő egykori mérnökhallgatók beilleszkedésének folyamatát, kollektívájuk szétesését vizsgálta, Simó magányos hőse, Walkó László építészmérnök már három éve végzett az egyetemen, s azóta vár a feladatra. Hiába kap azonban fontos megbízást, nyolchónapos munkája eredménye áldozatul esik a főnökök gyávaságának, a gazdasági, személyi érdek ütközésének. Szellemi invencióját nem igénylik, konformizmusra kényszerítenék. Közérzetét és esélyeit – akár a korszak olyan sok magyar filmjének főhősének életét – legalább annyira meghatározza az is, hogy nincs saját lakása.
Kár, hogy a munkahelyi konfliktusok, „a Hivatal” kafkai döntési mechanizmusának ábrázolása kicsit száraz, s mindeközben a szereplők túl sokat beszélnek. Nyilván a stílus szikárságának oldására alkalmazza Simó időnként a francia új hullám által újra felfedezett inzerteket, amelyeknek azonban itt nincs igazán funkciójuk, iróniájuk nem érvényesül. Simó helyzeteiben, típusaiban, dialógusaiban hiteles, valósághű filmet rendezett, amelyből azonban hiányzik valami többlet, a valóságanyag átpoétizálása, megemelése. A Szemüvegesek ma igazán szociológiai szempontból érdekes: rengeteg hiteles információval szolgál a Kádár-rendszer hétköznapi működéséről, a puha diktatúra mindennapjainak természetrajzáról.
A Szemüvegesek befejezése optimista: hőseink derűsen kezdenek új életet frissen kiutalt, meglehetősen lerobbant lakásukban. Az ironikus című Legszebb férfikorból (1971) viszont kimondhatatlan reménytelenség sugárzik, Simó már sötétebb színekkel festi a magyar valóságot. (Igaz, időközben Kádár „jegelte” a nemcsak gazdasági, de szellemi progressziót is elindító új gazdasági mechanizmust, a cseh reform kommunista kísérletet pedig eltiporták a „baráti” szocialista országok tankjai. S még egy, nem kevésbé fájdalmas személyes veszteség: 1970-ben Svédországba disszidált Herskó János, Simó mentora.)
Hősünk a negyvenes éveiben járó, közgazdász végzettségű újságíró, Alker Tamás – a nagy generáció tagja –, aki még mindig keresi magát. Három éve kirúgták az országos napilaptól egy tördelési hiba miatt, s azóta egy nagy bútorgyár üzemi lapjánál dolgozik, s albérletben, egy idős, rigolyás néninél tengődik. A film középpontjában az ő pénzszerzési akciója áll: egy nap alatt húszezer forintot kell összeszednie, hogy két évre kibérelhessen egy lakást. Játékos utalás: az épület földszintjén, a Duna moziban éppen a Sammy Lee kis világa című angol film (1963, rendező: Ken Hughes) megy, Simó egyik kedvence, amely hatott a Legszebb férfikorra.)
Az ismerős és hatásos dramaturgiai megoldás, a pénz utáni hajsza, a nem kis tétre menő játszma felpörgeti a film tempóját, feszessé teszi szerkezetét. Alker Canossa-járása során megfordul a „fent” és „lent” világában: nepperekkel, ószeressel, uzsorakölcsönzővel ismerkedik meg, s tárgyal az egzisztenciálisan beérkezettek képviselőivel.
Portréján és találkozásain keresztül, ha csak vázlatosan is, de képet alkothatunk magunknak nemzedéktársai helyzetéről, magatartásmintáiról, zilált magánéleti kapcsolatairól is. A film közéleti szála nem olyan hangsúlyos, mint a Szemüvegeseké, ugyanakkor annál dramaturgiailag hatásosabban van megoldva. A gyári igazgatóváltás előkészületei, lebonyolítása, s ahogy Alker barátja és potenciális főnöke elesik a főmérnökségtől – akár a Szemüvegesekben a hős tervének megfúrása – a bürokratikus, átláthatatlan döntési mechanizmust illusztrálja.
Simó első két játékfilmjéből karakteresen rajzolódnak ki rendezői stílusa sajátosságai. Kora magyar társadalma, valósága érdekli, azon belül is leginkább az értelmiség, az a réteg, amelyet a legjobban ismer. Történeteit, alakjai megformálását, a filmek apró részleteit szociologikus, dokumentatív hitelesség jellemzi, ezt szolgálja a kézi kamera használata, a néha az ellesettség érzetét keltő dekomponálás, az amatőrök szerepeltetése. Filmjei okosak, szinte mérnökien pontosan, logikusan vannak felépítve – Simó nem tagadhatja meg vegyészmérnöki előéletét –, de meglehetősen érzelemmentesek (a kísérőzenének például szinte semmilyen szerep nem jut.)
Harmadik filmjével, s aztán – a Viaduktot kivéve – a rákövetkezőkkel alapjaiban változtatja meg a róla kialakított képet; azokból egy másik Simót ismerhetünk meg. Az Apám legszebb néhány éve (1977), az Isten veletek barátaim (1987) és a Franciska vasárnapjai (1996) érzelmes, stilizált, szép filmek. Képsoraikat szemérmes, bujkáló líra színezi át, hatásukat a kísérőzene is felerősíti. Érezni a rendező személyességét, azt, hogy a számára legfontosabb legalapvetőbb dolgokról akar beszélni: tisztességről, szolidaritásról, emberségről, tartásról, a humanista értékrendről. Ez persze nem azt jelenti, hogy előző két filmje nem megélt élményeiből, az őt izgató problémákból született, hanem azt, hogy most talált igazán magára.
A három film alaphelyzete, alapkoncepciója hasonló: Simó azt mutatja meg – akár például Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája című regényében vagy Bertolucci a XX. században –, hogy a történelem, a fontos társadalmi változások hullámverése hogyan jelenik meg, tükröződik egy zárt közegben, szereplői kis világában, viselkedésükben. Nagy újdonság a rendező pályáján, hogy a félmúlt felé fordul. Az Isten veletek barátaim 1938 és 1945 eleje között játszódik, ahol befejeződik – a ház bombatalálatot kap, kigyullad – nagyjából ott kezdődik az Apám néhány boldog éve, amely a koalíciós évek, a kommunista hatalomátvétel, az államosítások, s törvénytelen letartóztatások 1945-48 közötti periódusát idézi fel. A Franciska vasárnapjai sztorija a háború előtt indul, s valamikor az ötvenes évek első felében, nagyjából Sztálin halála után ér véget. A három film időben is mintegy kiegészíti egymást, meséikből, a főhősök élettörténetéből mozaikkockaként kirakhatjuk magunknak az 1938 és 1953 közötti időszak történelmét.
Simót különösen foglalkoztatja a magyar zsidóság XX. századi sorsa, asszimilációja, s a népi és ideologikus antiszemitizmus. Erről a problematikáról a Kádár-rendszerben nem igazán lehetett őszinte és mély, elemző filmet készíteni. Az Apám néhány boldog évében még csak röviden, szinte jelzésszerűen esik szó a zsidóságról, a holocaustról. A főhősről a film elején koncentrációs táborból visszatérő sógornője információjából tudjuk meg, hogy zsidó.
Az Apám néhány boldog éve vállaltan önéletrajzi mű, ez Simó Apa-filmje. Az édesapjáról mintázott főszereplő, Dr. Török János tisztességes, jó ember, öntudatos, művelt értelmiségi. Egyfajta etikus magatartás, polgári értékrend reprezentánsa. Naivan a legrosszabb időben kezd vállalkozni – egy kisüzemben meg akarja valósítani nagy álmát, gyógyszerét – s „bűnéért”, mint ellenséges elemet a kommunista hatalom bebörtönzi.
Az Isten veletek, barátaim szereplői életébe is beleszól a történelem, a hatalom, végül már a túlélésükért küzdenek. Tersánszky Józsi Jenő Egy kézikocsi kalandjai című kisregénye alapján készült a forgatókönyv, de írói csak kevéssé támaszkodtak az eredetire, egy-egy figura magját, a cselekmény néhány mozzanatát vették át. Következetes, részleteiben pontosan kidolgozott, hiteles és szép – híradófelvételekkel színesített – történetüket szerkezetileg három, nagyjából hasonló hosszúságú részre tagolták, s korabeli hirdetésekkel keretezték, akár egy három felvonásos darabot. Az első rész 1938. szeptember 29.-én, a müncheni döntés napján, a második 1942. szeptember 5.-én, a harmadik pedig 1944. szeptember 8.-án játszódik. Egy tipikus – a magyar társadalom szerkezetét leképező – pesti bérház több mint tizenöt lakójának életét, sorsuk alakulását, jellemük formálódását, deformálódását követhetjük nyomon.
Simó árnyaltan mutatja meg a magyar társadalom jobbratolódásának folyamatát, a náci, nyilas eszmék térnyerésének társadalmi, pszichológiai okait, elsősorban a zsidó báró és színésznő kedvese, a zsidó orvos és a diák kapcsolatain, s a többiek hozzájuk fűződő viszonyán keresztül.
A Simó regényéből (!) forgatott Franciska vasárnapjai a zsidó Gróh Lajos és cselédlányból rendőrnővé majd AVH-ssá avanzsáló Gál Franciska szerelméről, s persze a történelembe vetett egyén cselekvési, választási lehetőségeiről szól. A naiv, a világból, a változásokból semmit sem értő lány gondolkodás nélkül azonosul a párt ideológiájával, lózungjaival. Az ékszerész viszont – aki Török Jánoshoz hasonlóan a legrosszabb időkben kezd vállalkozni – végül is azért disszidál, mert nem tudja elviselni a rendszer embertelenségét. Franciska – az alkotói szándék ellenére – nem egyértelműen pozitív figura. Alapjában véve jószándékú, rendes ember. A magánéletben szerethető is, AVH-sként viszont már nem annyira (csak régi ismerőseivel kedves), igaz nem is gyűlöletre méltó figura.
Míg a film a pár kapcsolatának ábrázolásában, cselekedeteik motiválásában hiteles és árnyalt, a saját káderei ellen forduló hatalom paranoiájának ábrázolásában inkább csak a korábbi magyar filmekből ismerős fordulatok köszönnek vissza. Nagyrészt azokról a jelenetekről van egyébként szó, amelyek szétfeszítik az ábrázolás kereteit, mert olyan helyszíneken, szituációkban játszódnak, amelyeken egyik főszereplő sincs jelen.
A magyar zsidó sors, az antiszemitizmus problematikája Simónak a rendszerváltás tájékán és utána készült játék-, és dokumentumfilmjeiben válik egyre meghatározóbbá. Az Isten veletek, barátaim és a Franciska vasárnapjai középpontjában is – érdekes az alapképlet hasonlósága – nős zsidó férfi és egyedülálló árja nő sok történelmi megpróbáltatást kibíró szerelme áll. Franciskáról a film vége felé egyébként kiderül hogy fél-zsidó; anyja zsidó gazdájának fiától származik. (Ez is adalék ahhoz, hogy lent, a mélyben, mégsem lehetett olyan egyértelmű a népi antiszemitizmus.)
A Kőszegi Edittel és Surányi Andrással közösen készített Fény-képek – Gyermekeinknek (1989) című dokumentumfilmben túlélők emlékeznek háború előtti évekre, a zsidótörvényekre, az egyre erősödő antiszemitizmusra, a gettóra, nyilas uralomra, szüleik, rokonaik elvesztésére. Nem egyszerűen jól megszerkesztett, egymást kiegészítő interjúrészleteket látunk, az alkotók igyekeznek különböző hang- és mozgáseffektusokkal (a kép lassítása, fénykép és plakát „meghangosítása”, megrendezett, stilizált állóképek a szereplőkkel) minél élőbbé tenni és megemelni az anyagukat, kicsit oldani a vallomások tragikumát. Különösen szívenütő, amikor a film első részében megszólalók – akik annak idején még csak iskolások voltak – arról beszélnek, hogy egyik napról a másikra milyen brutális, megalázó módon rekesztették ki őket a magyarságból. (Simó is ehhez a korosztályhoz tartozik, 1934-ben született. Filmje vallomásos jellegét az alcím – „Gyermekeinknek” – is erősíti.)
Az alkotóhármas Midőn a vér (1994) című dokumentumfilmjében két, a második világháború utáni pogrom, a kunmadarasi és a szegvári eset még élő tanúit, áldozatait szólaltatja meg. A Wesselényi u. 13-ban (1996) pedig egyéni sors és történelem összefonódásáról, életéről, pályájáról, zsidóságáról beszél Méray Tibor író, újságíró, a címszereplő ház lakója.
Az 1982-ben született, magyar-NSZK-amerikai koprodukció, a Viadukt kakukktojásnak tűnik az életműben. Matuska Szilveszterről, aki 1932-ben felrobbantotta a biatorbágyi viaduktot, korábban Várkonyi Zoltán forgatott filmet Merénylet címmel, de ő csak az eseményre fókuszált, Simó pedig elmebeteg hőse egy évét, egy ausztriai és egy németországi robbanás történetét is felidézi. A Viadukt igazából talán egyfajta kelet-európai politikai thriller, de annak izgalma nélkül – ez nem Simó műfaja –, a társadalmi háttér és a következmények felvázolása pedig kicsit elnagyoltra sikeredik.
Simó rendezői munkásságával egyenrangúan fontos stúdióvezetői és tanári tevékenysége. 1977 és 1988 között helyettesként, majd halálig, 2001-ig vezetőként állt az egyik legjelentősebb, legkarakteresebb arcélű, s elsősorban Simónak köszönhetően legsokoldalúbb játékfilmstúdió, a Hunnia élén.
Először 1964-74 között, majd 1994-től halálig tanított a főiskolán. Iskolateremtő egyéniség, keze alól került ki a magyar filmet megújító legújabb filmes nemzedék jó néhány tagja: Erdélyi Dániel, Fazekes Csaba, Groó Diana, Hajdu Szabolcs, Pálfi György, Török Ferenc, Miklauzic Bence.)
Okos, szellemes, mindenre nyitott s főleg hiteles, etikus ember volt.
Emlékét tanítványain és filmjein kívül az elsőfilmesek számára alapított, róla elnevezett díj is őrzi.
Életműve nem nagy, de értékes, érdemes (újra)felfedezni.
Pályája a hatvanas években, a kádári konszolidáció, a nemzetközi enyhülés időszakában indul, amikor a magyar új hullám kibontakozik, egy új filmes nemzedék lép a porondra. Első két játékfilmje szervesen beleillik az új magyar film egyik törekvésébe (Megszállottak; N.N, a halál angyala; Oldás és kötés; Sárika, drágám; Próféta voltál, szívem): tudósítani a fiatal és kevésbé fiatal értelmiségiek helyzetéről, egzisztenciális, morális állapotáról, megmutatni a hasznos társadalmi cselekvés lehetőségeit illetve azt, hogy hol húzódnak a falak.
Simó első filmje a Szemüvegesek (1969) sokban rokon Szabó első opusával az Álmodozások korával. De, míg Szabó az életbe frissen kilépő egykori mérnökhallgatók beilleszkedésének folyamatát, kollektívájuk szétesését vizsgálta, Simó magányos hőse, Walkó László építészmérnök már három éve végzett az egyetemen, s azóta vár a feladatra. Hiába kap azonban fontos megbízást, nyolchónapos munkája eredménye áldozatul esik a főnökök gyávaságának, a gazdasági, személyi érdek ütközésének. Szellemi invencióját nem igénylik, konformizmusra kényszerítenék. Közérzetét és esélyeit – akár a korszak olyan sok magyar filmjének főhősének életét – legalább annyira meghatározza az is, hogy nincs saját lakása.
Kár, hogy a munkahelyi konfliktusok, „a Hivatal” kafkai döntési mechanizmusának ábrázolása kicsit száraz, s mindeközben a szereplők túl sokat beszélnek. Nyilván a stílus szikárságának oldására alkalmazza Simó időnként a francia új hullám által újra felfedezett inzerteket, amelyeknek azonban itt nincs igazán funkciójuk, iróniájuk nem érvényesül. Simó helyzeteiben, típusaiban, dialógusaiban hiteles, valósághű filmet rendezett, amelyből azonban hiányzik valami többlet, a valóságanyag átpoétizálása, megemelése. A Szemüvegesek ma igazán szociológiai szempontból érdekes: rengeteg hiteles információval szolgál a Kádár-rendszer hétköznapi működéséről, a puha diktatúra mindennapjainak természetrajzáról.
A Szemüvegesek befejezése optimista: hőseink derűsen kezdenek új életet frissen kiutalt, meglehetősen lerobbant lakásukban. Az ironikus című Legszebb férfikorból (1971) viszont kimondhatatlan reménytelenség sugárzik, Simó már sötétebb színekkel festi a magyar valóságot. (Igaz, időközben Kádár „jegelte” a nemcsak gazdasági, de szellemi progressziót is elindító új gazdasági mechanizmust, a cseh reform kommunista kísérletet pedig eltiporták a „baráti” szocialista országok tankjai. S még egy, nem kevésbé fájdalmas személyes veszteség: 1970-ben Svédországba disszidált Herskó János, Simó mentora.)
Hősünk a negyvenes éveiben járó, közgazdász végzettségű újságíró, Alker Tamás – a nagy generáció tagja –, aki még mindig keresi magát. Három éve kirúgták az országos napilaptól egy tördelési hiba miatt, s azóta egy nagy bútorgyár üzemi lapjánál dolgozik, s albérletben, egy idős, rigolyás néninél tengődik. A film középpontjában az ő pénzszerzési akciója áll: egy nap alatt húszezer forintot kell összeszednie, hogy két évre kibérelhessen egy lakást. Játékos utalás: az épület földszintjén, a Duna moziban éppen a Sammy Lee kis világa című angol film (1963, rendező: Ken Hughes) megy, Simó egyik kedvence, amely hatott a Legszebb férfikorra.)
Az ismerős és hatásos dramaturgiai megoldás, a pénz utáni hajsza, a nem kis tétre menő játszma felpörgeti a film tempóját, feszessé teszi szerkezetét. Alker Canossa-járása során megfordul a „fent” és „lent” világában: nepperekkel, ószeressel, uzsorakölcsönzővel ismerkedik meg, s tárgyal az egzisztenciálisan beérkezettek képviselőivel.
Portréján és találkozásain keresztül, ha csak vázlatosan is, de képet alkothatunk magunknak nemzedéktársai helyzetéről, magatartásmintáiról, zilált magánéleti kapcsolatairól is. A film közéleti szála nem olyan hangsúlyos, mint a Szemüvegeseké, ugyanakkor annál dramaturgiailag hatásosabban van megoldva. A gyári igazgatóváltás előkészületei, lebonyolítása, s ahogy Alker barátja és potenciális főnöke elesik a főmérnökségtől – akár a Szemüvegesekben a hős tervének megfúrása – a bürokratikus, átláthatatlan döntési mechanizmust illusztrálja.
Simó első két játékfilmjéből karakteresen rajzolódnak ki rendezői stílusa sajátosságai. Kora magyar társadalma, valósága érdekli, azon belül is leginkább az értelmiség, az a réteg, amelyet a legjobban ismer. Történeteit, alakjai megformálását, a filmek apró részleteit szociologikus, dokumentatív hitelesség jellemzi, ezt szolgálja a kézi kamera használata, a néha az ellesettség érzetét keltő dekomponálás, az amatőrök szerepeltetése. Filmjei okosak, szinte mérnökien pontosan, logikusan vannak felépítve – Simó nem tagadhatja meg vegyészmérnöki előéletét –, de meglehetősen érzelemmentesek (a kísérőzenének például szinte semmilyen szerep nem jut.)
Harmadik filmjével, s aztán – a Viaduktot kivéve – a rákövetkezőkkel alapjaiban változtatja meg a róla kialakított képet; azokból egy másik Simót ismerhetünk meg. Az Apám legszebb néhány éve (1977), az Isten veletek barátaim (1987) és a Franciska vasárnapjai (1996) érzelmes, stilizált, szép filmek. Képsoraikat szemérmes, bujkáló líra színezi át, hatásukat a kísérőzene is felerősíti. Érezni a rendező személyességét, azt, hogy a számára legfontosabb legalapvetőbb dolgokról akar beszélni: tisztességről, szolidaritásról, emberségről, tartásról, a humanista értékrendről. Ez persze nem azt jelenti, hogy előző két filmje nem megélt élményeiből, az őt izgató problémákból született, hanem azt, hogy most talált igazán magára.
A három film alaphelyzete, alapkoncepciója hasonló: Simó azt mutatja meg – akár például Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája című regényében vagy Bertolucci a XX. században –, hogy a történelem, a fontos társadalmi változások hullámverése hogyan jelenik meg, tükröződik egy zárt közegben, szereplői kis világában, viselkedésükben. Nagy újdonság a rendező pályáján, hogy a félmúlt felé fordul. Az Isten veletek barátaim 1938 és 1945 eleje között játszódik, ahol befejeződik – a ház bombatalálatot kap, kigyullad – nagyjából ott kezdődik az Apám néhány boldog éve, amely a koalíciós évek, a kommunista hatalomátvétel, az államosítások, s törvénytelen letartóztatások 1945-48 közötti periódusát idézi fel. A Franciska vasárnapjai sztorija a háború előtt indul, s valamikor az ötvenes évek első felében, nagyjából Sztálin halála után ér véget. A három film időben is mintegy kiegészíti egymást, meséikből, a főhősök élettörténetéből mozaikkockaként kirakhatjuk magunknak az 1938 és 1953 közötti időszak történelmét.
Simót különösen foglalkoztatja a magyar zsidóság XX. századi sorsa, asszimilációja, s a népi és ideologikus antiszemitizmus. Erről a problematikáról a Kádár-rendszerben nem igazán lehetett őszinte és mély, elemző filmet készíteni. Az Apám néhány boldog évében még csak röviden, szinte jelzésszerűen esik szó a zsidóságról, a holocaustról. A főhősről a film elején koncentrációs táborból visszatérő sógornője információjából tudjuk meg, hogy zsidó.
Az Apám néhány boldog éve vállaltan önéletrajzi mű, ez Simó Apa-filmje. Az édesapjáról mintázott főszereplő, Dr. Török János tisztességes, jó ember, öntudatos, művelt értelmiségi. Egyfajta etikus magatartás, polgári értékrend reprezentánsa. Naivan a legrosszabb időben kezd vállalkozni – egy kisüzemben meg akarja valósítani nagy álmát, gyógyszerét – s „bűnéért”, mint ellenséges elemet a kommunista hatalom bebörtönzi.
Az Isten veletek, barátaim szereplői életébe is beleszól a történelem, a hatalom, végül már a túlélésükért küzdenek. Tersánszky Józsi Jenő Egy kézikocsi kalandjai című kisregénye alapján készült a forgatókönyv, de írói csak kevéssé támaszkodtak az eredetire, egy-egy figura magját, a cselekmény néhány mozzanatát vették át. Következetes, részleteiben pontosan kidolgozott, hiteles és szép – híradófelvételekkel színesített – történetüket szerkezetileg három, nagyjából hasonló hosszúságú részre tagolták, s korabeli hirdetésekkel keretezték, akár egy három felvonásos darabot. Az első rész 1938. szeptember 29.-én, a müncheni döntés napján, a második 1942. szeptember 5.-én, a harmadik pedig 1944. szeptember 8.-án játszódik. Egy tipikus – a magyar társadalom szerkezetét leképező – pesti bérház több mint tizenöt lakójának életét, sorsuk alakulását, jellemük formálódását, deformálódását követhetjük nyomon.
Simó árnyaltan mutatja meg a magyar társadalom jobbratolódásának folyamatát, a náci, nyilas eszmék térnyerésének társadalmi, pszichológiai okait, elsősorban a zsidó báró és színésznő kedvese, a zsidó orvos és a diák kapcsolatain, s a többiek hozzájuk fűződő viszonyán keresztül.
A Simó regényéből (!) forgatott Franciska vasárnapjai a zsidó Gróh Lajos és cselédlányból rendőrnővé majd AVH-ssá avanzsáló Gál Franciska szerelméről, s persze a történelembe vetett egyén cselekvési, választási lehetőségeiről szól. A naiv, a világból, a változásokból semmit sem értő lány gondolkodás nélkül azonosul a párt ideológiájával, lózungjaival. Az ékszerész viszont – aki Török Jánoshoz hasonlóan a legrosszabb időkben kezd vállalkozni – végül is azért disszidál, mert nem tudja elviselni a rendszer embertelenségét. Franciska – az alkotói szándék ellenére – nem egyértelműen pozitív figura. Alapjában véve jószándékú, rendes ember. A magánéletben szerethető is, AVH-sként viszont már nem annyira (csak régi ismerőseivel kedves), igaz nem is gyűlöletre méltó figura.
Míg a film a pár kapcsolatának ábrázolásában, cselekedeteik motiválásában hiteles és árnyalt, a saját káderei ellen forduló hatalom paranoiájának ábrázolásában inkább csak a korábbi magyar filmekből ismerős fordulatok köszönnek vissza. Nagyrészt azokról a jelenetekről van egyébként szó, amelyek szétfeszítik az ábrázolás kereteit, mert olyan helyszíneken, szituációkban játszódnak, amelyeken egyik főszereplő sincs jelen.
A magyar zsidó sors, az antiszemitizmus problematikája Simónak a rendszerváltás tájékán és utána készült játék-, és dokumentumfilmjeiben válik egyre meghatározóbbá. Az Isten veletek, barátaim és a Franciska vasárnapjai középpontjában is – érdekes az alapképlet hasonlósága – nős zsidó férfi és egyedülálló árja nő sok történelmi megpróbáltatást kibíró szerelme áll. Franciskáról a film vége felé egyébként kiderül hogy fél-zsidó; anyja zsidó gazdájának fiától származik. (Ez is adalék ahhoz, hogy lent, a mélyben, mégsem lehetett olyan egyértelmű a népi antiszemitizmus.)
A Kőszegi Edittel és Surányi Andrással közösen készített Fény-képek – Gyermekeinknek (1989) című dokumentumfilmben túlélők emlékeznek háború előtti évekre, a zsidótörvényekre, az egyre erősödő antiszemitizmusra, a gettóra, nyilas uralomra, szüleik, rokonaik elvesztésére. Nem egyszerűen jól megszerkesztett, egymást kiegészítő interjúrészleteket látunk, az alkotók igyekeznek különböző hang- és mozgáseffektusokkal (a kép lassítása, fénykép és plakát „meghangosítása”, megrendezett, stilizált állóképek a szereplőkkel) minél élőbbé tenni és megemelni az anyagukat, kicsit oldani a vallomások tragikumát. Különösen szívenütő, amikor a film első részében megszólalók – akik annak idején még csak iskolások voltak – arról beszélnek, hogy egyik napról a másikra milyen brutális, megalázó módon rekesztették ki őket a magyarságból. (Simó is ehhez a korosztályhoz tartozik, 1934-ben született. Filmje vallomásos jellegét az alcím – „Gyermekeinknek” – is erősíti.)
Az alkotóhármas Midőn a vér (1994) című dokumentumfilmjében két, a második világháború utáni pogrom, a kunmadarasi és a szegvári eset még élő tanúit, áldozatait szólaltatja meg. A Wesselényi u. 13-ban (1996) pedig egyéni sors és történelem összefonódásáról, életéről, pályájáról, zsidóságáról beszél Méray Tibor író, újságíró, a címszereplő ház lakója.
Az 1982-ben született, magyar-NSZK-amerikai koprodukció, a Viadukt kakukktojásnak tűnik az életműben. Matuska Szilveszterről, aki 1932-ben felrobbantotta a biatorbágyi viaduktot, korábban Várkonyi Zoltán forgatott filmet Merénylet címmel, de ő csak az eseményre fókuszált, Simó pedig elmebeteg hőse egy évét, egy ausztriai és egy németországi robbanás történetét is felidézi. A Viadukt igazából talán egyfajta kelet-európai politikai thriller, de annak izgalma nélkül – ez nem Simó műfaja –, a társadalmi háttér és a következmények felvázolása pedig kicsit elnagyoltra sikeredik.
Simó rendezői munkásságával egyenrangúan fontos stúdióvezetői és tanári tevékenysége. 1977 és 1988 között helyettesként, majd halálig, 2001-ig vezetőként állt az egyik legjelentősebb, legkarakteresebb arcélű, s elsősorban Simónak köszönhetően legsokoldalúbb játékfilmstúdió, a Hunnia élén.
Először 1964-74 között, majd 1994-től halálig tanított a főiskolán. Iskolateremtő egyéniség, keze alól került ki a magyar filmet megújító legújabb filmes nemzedék jó néhány tagja: Erdélyi Dániel, Fazekes Csaba, Groó Diana, Hajdu Szabolcs, Pálfi György, Török Ferenc, Miklauzic Bence.)
Okos, szellemes, mindenre nyitott s főleg hiteles, etikus ember volt.
Emlékét tanítványain és filmjein kívül az elsőfilmesek számára alapított, róla elnevezett díj is őrzi.
Szerző: Gervai András
