sex hikaye

Szabó István-portré

2004. május 13. - filmhu
Kicsiből a nagyra, falevélből erdőre, egyetlen vízcseppből hatalmas folyamra asszociáltat filmjeiben Szabó István – e szokásától eddig csak egyetlen alkalommal, A napfény íze című filmjében tért el. Szabó alkotásainak – jelentéktelen civil, vagy reflektorfényben álló „nagybetűs” – hősei egyetlen történetnek, a saját, vagy szüleink, nagyszüleink életének, ennek az újra és újra irányt váltó, személyes, hasonlíthatatlan legendának ismerős alakjai. Életbe, történelembe, politikába, a világ viharaiba vetett emberek ők, akiket – akár filmeken átívelő – rejtelmes, finom, roppant figyelemmel szövögetett szálak kötnek össze.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
Szabó István úgy készít filmeket századunk – hiszen, az a század még tartani látszik, nem akar vége szakadni – egymást követő, új és új cégérekkel díszített, egymást precízen váltó tévedések jegyében megkeserített korszakairól, hogy mellékalakjait, szemtanúit, kárvallottait teszi modelljévé. Mikrocsendéleteket alkot, melyek segítségével nem csupán ábrázol, de meg is értet egy-egy korszakot közös múltunkból. Egy szorongó, vagy beteljesíthetetlen szerelem, egy illúzió veszte, egy meghiúsult ábránd, befejezetlen mondat nála mind-mind egy történelmi helyzetről készített portrévázlat részeként szolgál.
 
Szabó a XX. század mozgóképes portréfestője, aki az eredendő gonoszság áldozatainak, a felsőbb akarat, a romboló eszmék, a gonoszság tönkretette életét, vagy a túlélés, a talpon maradás módozatait örökíti meg. Alkotásainak nagy részében megnyomorítottak és megnyomorítók, a múlófélben lévő század gyalázatos történetének (ál)nevesített áldozatai és túlélői, illetve alakítói szerepelnek. Előbbiek részletgazdagon, utóbbiak láthatatlanul, mint vészjósló sziluett. A gyengék történetei a sajátjuk mellett megnyomorítóikét is elbeszélik. Sorsukkal, vagy éppen sorstalanságukkal, megmenekülésükkel, vagy kiúttalanságukkal tanúskodnak. A gonosz arcába pedig többnyire csicskásain, kifutófiúin keresztül pillanthatunk bele, ahogy a történelem esetében az megszokott. A gonosz természete sokféle lehet, akárcsak bűne is: elvesz illúziót, szerelmet, fiatalságot, egy egész életet, vagy – olykor szándékán kívül – sorsot tesz tönkre, vagy sorsismétlésre kényszerít.

Szabó 1938-ban, Budapesten született és 1961-ben, Máriássy Félix híres, a francia filmes új hullám által olyannyira megérintett osztályában végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Munkásságát eddig több mint hatvan nemzetközi szakmai díjjal ismerték el. Mephisto című filmjéért Oscar-díjat kapott, további három alkotását (Bizalom, Redl ezredes, Hanussen) pedig jelölték rá. Bár filmjeiben gyakran időben nagyon távoli előzményekből idéz, periódusai mégis markánsan elkülöníthetőek egymástól – alkotásai rejtélyes, bölcs, játékos kedvű kereszthivatkozásokkal vannak teli, miközben hitelesen adják vissza saját jelenidejük atmoszféráját. Rendezőjük laza szálakkal köt össze, segít tájékozódni. Olyanok ezek az utalások, mint egy-egy feloldozó mosoly, az egészet és nem részleteket építő mester titkos jelei.

Munkáinak első körébe korai, a ’70-es évek közepéig készült filmjei sorolhatók: ezekben elsősorban az útkeresésről, az út vélt megtalálásáról, a múlt megismeréséről szól. Kiérlelt, markáns formanyelvük, és nem utolsó sorban egymáshoz való viszonyuk, egymásból következőségük már magabiztos, távlatban gondolkodó alkotót mutat. Korai mozijaiban Szabó elsősorban az embereket összefűző érzelmi kötelékeket kutatja, egyfajta természetrajzot vázol fel. Korszak és korosztály dilemmáit mutatja be kérlelhetetlen őszinteséggel. Az illúzióvesztés, a keserű ébredés kultuszfilmje az Álmodozások kora (1964) egy öröknek hitt közösség és a személyes, tiszta hit pusztulását egyszerre mutatja be. Az Apa című film 1966-ban készült: Szabó először itt használja meghatározó módon a személyes történelmet a nagy történelem intim ábrázolására. A mitikussá növekedett apa figurájába mintha az egy félszázad magyar emberideálja sűrűsödött volna bele. A rettenthetetlen, megalkuvást nem ismerő hősnek az idealizáló képzelet által makulátlanná, tökéletessé magasztosított alakja hiba nélkül való példakép, mely a fantáziáló, az emberfelettivé ábrándozott hőst követni vágyó gyereket felnőttkora küszöbéig kíséri.

Az apa figurája álomélményekből, képzelgésekből áll össze, álom, melyből a film főhőse felnőtté válva felriad: az Apa című film az Álmodozások kora után egy újabb ébredéstörténet mutat.

A Szerelmesfilm Szabó talán legnépszerűbb korai munkája: saját és közös múltját kiéletlenül magában hordozó, öröktől egymásnak rendelt emberpár, tapasztalt, csalódott, magában mégis csodák közeli emlékét hordozó fiatal felnőttek meséje, akik végül képtelenné válnak arra, hogy visszaszerezzék, újból közössé tehessék elveszt(eget)ett, csonkán maradt közös múltjukat. A Szerelmesfilm az emberi emlékezet, a megidézés aktusát megragadva, alkalmazva és ábrázolva, töredékességében, mozaikszerűségében már egyértelműen idézi a második korszak első munkáját, a Tűzoltó utca 25.-öt: Szabó a ferencvárosi öreg bérház tündérmeséjében különös életközösségbe, tablóba rendezi hőseit: egy realitást ennyire nélkülöző kort megörökítve nem tehetett volna másként. A Tűzoltó utca 25.-be bejön a történelem: az udvarán, a lakásaiban játszódik le néhány pusztító évtized. E megannyi múlt-szilánkból összeálló jelent egy forró, nyári éjszakán az épület, a közösség megsemmisülése, elpusztítása előtti utolsó pillanatokban, a visszanézéséiben, a számvetéséiben ismerjük meg. Olyan zaklatottsággal, ahogy a haldokló előtt élete filmje végül lepereghet.

A Bizalom, e végtelenül intim, zárt, gyéren világított terekben játszódó, háborús szerelmesfilm ugyan e korszak alkotása: Szabó itt igazán kiélezi az egyesből kiindulva, az általános megmutatására törekvő felfogását. Kapcsán Szabó életre szóló találkozás élményével gazdagszik: a Bizalom forgatásakor dolgozik először együtt mára már elválaszthatatlan alkotótársával, Koltai Lajos operatőrrel. E filmjében Szabó kiegyenesíti történetszerkesztői gyakorlatát: nem csupán az abszolút jelen időt kíséreli meg ábrázolni, hanem egy, a világháború sújtotta generáció érzelmi sérüléseinek, torzulásainak forrásait is igyekszik felkutatni és bemutatni általa.

A harmadik periódus a kiteljesedésé: a Mephisto (1981), a Redl (1984) és a Hanussen (1988) alkotta triptichonnal Szabó a nagyvilágra nyit – e filmjei nem csupán világszerte aratott sikerük, hanem formátumuk, tökéletes szerkezetük nyomán is az életmű legkiemelkedőbb darabjaiként tartatnak számon. Szabó általuk immár elhagyja Budapestet, az önéletrajzi reflexiókat, ám mégse teljesen. A kis történelemből az 1980-as évekre átlép a nagy történelembe. Roppant rendszerek tragikus sorsú kulcs-mellékalakjai felé fordul rendezői figyelme. A Mephisto elsősorban a fegyelem, a rendszer, az érett, elemző történelemszemlélet filmje; a mindenáron megfelelni vágyás, az etikai normák rovására kötött alkuk, a nagy utat bejárt, mélyről jött hősök morális dilemmáit körüljáró filmek az európai történelem meghatározó rendszereinek-diktatúráinak végnapjaiig kísérnek el bennünket. A Mephistóval, a Redl ezredessel, a Hanussennel egy-egy világrend természetét ismerhetjük meg. Az első a nácizmus természetrajzát mutatja, a második a Monarchia erjedését és egyre gyorsuló szétesését, míg a Hanussen az I. világháborút követő káosz és csodavárás lélektanába vezet be egyetlen ember sorsán keresztül. Hőseik esendő, ünnepelt bábok egy ingataggá váló, erjedő, félelmetessége ellenére hajszálon függő rendszerben.
Édes Emma, Drága Böbe (1992): az önéletrajzi alapú filmhistóriák kortársi alakjai, és a történelmi hajótöröttek után a rendszerváltozást közvetlenül követő évek emblematikus alakja, a tekintélyt, biztonságot vesztett Tanárnő lett Szabó hőse. E munkája mintha egyfajta visszakapcsolás volna első korszakának filmjeihez. E generáció alakjait érdemes, tanulságos összevetni az Álmodozások kora, hőseivel. A gyorsan megkeseredett emberek fuldoklását, nyomorát, lelki szépségét és egyikük brutális tragédiáját bölcs szenvedéllyel ábrázoló film a korai kilencvenes évek egyik legmegrázóbb, máig aktuális mozgóképes kordokumentuma.

Szabó István 1999-es A napfény íze című alkotása összegző munka. Az egyetlen család három generációját nyomon követő, reprezentatív történet váza már megjelent több korábbi munkában is. E filmjében Szabó hatalmas „jegyzetanyagát” logikus, talán túlzottan is tisztázott rendszerbe helyezi. Korábban finom utalásokban, alig elkapható jelzetekben megjelenő alakjait ezúttal tiszta, világos, látványos, végletekig konkretizált filmbe helyezi. A napfény íze monumentális képeskönyv: olyan nagyszabású munka, amelynek pusztán létrejötte is korszakhatároló jelentőségű. A magyarság, a magyar zsidóság alapvetően leegyszerűsített száz évét Szabó itt korábbi filmjeiben, vázlataiban évtizedeken keresztül épített, finom konstrukció megerősítésével mutatja be.
 
Szabó István életművében a 90-es évek elején új korszak kezdődött, filmjei sokban különböznek korábbi alkotásaitól, de felfogásukban nem távolodnak el drámaian tőlük. Legutóbbi, Szembesítés című filmje például a Bizalom kamaradarab-jellegével áll párhuzamban. A német komponista, Furtwängler valós történetén alapuló, alig fél tucat helyszínen, de túlnyomórészt egyetlen kihallgatószobában-irodában játszódó munkája a Mephisto-történetre reflektál: mintha Höfgen háború utáni sorsába pillantanánk bele. Szabó lebegtet: nem ad tanulságot, hanem empátiára késztet, mérlegelni tanít. A történelmi kihívás, e sikerbe, alkuba, boldogulásba öltöztetett, sorsfordító tényező jelenik meg e filmben is. A döntése következményeivel szembenéző ember eszmélését látjuk, aki egyszerre rádöbben, miféle játszmák áldozata lett. A jelen idő, melyből visszatekint, már megadja számára a rálátást, a választ a „honnan jövünk?” kérdésére. A „kik vagyunk?” kérdésére sokkal keservesebb felelni.
 
Szerző: Halász Tamás


Címkék

portré



Rendező Bereményi Géza
Szereplők Eszenyi Enikő (Marika, Monoriék lánya)
Papcsik András (Valkó Imike)
Tóth Barnabás (Imi Valkó)
Sőth Sándor
Andorai Péter (Berci)

nka emblema 2012