sex hikaye

Szőts István (1912–1998)

2004. május 12. - filmhu
Alig harminc évesen, 1942-ben robbant be a világ filmművészetébe Szőts István az Emberek a havason című, a korabeli sémákat semmibe vevő filmjével. A magyar filmtörténet máig ható vesztesége, hogy életműve a 20. századi történelem árnyékában nem teljesedhetett ki. Megalkuvást nem ismerő emberi és művészi következetessége, a mindössze két nagyjátékfilmből és néhány rövidfilmből álló “életmű”, de még a filmszakma 1945 utáni megújítását tervező Röpirata is több nemzedék számára szolgált példaképül.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
Szőts István 1912. június 30-án született Erdélyben, Hunyad megyében. Gyermekkorát szülőfalujában, Szentgyörgyválján töltötte, ahol édesanyja ősei még az Árpád-korban telepedtek le. A rendező szülőföldjén szerezte az egész életszemléletét és művészetét meghatározó élményeit magyarságról, történelemről, ember és természet kapcsolatáról.

A váljai házban a Biblia erkölcsi normáit és a Tízparancsolat törvényét tekintették mértéknek. A jómódú család mindig segítette a színromán falu szegényeit, ahogy az első világháborúban a birtokra helyezett orosz hadifoglyokat is. A történelem azonban állandó menekülésre kényszerítette őket. A szentgyörgyváljai házból, kertből, gyümölcsösből lassan “kopár senkiföldje lett”, de a glicinia-borította apai szülőház ma is áll Alvincen. Falán 2000. júniusa óta tábla őrzi Szőts István emlékét.

Szintén a szülőföld öröksége filmjei mély kapcsolata a természettel. Gyerekkorától kezdve erdők, hegyek, állatok közt él, a természet titokzatos jeleinek ismerete jelentősen hozzájárul korszakalkotó filmkészítési elvei kidolgozásához.
Szülei válása után Szőts István katonatiszt édesapjával Magyarországon telepszik le. Apja katonának vagy állami hivatalnoknak szánja, őt azonban sokkal inkább a művészetek vonzzák. “Kozmikus életérzésének” kifejezéséhez végül a filmet találja a legmegfelelőbb médiumnak, mivel az lehetőséget ad “a térben és időben való korlátlan száguldásra”, valamint “az egész természet, az érzelmek legkisebb rezdülésének” láthatóvá tételére. 1939-ben kezdi Magyarországon 1957-ben lezárult filmes pályáját. Hamar rádöbben azonban, hogy a film a gyakorlatban nem más, mint a szórakoztatást kiszolgáló ipar. Néhány lelkes fiatal társával ezért elhatározza, hogy új útra lép. Elképzelései megvalósításához szülőföldjén talál megfelelő alapanyagot: Nyírő József “székely kopjafás” novelláiból születik meg 1941-ben az Emberek a havason. A korabeli filmkészítési gyakorlattól eltérően eredeti helyszíneken, természetes közegben jeleníti meg a történetet. A természeti felvételeknél kivárja a megfelelő pillanatot. Színésztől világosítóig olyan lelkes fiatalokat választ, akik még fogékonyak az új elképzelésekre.

A filmben a természet változásai vizuális sűrítettséggel jelzik a hősök sorsának alakulását. A farkasüvöltéstől hangos, hóviharos havasi éjszakák képei a végső dráma, a halál balladisztikus jelei. De ahogy a természet újjászületik, úgy váltják fel a tragédia vízióit is a remény, a folytatás szimbolikus képei. Mert az élet és halál örök körforgásában élő embernek a megpróbáltatások ellenére tennie kell a dolgát.

Az állandó anyagi nehézségek közepette elkészült filmet a Nemzeti Filmbizottság – a filmszakma számos képviselőjének fanyalgása ellenére – benevezi az 1942-es Velencei Filmfesztiválra, ahol kitörő lelkesedéssel fogadják. A születő neorealizmus elméletírói és majdani alkotói egyenesen saját elképzeléseik megvalósulását látják benne: forrása magas színvonalú irodalom, hősei egyszerű, hús-vér emberek, nem modoros sztárok, hanem ismeretlen fiatal színészek és amatőrök megformálásában; a párbeszédek életszerűek, a rendező a műtermek hamis világából a való életbe viszi ki a kameráját; a természet, a környezet szerves része a filmnek, amely valódi emberi sorsokat ábrázol a filmművészet specifikus eszközeivel, tudatosan megkomponált képekkel. Morális állásfoglalása, szociális érzékenysége, humanizmusa és a nemzetit egyetemessé tágító szemléletmódja is egyik példaképükké avatja a fiatal rendezőt. A film méltán nyeri el a fesztivál művészeti fődíját.

A külföldi siker ellenére itthon sokan támadják Szőtsöt, a háború pedig mind az olaszországi ajánlatok, mind itthoni tervei megvalósítását lehetetlenné teszi. (Egyetlen rövidfilm készül el 1943-ban, a Kodály Zoltán feldolgozta székely népballada, a Kádár Kata filmváltozata.)

Szőts István a háború alatt is a jövőt tervezi. 1945 áprilisában, saját költségén jelenteti meg a Röpirat a magyar filmművészet ügyében című, a háború utáni magyar filmgyártás minden részletére kiterjedő reformtervét, amely ma is érvényes és aktuális elképzeléseket tartalmaz. A hivatalos szakmai szervek azonban szinte egyáltalán nem vesznek tudomást a tervezetről. Szőtsnek (Magyarországon és Erdélyben egyaránt) koholt politikai vádakkal szemben kell védekeznie. És miközben az olasz neorealizmus megkezdi diadalútját a világon, az Emberek a havason-t – többek között mert fasisztának bélyegzett író művéből készült, s mert Mussolini Itáliájában kapott díjat – csaknem megsemmisítik. Sorra meghiúsulnak a román–magyar megbékélés elősegítésére hivatott, nagyszabású tervei is (film Bartók román–magyar népdalgyűjtő körútjáról, Sadoveanu Baltájából stb.).

Ugyancsak hányatott második – és egyben utolsó – játékfilmje, a Móra Ferenc regényéből 1948-ban készült Ének a búzamezőkről sorsa. Az 1943-ban pacifizmusa és egyik fontos motívuma, az orosz és a magyar paraszt kézfogása miatt egyszer már elutasított forgatókönyvet Szőts 1947-ben újra előveszi. A kézfogást azonban a kötelező orosz-magyar testvériség korában is kioperáltatják vele. Szőts azonban végre dolgozni akar, kihagyja hát az epizódot, mert úgy gondolja, a regény humanizmusa és pacifizmusa, a parasztok földszeretete és élni akarása, a hadifogságban sínylődő vagy onnan hazatért katonák tragikus sorsa soha nem volt olyan aktuális, mint 1947-ben.

A film – az Emberek a havason-hoz hasonlóan – máig érvényes módon szól a 20. századi ember meghasonlottságának gyökereiről: arról az állapotról, ahogy a hagyományos erkölcsi normák az egyszerű emberek számára nem nyújtottak többé megfelelő kapaszkodót az újfajta konfliktusok kezeléséhez. Az erkölcsi normákat azonban nem lehet büntetlenül áthágni. Ezért Szőts az Emberek a havason-ban a jogos fájdalom, az Ének a búzamezőkről-ben pedig a háború okozta kényszerhelyzet ellenére sem oldozza fel Csutak Gergelyt a gyilkosság bűne, Ferencet pedig a lelkiismeret terhei alól.

A művészi invenciókban gazdag, mély emberséggel átitatott Ének a búzamezőkről-t maga Rákosi Mátyás tiltatta be: már az első kockáknál, a búzaszentelési körmenetnél elhagyta a vetítőt. A film valamennyi kópiáját lefoglalták, és néhány vetítéstől eltekintve hosszú évtizedekre páncélszekrénybe zárták.

1948 és 1953 között, a filmet a legfőbb propagandaeszköznek tekintő sztálinista diktatúra éveiben, a bármifajta megalkuvásra képtelen rendező számára a kényszerű semmittevés vagy a megalázó kenyérkereső tevékenységek korszaka következett: fényképezőgépeket árult, esküvői fényképeket retusált, iskolai csoportképeket és igazolványképeket csinált. Végül “a szellemi élet önkéntes emigránsai vagy kiszorított tehetségei” (mint Lajtha László, Tamási Áron, Muharay Elemér, Domokos Pál Péter és mások) mellett ő is a Népművészeti Intézetben talált menedéket, ahol számos néprajzi filmet készített. 1954–55-ben, a politikai olvadás idején, végre lehetőség nyílt régi, Bölcsőtől a koporsóig című, a magyar népi ünnepeket és szokásokat még végleges eltűnésük előtt megörökítő terve benyújtására. Ám “a múltat ragyogó jövőnknél szebbnek mutató” tervből csak egy töredék valósulhatott meg: a Hollókő egy napját rögzítő, ma már kivételes dokumentumértékű Kövek, várak, emberek. Utolsó magyarországi filmje, a Jókai Mór megható karácsonyi novellájából készült Melyiket a kilenc közül? forgatását 1956. október 23-án kezdte el, de a történelem ismét közbeszólt. Szőtsöt beválasztották a filmgyár munkástanácsának háromtagú direktóriumába. A filmet csak 1957 januárjában fejezhette be, majd saját költségén elkísérte a Velencei Filmfesztiválra, ahonnan nem tért vissza Magyarországra. Ausztriában telepedett le, ahol – némi kárpótlásként az itthoni mellőzésekért – osztrák és külföldi hallgatókat tanított a bécsi Filmfőiskolán. Ám a hatvanas évek elején Ausztriában született legnagyobb tervét, a Föld szegényeivel való mély együttérzés ihlette Éhséget a gazdag és szabad nyugaton sem tudta megvalósítani. A forgatókönyv elkészült, de a világjobbító eszmék csak elvi támogatásra találtak. A fájdalmas kudarc után “céhbeli kézművesek pontosságával, félamatőr módszerekkel, jóformán egyszemélyes produkcióban (forgatókönyv, rendezés, gyártás)” készítette főleg történelmi és művészeti tárgyú filmjeit. (A Hallstatti ballada az élet és a halál misztériumának, a mulandóság fölött győzedelmeskedő szépségnek a látlelete; az érzékeny, modern szemléletű Gustav Klimt- és Egon Schiele-portrék pedig a szomorú nosztalgiát tükrözik, amellyel a már meghasonlott világban élő egyén tekint a reményvesztettség állapotában a szépségbe menekülő művészet utolsó harmonikus pillanatára.)

Noha Szőts István historikus látásmódja elkészült filmjeiben is érvényesült, kifejezetten történelmi tárgyú tervei közül egy sem valósult meg. A magyar történelem fájó és kényes témáihoz, Erdélyhez és 1848–49-hez kapcsolódó forgatókönyvei (Havasok asszonya, Az aradi 13, G.B.L. - Gróf Batthyány Lajos főbenjáró pere és vértanúsága) csak nyomtatásban jelentek meg. (Az első kettő – életrajzi feljegyzéseivel és Az éhséggel együtt – a Szilánkok és gyaluforgácsok című kötetben – Osiris Kiadó, Budapest, 1999, szerk.: Pintér Judit és Zalán Vince –, a G.B.L. pedig a Magvető Kiadónál 1987-ben.)

A történelem napi aktualizálását mindig elutasító, alapvetően morális szemléletű Szőts István meg volt győződve arról, hogy a magyar történelem azért ismétli lidércesen önmagát, mert a nemzet az eseményekből soha nem vonta le a szükséges következtetéseket, az értékek nem kerültek a helyükre, hanem mindig a politikai érdekeknek rendelődtek alá. Azért jelképes és tragikus a “havasok asszonya”, a román bányászok jogaiért harcoló magyar Varga Katalin sorsa, mert 1848-ban a Bécs által egymásnak ugrasztott magyarok és románok egyaránt bűnbaknak nyilvánították. Hiába próbálta kétségbeesett kiáltásával – “Vér nem mossa le a vért!” – megállítani az esztelen gyilkolást, senki nem hallgatott rá. Hasonlóan jelképes és tragikus Batthyány Lajos sorsa is, aki a radikális magyarok és a Kamarilla malomköve között őrlődve próbálta a törvényesség útján tartani az országot. Ahogy az sem véletlen, hogy a tizenhárom aradi vértanúról szóló forgatókönyvben Szőts épp egy ellenféllel mondatja ki, hogy a tábornokok nem hazaárulók, hisz Habsburg István magyar nádor parancsainak engedelmeskedve harcoltak Jellasics ellen. De Konrád ezredes annak is szemtanúja volt, hogyan gyilkolták Nagyenyeden és Zentán az oláh és rác nemzetiségek a magyarokat. Mert a politikusok a magyar–román konfliktust – divide et impera – mindig vagy uszításra használják föl, vagy besöprik a szőnyeg alá. Pedig a megoldás – legalábbis az olyan idealista művész szerint, mint Szőts István – nagyon egyszerű lenne: “Kölcsönösen revízió alá kellene venni és objektíven korrigálni egymás elfogult történelemszemléletét… A Hunyadi-dinasztia román származásáról és tündöklő magyarságáról románoknak és magyaroknak egyaránt többet kellene tudniok. Eltussolás és szégyenkezés helyett büszkén kellene vállalni azt…”

Szőts István az 1970-es évek végétől egyre több időt töltött Magyarországon. Filmet ugyan már nem rendezett, de 1989 után – elkésett vigaszdíjként – szinte minden hivatalos elismerést megkapott (a Színház- és Filmművészeti Főiskola díszdoktori címe, Magyar Művészetért Díj, Kossuth-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje, a 25. Magyar Filmszemle életműdíja stb.; a Magyar Művészeti Akadémia és a Széchenyi Akadémia egyaránt tagjává választotta).
1998. november 5-én halt meg Bécsben; a Farkasréti temetőben nyugszik.
 
Szerző: Pintér Judit


Címkék

portré



Rendező Jancsó Miklós
Szereplők Madaras József (Magyardolmányos)
Őze Lajos (vallató)
Latinovits Zoltán (Veszelka)
Kozák András (ifj. Kabai)
Koltai János (Varjú Béla)

nka emblema 2012