Hanussen (1988)
Szabó István
Mifelénk nemigen kedvelik a filmesek a cirkusz, a mutatványosok világát. Egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány efféle témájú alkotást forgattak az idők során (Fel a fejjel, Circus Maximus, Világszám!). Nem véletlen, hogy ezek általában politikai töltetű vagy hátterű drámák voltak. Az Oscar-díjjal kitüntetett Mephisto (1981) után Szabó István folytatta és trilógiává szélesítette a hatalom és a hozzá kényszeresen alkalmazkodó egyén különféle történeti korokban játszódó drámáit.
A fasizmussal kollaboráló művész erkölcsi züllésének és egy feltörekvő katonatiszt érzelemnélküli alkalmazkodási kényszerének históriája után fogott bele Hanussen, a különös képességű – ma úgy mondanánk – parafenomén történetének nem minden politikai áthallást nélkülöző elmesélésébe.
A filmbeli Klaus Schneider szakaszvezető Jan Erik Hanussen (1889-1933) néven lett ismert, ám valódi neve Hermann Steinschneider volt. A kalandos életű ifjú hamar elhagyta a szülői házat, s viharos ifjúsága során egy alkalommal tanúja lett Houdini hatásos mutatványsorozatának. Attól fogva nem hagyta nyugodni az élmény a pincérkedő és bárénekesként varietékben fellépő leszerelt katonát, míg maga is meg nem próbálkozott gondolatolvasással és jövőbelátással. Egy alkalommal, a húszas évek elején Budapesten is fellépett. Az igazi nevét persze senki sem tudta, mint ahogy azt is titkolta, míg lehetett, hogy zsidó származású. Szert tett egy médiumra: a fiatal nő mutatványainak és életének hű társa lett. Hanussen soha nem volt meggyőződéses náci. Kihasználta a karrierlehetőséget, melyet elsősorban Hitler okkult dolgok, különösen a jövőbelátás iránti olthatatlan kíváncsisága nyújtott számára. Állítólag a Reichstag felgyújtását is megjósolta.
Hanussen életrajza nemcsak Szabó Istvánt ihlette meg. A zseniálisnak hitt látnok fontos, igaz csak mellékszerepet játszik A legyőzhetetlen (2001) című Werner Herzog alkotásban. Szabót elsősorban nem az életrajz izgatta. Az ő filmjéből nem tudjuk meg pontosan, hogyan élt a huszadik század első felének – ne illessük értékelő szóval – ez a parafenoménje. Szabót a közeg izgatja, az a vesztébe rohanó, demokráciában csalódott, vezéreszmékre fogékony hangulat, amely nemcsak a weimari Németországban vált uralkodóvá, de a háborús vereség sújtotta Közép-Európában is.
Az első világháború utolsó évében kezdhetjük nyomon követni a főhős életútját. Klaus Schneider – akkor ezen a néven szerepel – megsebesül az olasz fronton. A katonai kórházban kezelőorvosa rájön, hogy betege különös képességekkel rendelkezik: képes hipnotizálni az embereket. Egy százados, aki civilben varieté-tulajdonos, már nem gyógyításra használja alárendeltje frissiben megismert rendkívüli képességét. Bécsbe viszi a fenomént, aki ekkor már Hanussen néven lép fel. Egyre nagyobb a hírneve, de hogy a mutatványaiban mennyi a trükk, a szélhámosság, azt senki sem firtatja. Az emberek csodákat várnak, s hisznek a jövőbelátó furfangjainak, akinek megvan a magához való esze, s olyasmiket jósol meg, amik általában be is következnek. Így például Hitler hatalomra jutását.
Hanussen nem úszhatja meg, hogy a Führer, a Harmadik Birodalom vezére ne tanúsítson fokozott érdeklődést iránta. Akarja is, meg nem is ezt a veszedelmes kapcsolatot. Hiúságának hízeleg, de eszének józan fele azt súgja, legyen óvatos. Mégis ő lesz Hitler udvartartásának prófétája, egyre nagyobb slepp veszi körül. Naivan azt hiszi, hogy irányítani tudja a körülötte zajló eseményeket, de ebben csalódnia kell. A propagandafőnök tartja kezében és mozgatja a szálakat. Hanussennel megjósoltatja a Birodalmi gyűlés, a Reichstag leégését. Amikor ez valóban megtörténik – természetesen nem véletlenül, hanem a nácik közreműködésével –, a prófétára már nincsen többé szükség.
Szabó filmje nem követi nyomon az anyakönyvileg Hermann Steinschneider nevet viselő szellemi kalandor teljes életútját. A rendezőnek és forgatókönyvírójának, Dobai Péternek csak az életrajz egyes elemeire volt szüksége, hogy példázatukkal előálljanak. A hatalom és egyén trilógiájának nevezett három alkotás, a Mephisto, a Redl ezredes (1984) és a Hanussen nyolcvanas évekbeli fogadtatása jelezte, hogy a közönség hálás befogadója az ilyesminek. Az alkalmazkodás és az árulás a kései Kádár-kor éveiben sokaknak mindennapos tapasztalatot jelentett. Ha a téma nem lett volna eléggé meggyőző, Szabó István és alkotótársai filmjeik esztétikai megformáltságával csalogatták magukhoz a nézőket.
Koltai Lajos operatőr, nem utolsósorban a Mephisto világsikerének hatására, szakított a sötét tónusban fényképezett magyar politikai drámák (Angi Vera, Megáll az idő) színvilágával. Színei dúsak, már-már harsányak, mindenesetre látványosak és a nagyközönség számára is élvezhetők. Klaus Maria Brandauer, kinek szerepformálása sokat eshetett latba az Amerikai Filmakadémia szavazóinál, közép-európaiságát átható dinamikával kiegyenlítve rajzolta meg a harmadik önárulót, akinek fontosabb a népszerűség, mint a becsület.
A Hanussen barokkos látványossága, attraktív nagyjeleneteinek sora több jelentős nemzetközi díjjelölést hozott a filmnek (Félix, Golden Globe, Oscar), ám egyiket sem kapta meg.
A filmbeli Klaus Schneider szakaszvezető Jan Erik Hanussen (1889-1933) néven lett ismert, ám valódi neve Hermann Steinschneider volt. A kalandos életű ifjú hamar elhagyta a szülői házat, s viharos ifjúsága során egy alkalommal tanúja lett Houdini hatásos mutatványsorozatának. Attól fogva nem hagyta nyugodni az élmény a pincérkedő és bárénekesként varietékben fellépő leszerelt katonát, míg maga is meg nem próbálkozott gondolatolvasással és jövőbelátással. Egy alkalommal, a húszas évek elején Budapesten is fellépett. Az igazi nevét persze senki sem tudta, mint ahogy azt is titkolta, míg lehetett, hogy zsidó származású. Szert tett egy médiumra: a fiatal nő mutatványainak és életének hű társa lett. Hanussen soha nem volt meggyőződéses náci. Kihasználta a karrierlehetőséget, melyet elsősorban Hitler okkult dolgok, különösen a jövőbelátás iránti olthatatlan kíváncsisága nyújtott számára. Állítólag a Reichstag felgyújtását is megjósolta.
Hanussen életrajza nemcsak Szabó Istvánt ihlette meg. A zseniálisnak hitt látnok fontos, igaz csak mellékszerepet játszik A legyőzhetetlen (2001) című Werner Herzog alkotásban. Szabót elsősorban nem az életrajz izgatta. Az ő filmjéből nem tudjuk meg pontosan, hogyan élt a huszadik század első felének – ne illessük értékelő szóval – ez a parafenoménje. Szabót a közeg izgatja, az a vesztébe rohanó, demokráciában csalódott, vezéreszmékre fogékony hangulat, amely nemcsak a weimari Németországban vált uralkodóvá, de a háborús vereség sújtotta Közép-Európában is.
Az első világháború utolsó évében kezdhetjük nyomon követni a főhős életútját. Klaus Schneider – akkor ezen a néven szerepel – megsebesül az olasz fronton. A katonai kórházban kezelőorvosa rájön, hogy betege különös képességekkel rendelkezik: képes hipnotizálni az embereket. Egy százados, aki civilben varieté-tulajdonos, már nem gyógyításra használja alárendeltje frissiben megismert rendkívüli képességét. Bécsbe viszi a fenomént, aki ekkor már Hanussen néven lép fel. Egyre nagyobb a hírneve, de hogy a mutatványaiban mennyi a trükk, a szélhámosság, azt senki sem firtatja. Az emberek csodákat várnak, s hisznek a jövőbelátó furfangjainak, akinek megvan a magához való esze, s olyasmiket jósol meg, amik általában be is következnek. Így például Hitler hatalomra jutását.
Hanussen nem úszhatja meg, hogy a Führer, a Harmadik Birodalom vezére ne tanúsítson fokozott érdeklődést iránta. Akarja is, meg nem is ezt a veszedelmes kapcsolatot. Hiúságának hízeleg, de eszének józan fele azt súgja, legyen óvatos. Mégis ő lesz Hitler udvartartásának prófétája, egyre nagyobb slepp veszi körül. Naivan azt hiszi, hogy irányítani tudja a körülötte zajló eseményeket, de ebben csalódnia kell. A propagandafőnök tartja kezében és mozgatja a szálakat. Hanussennel megjósoltatja a Birodalmi gyűlés, a Reichstag leégését. Amikor ez valóban megtörténik – természetesen nem véletlenül, hanem a nácik közreműködésével –, a prófétára már nincsen többé szükség.
Szabó filmje nem követi nyomon az anyakönyvileg Hermann Steinschneider nevet viselő szellemi kalandor teljes életútját. A rendezőnek és forgatókönyvírójának, Dobai Péternek csak az életrajz egyes elemeire volt szüksége, hogy példázatukkal előálljanak. A hatalom és egyén trilógiájának nevezett három alkotás, a Mephisto, a Redl ezredes (1984) és a Hanussen nyolcvanas évekbeli fogadtatása jelezte, hogy a közönség hálás befogadója az ilyesminek. Az alkalmazkodás és az árulás a kései Kádár-kor éveiben sokaknak mindennapos tapasztalatot jelentett. Ha a téma nem lett volna eléggé meggyőző, Szabó István és alkotótársai filmjeik esztétikai megformáltságával csalogatták magukhoz a nézőket.
Koltai Lajos operatőr, nem utolsósorban a Mephisto világsikerének hatására, szakított a sötét tónusban fényképezett magyar politikai drámák (Angi Vera, Megáll az idő) színvilágával. Színei dúsak, már-már harsányak, mindenesetre látványosak és a nagyközönség számára is élvezhetők. Klaus Maria Brandauer, kinek szerepformálása sokat eshetett latba az Amerikai Filmakadémia szavazóinál, közép-európaiságát átható dinamikával kiegyenlítve rajzolta meg a harmadik önárulót, akinek fontosabb a népszerűség, mint a becsület.
A Hanussen barokkos látványossága, attraktív nagyjeleneteinek sora több jelentős nemzetközi díjjelölést hozott a filmnek (Félix, Golden Globe, Oscar), ám egyiket sem kapta meg.
Szerző: Kelecsényi László
