Eldorádó
1988
Szindbád (1971)
Huszárik Zoltán
A Szindbád 1971/72 hideg, havas telének nagy közönségsikere lett, némileg (vagy talán teljesen) váratlanul. Huszárik Zoltán neve akkor a nagyközönségnek keveset vagy semmit sem mondott, és a Krúdy-kultusz addig inkább az értelmiségi olvasóréteg belügyének számított – épp ez a film fordít majd sok új olvasót a Szindbád és az író világa felé.
Az ilyen váratlan siker mindig jelez valamit, valamit, ami a korra is, vagy leginkább a korra jellemző, talán a bemutatott filmnél is inkább -- a mozit akkor megtöltő közönségre. 71 hideg, havas november végén, majd még decemberben hetekig hosszú sorban álltak az emberek a Puskin pénztára előtt, a sor hosszan folytatódott kint az utcán is. Úgy emlékszem, csend volt, míg álltunk a sorban, majdnem azt mondom: ünnepélyes csend. Sűrűn hullt a hó. A vetítés után sem nagyon zajongott senki, sűrű álomból ébredeztünk. Az utókor mindig bölcs, de talán most nem tévedek, ha a Huszárik-film (s vele másfél órára a mozi) "sziget-jellegében" vélem e furcsa jelenség (egyik) magyarázatát. Mintha kiszakadtunk volna 1971 Magyarországából, mintha útlevelet kaptunk volna egy nem látott, de vágyakozott világba, ahol talán még több a bánat, mint a valódiban, de ezekért a bánatokért érdemes élni. Ha belegondolunk, Krúdy műve, Krúdy minden mondata is ilyen, Huszárik csak megvilágította. Csak...
Mint sok nagyszerű alkotás, ez is hagyománytalan, legközelebbi rokona a rendező rövidfilmje, az Elégia. Rokontalanul jelent meg a hazai és a hetvenes évek európai filmművészetében, igazi nemzetközi sikert sohasem aratott, legfeljebb megbámulták kicsit, mint valami furcsa, nem ide (nem oda) való jövevényt.
Mint sok nagyszerű alkotás, ez is hagyománytalan, legközelebbi rokona a rendező rövidfilmje, az Elégia. Rokontalanul jelent meg a hazai és a hetvenes évek európai filmművészetében, igazi nemzetközi sikert sohasem aratott, legfeljebb megbámulták kicsit, mint valami furcsa, nem ide (nem oda) való jövevényt.
Huszárik Vittorio de Sicát szerette volna főszereplőnek. Az éltesen is nagy színésznek tetszett a forgatókönyv: Rómában találkozott a magyar rendezővel, és csupán az volt a kikötése, hogy fia legyen a zeneszerző. Gázsija is a megszokott lenne, tette hozzá mellékesen és barátian. Becsülöm de Sicát, mégis nagy szerencse, hogy végül Latinovits Zoltán lett (és marad örökké) Szindbád. Minden szava, minden hangja, minden gesztusa Krúdy világát sugározza – vagy ha mégsem egészen, azóta mégis őt látjuk a novellafüzér „eredeti” hőseként. Nem tudom mással, csak az ő, és Dayka Margit nagy kettősével elképzelni a film egyik legszebb jelenetét. Huszárik nagy idő- meg térváltozási szabadsággal, de pontos fegyelemmel szerkeszti a filmet. A belső monológ különleges erővel és szépséggel ötvöződik az őszi és téli tájak totálképeivel, majd olykor a nagyközelik gyors, lüktető csapásaival. Elmúlt tavaszok ősszé nemesülnek itt, és a hamari, gáláns udvarlással egykor gyorsan megkapott nők a múlt ma is lüktető, de gyorsan múló illúzióivá. „Az élet álom...”
Manapság néhányan azt mondják, a Szindbád nagyon megkopott, és ezt nem a kópiára értik. Én inkább úgy érzem, Huszárik filmje a Gulácsy-alkotta Naconxypan-festmények kortalan jövőjéből átkerült a kortalan múltba. Most megint átlebegett a fejünk felett, miként annakidején: a mi jelenünkben sem akkor, sem ma nem találja a helyét. Lebeg, mint a varázsszőnyeg, de nem dobja le a nézőjét. Nem dob le senkit, akinek van olyan szerencsés képzelete, hogy felkapaszkodhat rá.
Szerző: Bikácsy Gergely
