A skizofrén nyúl üregében

Kritika az Alice Csodaországban című filmről

Fel! Dolgozni!

Az angol író-költő, anglikán pap és Oxfordban harminc évet matektanárként lehúzó Charles Lutwidge Dodgson, vagyis álnevén Lewis Carroll két mesekönyve, az 1865-ös Alice Csodaországban, s a folytatásként 1871-ben íródott Alice Tükörországban talán a legtöbbeket megihlető és hivatkozott klasszikus az angolszász irodalomtörténetben – és médiában. Bizarr lélektani mélyfúrás, a kollektív tudatalatti része lett. Majd kéttucat mozi, rajz- és tévéfilm, s egy kult-videójáték vette alapul a mester lidérces pszichotripjét.

Egy nemrégiben újra felfedezett, 1903-ban készült 8 perces némafilmes próbálkozással (Megnézem!) indult a lavina, majd jött az 1933-as Paramount-bukás Gary Cooperrel, Cary Granttel és W.C. Fieldsszel. 1951-ben Walt Disney csapott le a témára, és kanyarított cukros, klasszikus családi animációt belőle, míg 1955-ben egy tévéfilmes verzióban maga Elsa Lancaster, Frankenstein egykori mennyasszonya volt a Vörös Királynő...

Egy igazi hangyás filmes kellett

Az 1976-os modernizált, saját jogán zseniális, tánc- és dalbetétekkel zsúfolt, pornó-musical feldolgozás után 1985-ben öregedő sztárok egész hada népesített be egy kétrészes tévéfilmet. Shelley Winters, Sammy Davis Jr., Telly Savalas, Ernest Borgnine, Karl Malden, Pat Morita, Patrick „Bobby” Duffy és a Beatles-tag Ringo Starr bolondozott elmaszkírozva. Az utolsó említésre méltó verzió az 1999-es Hallmark tévéfilm volt, Peter Ustinov, Whoopi Goldberg és Ben Kingsley főszereplésével.

Ám Carroll szatirikus, laza helyzetfüzéreit és Sir John Tenniel briliáns, lenyűgözősen beteges illusztrációit a mozgókép első évszázadán át alapvetően félre- és átértelmezték. Bugyuta mesefilmként beszélő állatokkal, kártyakatonákkal, fals tanulságokkal, bamba szőke kislánnyal a főszerepben, vagy abszurd szituációk összefüggéstelen sorozataként jelenítették meg. Egy igazi hangyás filmes kellett, hogy érdemben fogást találjon az anyagon.

Burton, a borongós

A Disney-animátorként pályáját kezdő, majd az egeres céggel szakító különc rendező már első kisfilmjeivel (Vincent, Frankenwennie) egyértelműen kinyilvánította, hogy vonzódása eltéphetetlen az Universal-horrorok gótikus világához. Burton mintegy apaként imádta Vincent Price-t, Christopher Lee-t, idolként Karloffot, Lugosit, Lon Chaney Jr.-t – frankensteinestül, vámpírostúl, vérfarkasostul.

Végérvényesen nagykorúsítja Alice-t

A Beetlejuice és az Ollókezű Edward kiforrott kezdő lépései óta visszatérő védjegyévé lettek a sápadt arcok, karikás szemek, tupírozott, borzas hajak. A kitaszított, sérült, útkereső, magányos, szerethető főszereplők. S egy barát, aki ezeket legtöbbször magában egybegyűjti: Johnny Depp. Kulisszaként kísértetházak, kihalt falvak, leégő malmok: a megörökölt patinás horror-szcéna. Mintha bizony Elsa Lancasterbe lett volna tiniként szerelmes, s Frankenstein doktor malmába lakni vágyott legott…

Ha hozzávesszük a „felkarolt” Karácsonyi lidércnyomás és a Halott menyasszony szürreális Halloween-bábmusicaljét, vagy legutóbb a Sweeney Todd véroperáját, ezek a kiemelkedő darabok is felvezetik Alice új világát. Hiszen szintúgy hemzseg a magányos, sérült figuráktól, vészjósló terektől. (Nem mintha Burton kezei alatt Depp megformálásában az Ed Wood címszereplője vagy a Charlie és a csokigyár Willy Wonkája nem lenne tökéletes előtanulmánya a Kalaposnak…)

A jól életre keltett figurák komor hátterek előtt, gacsos fák alatt kalandoznak, az elmaradhatatlan malom-rom mellett teáznak, s a sajátos kriptahumort is komorabb helyzetek szakítják meg. Mindez már jelzi, hogy direktorunk Az Álmosvölgy legendája nyomdokain áthallásoktól sem mentes, akciódús felnőttmesét alkotott. Elveszett ártatlanságról, identitáskeresésről, lázadásról, a társadalmi keretek széttöréséről.

Innen nézve logikusnak látszik, hogy Burton igazságot akar szolgáltatni Carroll viktoriánus kalandjának – vagy legalábbis a saját gótikus képére formálná. Alice Kingsleigh személyében a tébláboló és csodálkozó kislány helyett immár 19 éves, unalmas eljegyzési partiról megpattanó feminista lányt taszít vissza a zsebórás nyúl üregébe. Végigjáratja vele gyermekkora kalandjainak elfelejtett, de a néző számára ismerős helyszíneit, ám ezúttal már konkrét céllal, masszív küldetésre fűzve az utazást.  

Míg Carroll csak álmos-bájos kispolgári bátorsággal léptet ki a mindennapok világából, Burton akkor van elemében, ha nem csupán a realitás, de a józan ész határait is átlépheti. Félre a gyermeki gügyögéssel, felvirradt a diliflepnisek és amazonok kora!  

Alice 1.1.

A komor hangulatot sokszor felülírja az Ollókezű Edward, a Nagy hal és a Charlie és a csokigyár kirobbanó szín- és érzelemvilága, Danny Elfman zenei aláfestésével: ám mindez szervesen Burton sötét énjének játékos oldala, alapvetően mélyen gyökeredző, groteszk humorának féktelen játszószobájában csatangolhat a néző.

Ez már nem Carroll, hanem Burton szélesvásznúvá duzzasztott tudatalattija. Mindenestül uralma alatt tartja a figurákat: Tutyika és Mutyika, a Nyalka Nyúl, Vigyori Úr, a bölcselő Hernyó, a barokkosan sznob Fehér Királynő (Anne Hathaway), és nem utolsó sorban a fejnehéz Vörös királynő (az I. Erzsébetet idéző, briliáns Helena Bonham Carter) túlnőnek az író viktoriánus képzelgésein. Rendezőnk immár nagyban játszik velük.

Ugyanazt a pofátlan trükköt alkalmazza, mint J. J. Abrams nemrég a Star Trek esetében. Nem remake kerül ki a keze alól, hanem egyfajta alternatív valósággal újraírja a történetet, miközben a figurák jellemét és az alapvető hangulatot alázatosan érintetlenül hagyja, majd felturbózza őket. Új időknek új Alice.

Azt viszont nem lehet letagadni, hogy ezúttal Burton mester megszokott mikro-univerzumának eredetiségét hígítja néhány korábbi, meghatározó könyv és abból készült film. C.S. Lewis tollából a Narnia krónikái, vagy a Gyűrűk ura, J. R. R. Tolkien klasszikusának konkrét elemei, dramaturgiai kliséi fel-felbukkannak a film második felében.

Alice immár harcos, eltökélt kamasz, aki ezüst páncélban, varázskarddal indul a jó és rossz közti csatába - impozáns elemek, de ki-kizökkentik az addig ügyesen felvezetett ritmust. (De említhetnénk még közeli tükörképként a Karácsonyi lidércnyomás-t rendező Henry Selick Coraline című filmjét is).

Bolond Johnny, a kapitány

Immár hetedik közös munkájában a rendezővel Johnny Depp egy az egyben Madonnára emlékeztet, szánalmasan és tökéletesen gyagyás az ólommérgezéstől kattant Bolond Kalapos szerepében. Megidézi a Félelem és reszketés Las Vegasban legbetegebb pillanatait, meghintve a családbarát Jack Sparrow kapitány dülöngélő alakjának szerethető sziporkáival. Emellett kiderül, hogy William Wallace egyenes ági leszármazottja. Az pedig csak ráadás, hogy istenien csörög…

Burton szürreális munkája beszippant, szórakoztat, az esetleges dramaturgiai üresjáratok és a film zárlatának ’láttuk már’-érzetének ellenére. Szereplőgárdája kipróbált, szétrobban az energiától, még a fiatal és sápadt (!) Mia Wasikowska is hibátlanul teljesít.

Alapvetően a Disney számára Depp a főnyeremény. Ha megnézzük, hogy A Karib-tenger kalózai attrakciójának mozgóképes felfrissítései hogyan robbantottak bankot, akkor nem vitás, hogy most Depp és a tékozló zseni, Burton veterán párosa ezt a művet is profi módon támasztja fel. Emellett pedig végérvényesen nagykorúsítja, míg Alice az ismeretlenbe, a történet az ezredforduló fantasy-hullámának elit klubjába lép be.

A Disney sokadik, de az évtizedes ellentéteket végleg feledő Burton legelső 3D-s látványvasútja csak még jobban kiemeli az újrarajzolt mesevilágokban rejlő potenciált. Nyilvánvaló, az Avatar utáni időkben, hogy a digitális technika végre felnőtt a legvadabb fantáziájú rendezők elvárásaihoz is, így ha nem részegülnek meg a látványkeltés új, megalomán eszközeitől, kompromisszumok nélkül lehet „babázni”. Vagy vendégeket hívni teára. Tim Burton csak spicces, úgyhogy kezdődhet a buli…