portrék

Egy bolondos férfi áll egy falusi ház tetején, onnan tekint szerteszét a tájon. A hegyoldalban robbanások kínálnak látnivalót, a szomszéd orvosi rendelőben két nő kivizsgálása csábítja a szemet. A robbanásoktól megbillen, a pompás keblektől megszédül a különös kinézetű férfi és leesik a tetőről, galambokat riasztva fel békés burukkolásukból. Böszörményi Géza 1981-es Szívzűr című filmje indul ezzel a groteszkbe hajló jelenettel, a falu bolondját alakító Jiri Menzel révén közvetlenül is megidézve azt a filmtörténeti hagyományt, a hatvanas évek cseh új hullámát, amihez a rendező életműve ezer szállal kapcsolódik

A magyar film felnőtté válása előtt készített alkotások – tisztelet a kivételnek – úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Igazi arcuk, karakterük, stílusuk nem volt a rendezőknek, akik rutinos mesteremberekként teljesítették megbízatásaikat, művészi magasságokba azonban ritkán emelkedtek. Szőts István joggal dohogott híres röpiratában amiatt, hogy a Meseautó-korszak mozidarabjaiból, legyenek bár szórakoztatók és érdekesek, nem ismerhető meg a valóság. A helyzet új hullámunk kibontakozásával megváltozott. Míg korábban bízvást felcserélhettük egymással mondjuk Gaál Béla, Kalmár László, Martonffy Emil, Balogh Béla vagy akár Székely István munkáit, a hatvanas évektől a különbségek dominálnak.

Az amatőrfilmesként indult, majd a főiskolán Herskó János osztályában végzett Jeles András már első nagyjátékfilmjével, az 1979-es A kis Valentinóval elfoglalta különleges és kiemelkedő helyét a magyar filmkultúrában: első számú filmes képviselőjévé lett annak a nemzedéknek, amelyet az irodalomban mindenekelőtt (a hozzá közel álló) Petri, továbbá Nádas, Esterházy, Kornis neve fémjelez. Ezt a kivételes pozícióját az azóta eltelt negyedszázad során mindvégig megőrizte, annak ellenére, hogy nagy kihagyásokkal dolgozott, átrándulva a színház és az irodalom területére; ugyanakkor soha, egy pillanatig sem tett a politikához, a piachoz vagy a divathoz igazodó engedményeket.

Tematikusan a Kádár-korszak, poétikailag a közép-kelet-európai groteszk keretezi Gothár Péter eddigi filmes életművét. Az Ajándék ez a nap (1979) a hetvenes-nyolcvanas évek középnemzedékének fáradt és reménytelen sóhaja; a kamerába meredő szereplők egy lefokozott élet tablóját állítják elénk. A Megáll az időben (1981) ugyanez a korosztály tekint vissza: miféle jövő látszott a hatvanas évekből. Az Idő van (1985) és a Tiszta Amerika (1987) a nyolcvanas évek moccanni látszó társadalmával szembesíti “korunk hősét”, akinek azonban “maszek” lázadásánál erősebbnek bizonyul testi-szellemi beágyazottsága. A Melodráma (1991) szereplői már a rendszerváltás utáni “új kor” elszántságával keresik múltjukat, jelenüket és jövőjüket – maguk sem tudják, hogy hol. A részleg (1994) – Gothár szavaival – egy “lehetséges jövő”, a sors látszólag passzív, valójában mélyen megélt, az egyszerű humánumból erőt merítő elfogadása. Az 1994-ben forgatott film ily módon akár korszakhatárnak is tekinthető, ha Gothár ezt követően a Haggyállógva Vászkával (1995), a Paszporttal (2000) és a Magyar szépséggel (2002) nem térne vissza a poszt-kádári tematikához és korábbi groteszk-ironikus stílusához.

Kicsiből a nagyra, falevélből erdőre, egyetlen vízcseppből hatalmas folyamra asszociáltat filmjeiben Szabó István – e szokásától eddig csak egyetlen alkalommal, A napfény íze című filmjében tért el. Szabó alkotásainak – jelentéktelen civil, vagy reflektorfényben álló „nagybetűs” – hősei egyetlen történetnek, a saját, vagy szüleink, nagyszüleink életének, ennek az újra és újra irányt váltó, személyes, hasonlíthatatlan legendának ismerős alakjai. Életbe, történelembe, politikába, a világ viharaiba vetett emberek ők, akiket – akár filmeken átívelő – rejtelmes, finom, roppant figyelemmel szövögetett szálak kötnek össze.

Huszárik Zoltán a modern magyar filmművészet hányatott sorsú, zaklatott életű „mitologikus” alakja, akit kortársai és leszármazottai mintegy emblémaként őriznek emlékezetükben, akinek azonban ténylegesen megadatott, hogy maradandó alkotásokkal írja be nevét művelődéstörténetünkbe, s megkerülhetetlenül otthagyja keze nyomát a filmnyelven, tágabb értelemben a kinematográfián. Huszárik aktív részese volt a hatvanas években új útjait kereső magyar film-avantgárd fiatal csapatának, Novák Márk, Sára Sándor, Tóth János, Ventilla István, Szabó István, Gaál István, Gyöngyössy Imre, Tímár Péter (távolabbról Jancsó Miklós, Somló Tamás, Banovich Tamás) és mások együtt működő 'kvázi' műhelyeinek. BBS-től az egykori II-es telepig.

Alig harminc évesen, 1942-ben robbant be a világ filmművészetébe Szőts István az Emberek a havason című, a korabeli sémákat semmibe vevő filmjével. A magyar filmtörténet máig ható vesztesége, hogy életműve a 20. századi történelem árnyékában nem teljesedhetett ki. Megalkuvást nem ismerő emberi és művészi következetessége, a mindössze két nagyjátékfilmből és néhány rövidfilmből álló “életmű”, de még a filmszakma 1945 utáni megújítását tervező Röpirata is több nemzedék számára szolgált példaképül.

A magyar szabadságharc emigránsai az amerikai polgárháborúban. Megfakult filmkockák, rezignáció és fatalizmus. Amerikai anzix. Egy cigány költőnő évszázadokon át hajszolja a művészet és a szerelem tökéletességét, férfikarok és eszmék között tévelyeg. Psyché. A bal lator, aki álpapnak maszkírozva váltja meg a budapesti undergound éjszakát a nyolcvanas években. A Vágtázó Halottkémek ugyanannyit érnek, mint a sztálinista ex-párttitkár. Vonyítás a holdra, mert "minden őrjítően kevés". Kutya éji dala. Három egészestés nagyjátékfilm, néhány videóra és celluloidra forgatott kisfilm, két befejezett forgatókönyv és írások a filmről, a filmnyelvről és a filmi jelentés határvidékeiről - Bódy Gábor életművének mérlege.