sex hikaye

Portréfilmek a Verzión

Szlovákiától Jordániáig

2008. november 7. - Vajda Judit
Portréfilmek a Verzión
Az V. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál leggazdagabb szekciójában, a Nemzetközi panorámában tartalmilag is széles a kínálat: a korábban elemzett, a kortárs Kínát bemutató két művön kívül például portréfilmeket is láthatunk – a legkülönfélébb sorsokat ismerhetjük meg távoli, de akár egészen közeli, szomszédos országokból is: míg a szlovák Vak szerelmek a világtalanok szerelmi és magánéletéről mesél, a Jordániában készült A guberáló egy nemcsak messzi, de minden ízében idegen vidékre viszi el a nézőt.

Vak szerelmek (Slepe lásky), r.: Juraj Lehotský, szlovák, 2008, 77 perc, szlovák nyelvű, A guberáló (Recycle), r.: Mahmoud Al Massad, jordániai-holland-amerikai-német, 2007, 80 perc, arab nyelvű

A Vak szerelmek – ami nemcsak Cannes-ban, a Rendezők Kéthetén nyert díjat, de Szlovákia ezt a művet nevezte Oscarra a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában – négy vak ember (és párjuk) portréját rajzolja meg finom, érzékeny vonásokkal, de lírától mentesen, úgymond „hétköznapian”. Peter, Miro, Elena és Zuzana életét ismerjük meg szép sorban, egymás után, arányos elosztásban: minden szereplőre körülbelül 15-20 perc jut.

Az idősebb zenetanár, Peter szintén vak feleségével él békés, sokévi összeszokottságban, a roma származású Miro ezzel szemben egy éppen alakuló kapcsolat nehézségeivel küzd (szerelme egy gyengénlátó lány). Elena és férje – mindketten vakok – gyermeket várnak, a negyedik rész főhőse, Zuzana, a kamaszkorú iskoláslány pedig még csak keresgéli a szerelmet, s ennek érdekében ideje nagy részét cseteléssel tölti (ezeknek az üzenetváltásoknak köszönhetően ennek a szereplőnek valóban megismerjük legbelsőbb gondolatait, vágyait is).

Juraj Lehotský bátran játszik a formával

A Vak szerelmek legfőbb érdeme, hogy határozottan rácáfol a látók körében a vakokról kialakult előítéletekre: Peterék szobájának sarkában ott látjuk a tévét (amit be is szoktak kapcsolni), Miróék úsznak, vadkempingeznek és ugyanoda (diszkóba) járnak szórakozni, ahova a többi fiatal, a külső pedig igenis számít számukra is – Elena divatos frizurát vágat magának, Zuzana pedig elmondja, hogy mi a zsánere („legyen jóképű, kék szemű, barna hajú...”).

A filmben ábrázoltak alapján a nemlátók nem sokban különböznek a látóktól, az alkotók pedig elfogadják, természetesnek veszik a vakságot mint állapotot: sok a sötétben vagy félhomályban felvett jelenet – azaz nem kapcsolták fel a villanyt, nem világították be a helyszínt a forgatócsoport kedvéért. A műben az elfogadás mellett a humor is megjelenik, a rendező és szereplői nem félnek a játéktól (lásd a fantáziajelenetet, az animációs betétet Peter epizódjában). Ebből (is) következően Juraj Lehotský dokumentumfilmje inkább kedves, mint mély, a problémát feltáró alkotás. A Vak szerelmeknek nem vált javára a szűk (80 perces) időkeret: az alkotók bátran forgathattak volna többet, hiszen sok szereplőt szívesen elnéztünk volna még egy darabig.


Sajnos sokkal kevésbé sikerül közel kerülni A guberáló főhőséhez, pedig a film teljes játékidejét erre az egyetlen alanyra szánja. Mahmoud Al Massad dokuja szintén egy, a hétköznapi ember számára távoli és idegen világba kalauzol, s a távolság itt egyúttal földrajzi is: egy Jordánia második legnagyobb városában, Zarkában élő férfit látunk, akiről a film során kiderülnek ugyan tények, de a kép, amit kapunk, nemhogy nem lesz teljes, de olyan homályos marad, hogy teljes zavarban állunk fel a mű végén.

A guberáló kissé széteső lett, nem tudott közel kerülni tárgyához

Abu Ammar, egy egykori mudzsahid életéből látunk teljesen önkényesen kiragadott epizódokat. A nyolcgyerekes férfi jelenleg többek közt abból tartja el magát és családját, hogy furgonjával kartondobozokat gyűjt az utcán, majd azokat eladja újrahasznosításra. A film tartalomismertetőjében ígért „megalázó szegénységgel” nemigen szembesülünk, s ehhez hasonlóan „bemondásra” kell elhinnünk azt is, hogy a férfi éjszakánként a dzsihádról ír könyvet, a film maga ugyanis ezt sem mutatja meg.

Nem derül ki ezenkívül az sem, miért szorult ki főhősünk az apjával közös üzletből, mi volt a nagy összeveszés tárgya. Hogy akkor mégis mit látunk? Látunk például bölcselkedő, 9/11-ről és más, valóban fontos kérdésekről elmélkedő férfiakat, akikről a film 35. percéig, azaz csaknem a feléig nem derül ki, hogy kicsodák és miért kerültek be a műbe. Hallunk továbbá nagyon sok mindent a Muszab al-Zarkavi nevű terroristáról, az iraki al-Kaida vezéréről, aki történetesen szintén a város szülötte volt, és belenézhetünk egy „helyi Mónika Show-ba” is – anélkül, hogy kiderülne, mi célból. De jó hosszasan mutatják azt is, ahogy Abu Ammar tevetejet próbál szerezni – az érdektelen jelenet érthetetlen módon nagyobb hangsúlyt kap, mint az, hogy hősünk kórházba kíséri második feleségét, hogy kiderítsék, miért nem esik teherbe.

A guberáló nagy előnye lehetne, hogy belülről, a benne élők szemszögéből mutathatna be valamit, amiről a laikus átlagnéző igen keveset tud. A film helyi, szintén Zarkából származó alkotói azonban úgy készítenek portréfilmet, hogy visszatartják az információkat, ellenben túl nagy hangsúlyt fektetnek látszólag nem teljesen odaillő részletekre (Zarkaviról például annyit beszélnek, mintha ő lenne a film főhőse). Emiatt pedig sajnos teljesen koncepció nélkülinek és zavarosnak tűnik a végeredmény. A guberáló nem vezeti eléggé a nézőt, akinek így teljesen magára hagyva az a kényelmetlen érzése támadhat, hogy az alkotók filmjüket magukról készítették – maguknak: Mahmoud Al Massad műve olyan távoli marad, mint amilyen távoli és idegen az ország, melyben játszódik.






nka emblema 2012