sex hikaye

Sundance: Delfinek napja

Asperger szindróma

2009. január 26. - Váró Kata Anna
Sundance: Delfinek napja
Benjamin Bratt ceremóniamester vezetésével szombaton este kiosztották a Sundance Filmfesztivál díjai. A közönség Nick Hornby és a delfinek mellett tette le a voksát az Asperger szindróma pedig megérdemelné az év felfedezettje díjat.

Különösen csöndes és esős napokkal zárt a Sundance Filmfesztivál. A gazdasági válság és az új elnök beiktatása is hozzájárult ahhoz, hogy idén kevesebb látogatója volt az egyébként is visszafogottabb fesztiválnak. A vetítések zöme telt házzal zajlott ugyan, de összességében kevesebb volt a látogató, a forgalmazók is óvatosabban vásároltak, tanulva az elmúlt egy-két év tapasztalatából, miszerint még a legnagyobb fesztiválsikerek is csak szerény profitot hoznak, jó, ha a moziforgalmazás során a felét visszahozzák az értük kifizetett összegeknek. A hegyek közt januárban lezúduló, egyébként ilyenkor ritkaságszámba menő eső sem használt a végéhez közeledő fesztivál hangulatának.

A közönség szívét Louie Psihoyos dokumentumfilmje a The Cove dobogtatta meg a leginkább a drámai kategória győztesével, az An Education-nel fej-fej mellett. A The Cove James Marsh Man on Wire-jéhez hasonlóan valós eseményeket dokumentál, de felépítésében mégis mindkettő inkább kémthrillerre emlékeztet. Minden milliók kedvencével Flipperrel, a delfinnel és idomárjával Richard O’Barry-vel kezdődött, akinek mára már inkább a „szabadítsátok ki Willy-t” a jelszava. O’Barry-t többször letartóztatták és több helyről kitiltották, de ez nem tántorítja el attól, hogy most különösen veszélyes vizekre merészkedjen. Feltételezése szerint a japán halászvárosban Taijiban titkos delfinbefogás és -mészárlás zajlik, bizonyítani azonban nem tudja, mert a helyi hatóságok és a halászok szigorúan és mindenre elszántan őrzik a területet. O’Barry egy egész csapatot hív segítségül, hogy bizonyítékot szerezzen a mészárlásra, amelynek, ha lehet hinni az adatoknak, 23 000 delfin esik évente áldozatul. Mintha csak a Mission Impossible csapatát látnánk bevetésre készülni, O’Barry nem csak világklasszis könnyűbúvárokat szervez be a víz alatti mikrofonok kihelyezésére, de Hollywood legnagyobb trükkstúdiójának az Industrial Light and Magicnek köszönhetően álcázott kamerákat is kihelyeznek, hogy megörökítsék az emberek elől elzárt öbölben zajló mészárlást, miközben arra is oda kell figyelniük, hogy az akció idejére eltereljék az állandóan a nyomukban lihegő helyi hatóság figyelmét. Sokkolóan hat végignézni és hallgatni a több kamerával, mikrofonnal rögzített mészárlást és látni ezeknek a bámulatba ejtően intelligens és szeretetreméltó állatoknak a hosszú, fájdalmas haláltusáját. Általában elég szkeptikus vagyok, nem hiszem, hogy egyetlen film segíthet az ilyen esetekben, az utószó tanúsága szerint a bizonyítékok segítségével O’Barry-nek sikerült bizonyos eredményeket elérnie és, ha minden igaz 2009 szeptemberében Taiji végleg abbahagyja a kegyetlen állatirtást.

Delfinek védőangyala
The Cove

Az állatkínzással kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy nem telhet el úgy Sundance, hogy a radikális állatvédők zajos tiltakozásukkal és felvonulásukkal ne zavarnák meg a főutca járókelőinek a nyugalmát Park City egyetlen szőrmeboltja előtt. Az emberek itt úgy félnek a sokszor tettlegességig merészkedő állatvédőktől, hogy a hideg ellenére valódi szőrmét csak elvétve látni. Ezért is akadt meg a szemem egy rendkívül elegáns, földig érő bundába burkolózott hölgyön, aki valahonnan nagyon ismerősnek tűnt. A merész hölgy nem más volt, mint Anna Wintour, az amerikai Vogue divatlap befolyásos főszerkesztője, aki a róla készült The September Issue című dokumentumfilmet kísérte el Park Citybe. Háboroghatnak az állatvédők, Wintour büszkén vallja, hogy a szőrme elegáns, divatos és egyáltalán nem szégyen viselni. R. J. Cutler The September Issue-ja, amely megkapta a legjobb fényképezésért járó díjat, nyolc hónapon át követi a szeptemberi, minden addiginál vaskosabb lapszám elkészültének pillanatait. A munkafolyamat legapróbb mozzanatait ez a befolyásos, rideg és sokszor kegyetlen üzletasszony irányítja, akiről rögtön Az ördög Pradát visel Miranda Priestly-je juthat eszünkbe, holott éppen fordítva történt a dolog és Wintour az, akiről aztán a Meryl Streep által játszott Priestly karakterét formálták. R. J. Cutler dokumentumfilmjének tanúsága szerint Wintour valóban túltesz minden képzeleten, hideg és perfekcionista nő, hol Pradában, hol Chanelben, de mindig kifogástalan megjelenéssel. Wintour kiváló ellenpontja a Vogue kreatív divatszerkesztője, az egykori modell Grace Coddington, akivel több mint húsz éve dolgoznak együtt. Grace romantikus alkata, a ruhák és a divat iránti meleg szeretete, noha nem egyszer konfliktus forrása, mégis remek kiegészítője Wintour ridegségének és képes némi humort és érzelmeket csalni a szerkesztőség ruhafogasoktól roskadozó falai közé.

Bret Easton Ellis munkái nem működnek a vásznon
The Informers Ellis

A másik közönségdíjas kedvenc, amelynek operatőri munkáját (operatőr: John De Borman) a zsűri külön is értékelte, Lone Scherfig An Education című filmje volt. A népszerű angol író Nick Hornby forgatókönyve alapján készült film hősnője egy középiskolás tanulmányait végző angol lány, Jenny (Carey Mulligan). Jennyt szülei Oxfordba szánják és ez neki sincs ellenére egészen addig, míg az életébe be nem toppan a szerelem egy jómódú és sármos idősebb férfi képében (Peter Sarsgaard) és Jenny olyan életet fedez fel az oldalán, amelyhez képest Oxford egyre inkább uncsi vénlányképzőnek tűnik, ahol a sok magolástól csak megcsúnyulnak a lányok, és nem csoda, hogy legtöbbjük pápaszemes, magányos tanítókisasszony marad élete végéig. A sportautós hódoló, a párizsi kiruccanások, a nagyvilági élet káprázata elvakítja ugyan Jennyt, de nem annyira, hogy még időben ne vegye észre, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Bájos és humoros (ebben nagy része van a Jenny apját alakító Alfred Molinának, illetve a butácska szőke bombázót játszó Rosamund Pike-nak) ugyan Hornby forgatókönyve és jók a színészek is, de ettől még csak egy leányregény a hatvanas évek hangulatával, se több, se kevesebb.
Hornby sohasem tartozott kedvenc íróim közé, azt viszont el kell ismernem, hogy a vásznon mégis életre kelnek és élvezhetővé válnak az írásai, míg Bret Easton Ellis, aki a huszadik század végi amerikai irodalom egyik legizgalmasabb és legbotrányosabb figurája, művei a mozivásznon mégis laposak és dögunalmasak. Figurái mint a bevásárlóközpontok kirakatainak próbababái, mindig az adott divat szerint öltöztetve, mégis élettelenül merednek az emberre. A Sundancen bemutatott The Informers Ellis azonos című regényének az adaptációja, amelynek ő maga írta a forgatókönyvét (Magyarországon Az informátorok címmel jelent meg a regény a kilencvenes években). Hiába a sztárok egész sora (Kim Basinger, Mickey Rourke, Winona Rider, Billy Bob Thorton) és egy csapat szoborszerűen szép fiatal meztelenkedése, a filmből hiányzik mindaz, ami regényeit gondolattal és feszültséggel tölti meg, és az a sajátos stílus, ami rögtön az első könyve (Kevesebb a nullánál) megjelenésekor kultstátuszba röpítette az írót.

Nyugodtan pályázhatott volna az év felfedezettje címre az Asperger szindróma (az autizmus egy formája), melyet különös módon Hollywood eddig még nem fedezett fel magának. Nem csak a nyitófilm, a Mary and Max főhőse Max szenvedett ebben a betegségben, de az Alfred Sloan díjban részesülő Max Mayer film az Adam protagonistája is, aki Hugh Dancey alakított. (Az Alfred P. Sloan alapítvány 20 000 dollárral járó díját minden évben az a film kapja, amely egy tudományágra, vagy a technikai fejlődésre összpontosít.)

Az Amerikai Dráma kategória győztese
Push: Based on the novel by Sapphire

A Duplass testvérek évről évre kirukkolnak valami igazán kis összegből készült, ám eredeti és szórakoztató függetlenfilmmel. Idén csak az egyik Duplass testvér, Mark volt látható Lynn Shelton rendezésében a Humpday-ben, ami jól illeszkedik a testvérpár által készített The Puffy Chair és Baghead sorába. Egy fiatal pár Ben és Anna (Mark Duplass és Alycia Delmore) életét dúlja fel váratlanul a férj agglegény barátja Andrew (Joshua Leonard), akinek hatására az addig mintaférjnek számító Benben felébred az egyébként sem sokáig szunnyadó kalandvágy. Ben és Andrew elhatározzák, hogy beneveznek egy pornófesztiválra saját gyártmányú filmjükkel, amelyben ők ketten olyat mutatnak, amit még nem látott a világ! Két akadály van csupán, Anna és saját hetero korlátaik. A címben említett „humpday” ezúttal elmarad, de lesz helyette egy szórakoztató vígjáték barátságról, házasságról pergő dialógusokkal. Ez utóbbi azért is említésre méltó, mert ezek az élethű mégis legtöbbször csattanóra kihegyezett dialógusok egytől egyig rögtönzések eredménye. A Humpday a zsűri Spirit of Independence különdíját kapta.

Az Amerikai Dráma kategória díjazottja Lee Daniels filmje a Push: Based on the novel by Sapphire lett. A történet főszereplője egy középiskolás lány, Precious Jones (Gabourey Sidibe), aki korántsem olyan művelt és bájos, mint az An Education Jenny-je. Precious tulajdonképpen analfabéta, túlsúlyos és mindezek tetejében már másodjára esett teherbe a saját apjától. Az iskolában a társai gúnyolják, otthon anyja (Mo’Nique) teszi pokollá az életét. (Mo’Nique ezzel kiérdemelte a legjobb színészi alakításért járó díjat). Precious-nek hamar rá kell jönnie, ha boldogulni szeretne és el akarja magát fogadtatni az emberekkel, csak magára számíthat. A lehangolónak ígérkező film, de annak ellenére, hogy korántsem tartozik a könnyed matiné műsorok közé, mégis tele van humorral, energiával és dühvel, csakúgy, mint maga Precious is.



Címkék

beszámoló , fieszta



nka emblema 2012