sex hikaye

Fekete gyémántok (1976)

Várkonyi Zoltán

2006. szeptember 28. - filmhu
A mindmáig legolvasottabb magyar író, Jókai Mór nemcsak az olvasók, hanem a filmesek körében is mindig nagy népszerűségnek örvendett. Művei alapján már a némafilmes korszakban is készültek mozgóképes adaptációk (Mire megvénülünk, Az aranyember), de forgattak filmet (vagy filmsorozatot) Az új földesúrból, a Szegény gazdagokból, a Sárga rózsából, a Rab Rábyból, A lőcsei fehér asszonyból, A nagyenyedi két fűzfából, A névtelen várból, az Erdély aranykorából stb.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
A nagy romantikus mesélőnek számos művét többször is feldolgozták, A cigánybáró alapján pedig még rajzfilm is készült (Szaffi). Az írót nemcsak hazánkban, de Németországban (Der Zigeunerbaron, 1927, 1935, 1954, 1962, 1975), sőt az Egyesült Államokban (méghozzá éppen az első számontartott Jókai-adaptáció, az 1915-ös The Hungarian Nabob készült itt) is adaptálták. Legutóbb 2005-ben, a Nagy Könyv-filmek között találkozhattunk Jókai-feldolgozással (Az aranyembert Kulka János főszereplésével Gárdos Péter rendezte). Igazi reneszánszát a klasszikus szerző a hatvanas években élte, amikor adaptálása ismét előtérbe került az addig favorizált Mikszáthtal és Móriczcal szemben (Bán Frigyes: Szegény gazdagok, Gertler Viktor: Az aranyember, Hintsch György: Rab Ráby, Várkonyi Zoltán: A kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán).

Várkonyi Zoltán – akinek nevéhez a kötelező olvasmányok szép kiállítású, mutatós, szinte hollywoodi típusú filmre vitele kötődik: a fent említett három Jókain kívül ő rendezte az Egri csillagokat is – a Fekete gyémántokból 1976-ban készített kétrészes filmet. Habár a mű a maga körülbelül 160 perces játékidejével hasonlóan bőbeszédű, mint a testes Jókai-regény, az alapanyagon a rendező jó néhány változtatást eszközölt – és nemcsak a szokásos, elkerülhetetlen sűrítéseket és rövidítéseket. Az olyan apróságokon kívül, mint hogy Evilát a regényben nem táncosnőnek, hanem énekes színésznőnek képezték át, egész figurák maradnak ki (Belényi Árpád, Berend Iván fogadott fia) vagy tűnnek el (a film dramaturgiája gyakorlatilag megfeledkezik Angela grófnő alakjáról, akiről azután, hogy megtudjuk, Salista őrgróf felesége lett, nem kapunk semmiféle információt, pedig a regényben súlyos és végzetes dolgok történtek vele, melyek a főhősnek számító Berend Ivánra is kihatással voltak).

A rendező ezenkívül filmje hőseit még a könyvnél is jobban heroizálja. Várkonyi művében is mindenki a maga gyémántját csiszolgatja, ám sokszor mintha csak rá akarna tromfolni Jókaira, és még romantikusabb akarna lenni nála: a rendező-forgatókönyvíró még az aljas gazember Kaulman Félix halálát is megszépíti (és a szánalmas menekülés közbeni baleset helyett a sokkal becsületesebb öngyilkosságot rendeli neki), a bányászlányból könnyű lánnyá, Evilából Evelinává váló Dirmák Éva alakját pedig tettei ellenére valamiféle tisztasággal és erkölcsi felsőbbrendűséggel jeleníti meg. Szeffrán Péter figurája sem annyira árnyalt a filmben: a civilizált, szofisztikált, tudós Berend Iván ellenpárjaként a tiszta vad, maszkulin őserőt jeleníti meg csupán. Maga Berend Iván pedig hiba nélküli, makulátlan romantikus hősként tűnik fel, aki még a párbajban is hamisítatlan úriemberként viselkedik, és sokkal lovagiasabb, mint eredetileg (a regényben gyakorlatilag hülyét csinált Salistából).
Az egyszerűsítés legszebb példája maga a többértelmű cím, és az erre való hivatkozás, ennek kibontása. A Várkonyi-filmben a fekete gyémántok jelentik egyrészt a szenet, amit Berend kinyer a földből, és amiért – mint a haladás és az emberi jólét szimbólumáért – mindenek felett rajong. A fekete gyémánt egy másik szinten a feltűnően fekete hajú Evilát is jelöli, akit Kaulman ugyanúgy csiszolgat, mint egy nyers gyémántot, és akit elsősorban ő nevez így. Csakhogy a regényben a fekete gyémántok kifejezést – többes számban! – Evila szép fekete szemeire értették (és nemcsak Kaulman, hanem Berend is) – mindez gyakran és hangsúlyosan került elő többször is a könyvben, ám a filmből valamiért kimaradt. Ugyanígy a rendező a történet végét is elkeni egy kicsit: a romantikus (és hosszadalmas) újbóli egymásra találás, a történések kifejtése helyett egy flash-backekből összeálló lírai montázst kapunk. Ennek ellenére az üzenet átjön – Várkonyi Zoltán 1976-ban ugyanazt akarta mondani, mint Jókai 1870-ben: mindketten az emberi elme, a felvilágosult szellem győzelmét ünneplik a természeti elemek, a tiszta, becsületes, egyenes út győzelmét a gonoszság felett.

A filmben emellett van minden, amire csak a néző vágyhat: feszültség, suspense, óriási összeesküvés, értelem és érzelem, ármány és szerelem, az elmaradhatatlan párbaj, zene, tánc, kánkánozó lányok, (fél)meztelenség (sőt Várkonyi még egy homoszexuális viccet is megenged magának). A bányatűzzel és annak oltásával a katasztrófafilm elemeit emeli be erőteljesen, a sok helyszínen (Bondavárán, Bécsben, Pest-Budán, Párizsban) párhuzamosan, népes szereplőgárdával forgó jelenetek pedig szinte berántanak a magyar ipari forradalom korába – a végeredmény látványos, nagyszabású és sokszor felemelő lett. A magyar filmtörténet során talán ezzel kerültünk a legközelebb Hollywoodhoz; a Fekete gyémántok még ma is egyenesen szuperprodukciónak számít.
A Fekete gyémántok – ahogy Várkonyi többi Jókai-filmje is – nemcsak a maga korában volt zajos közönségsiker: a televíziók (közszolgálati és kereskedelmi tévék egyaránt) azóta is rendszeresen műsorukra tűzik. Az ebből vagy abból a szempontból rabnak számító hétköznapokból úgy tűnik, nemcsak a hatvanas-hetvenes években, de az ezredfordulón túl is kell valamilyen romantikus, mesés mozgóképes menekülési mód. A kőszívű ember fiain, az Egy magyar nábobon, a Kárpáthy Zoltánon és a Fekete gyémántokon újabb és újabb nemzedékek nőttek fel és fognak felnőni, hiszen a romantika és a folytatásos mese sosem megy ki a divatból.
 
Szerző: Vajda Judit





Rendező Szabó István
Szereplők Karin Boyd (Juliette Martens)
Krystyna Janda (Barbara Brukner)
Klaus Maria Brandauer (Hendrik Höfgen)
Rolf Hoppe (Tábornagy)
Cserhalmi György (Hans Miklas)

nka emblema 2012